Twelve Letters-First

Visio siklott át a falon. Érkezése nem ért váratlanul, de kezdtem megérteni Wanda nézeteit a magán szféráról. Csak akartam, de végül nem vetettem szemére, hisz nyitva volt az ajtó. Ülő pozícióba tornáztam magam, ő pedig egy furcsa csomagot tartva a kezében felém lépdelt.
-Steve, ezt Fury küldte neked!-nyújtotta felém a kezében lévő tárgyat, s ekkor láttam csak világosan, hogy egy kisebb, levélköteg az, melyet átkötöttek valami madzag-félével.
-Köszönöm Visio.-bólintottam, mire a mesterséges intelligencia tovább állt, s én a kezemben forgattam a megsárgult papírokat. Szívemet szorongatta egy kéz, s elnyíltak ajkaim, mikor az ismerős kézírásra tévedt a tekintetem az első darabon.
 

Hangosat sóhajtottam, majd megszabadítottam a köteget a poros damiltól.
Megszámoltam őket. Tizenkét levél. Tizenkét levél tőle.

Pontos dátum ugyan nem volt rajtuk, de megviselte őket az idő.
De ez mégis hogy lehet? Hogy nem jutott el hozzám korábban? Miért nem kaptam meg őket akkor, mikor íródtak?
 

Rossz előérzetem támadt, de letettem a kupacot, csupán az első maradt a kezemben. Nézegettem, forgattam, mintha bármelyik pillanatban megváltozhatna, vagy mintha attól tartanék bomba van benne. Pedig nem ettől féltem, csupán a leírt szavaktól. A kitörölhetetlen gyöngybetűktől.
A hibáimtól.
A múlt árnyékától!
Valakitől, akit most félig vissza kaptam valaki másban.
Valakitől, akire sosem vigyáztam igazán.

 Aztán kibontottam a borítékot, és megláttam a gyönyörű sorokat,s az apró elmosott foltokat rajtuk. A múlt sirámait, melyek minden egyes lepergő pillanattal nagyobb lyukat égettek a lelkemen.

Drága Steve, Te mindent elsöprő imádatom tárgya;

Nem is tudom igazán, mit írhatnék! Olyannyira megszoktam már, hogy újra és újra elutasítanak téged!  Minden alkalommal hazajöttél, s itt maradtál. Mellettem.
Aztán jött az a lehetőség, te pedig éltél vele. És én nem mondtam, hogy maradj! Elhiszed, hogy azóta azt kívánom bár megtettem volna?
Tudom, sok idő telt már el azóta, hogy bevonultál.
Sokszor kelt fel a nap, s vele ébredtem én is verejtékben, s könnyeimben úszva.

Nem tudom mit írhatnék! Pedig oly sok mindent szeretnék. Annyi minden van, ami itt kavarog körülöttem a levegőben, befészkeli magát az elmémbe, a rémképek, a rémálmok mellé.
Oh Steve, tudod mennyire szeretném, hogy itt legyél? Tudod mennyire magányos vagyok?

Nem igazán tudom, mit illik levélben közölni, vagy mit nem.
Fogalmam sincs leírhatom-e azt a kíméletlen fájdalmat, mely napra nap kíséri minden tettemet?
Leírhatom-e hiányt, az űrt, melyet itt hagytál bennem, mikor kiléptél az ajtón?
Leírhatom, hogy minden üres, mióta a ’haza szolgálója’ lettél, én pedig itt maradtam egyedül?
 

Szabad-e említenem, hogy többször képzelem azt, hogy minden, ami az utóbbi hónapokban történt csak rossz álom, melyből majd karjaid között ébredek fel, te pedig csókkal köszönsz el, mielőtt felkelnél mellőlem?
Elképzelem, de magam sem hinném el, ha így volna.
De azt sem hiszem el, hogy már nem vagy többé.

Oly sok plakátról köszönsz vissza rám, oly sok újságcikk szólt már rólad.
Először a kötvények és a szereplések miatt.
Bevallom, nem örültem neki, hisz annak ellenére, hogy tudtam, hűséged örök, megválaszolatlan leveleim, s a fekete-fehér fotók a csinos hölgyek között mosolygó alakodról sokszor sírásra késztettek engem.

Aztán megmentetted azokat a katonákat a német vonalakon túlról, s Amerika Kapitány igazi hős lett, kinek újabb és újabb sikeres bevetését zengte a sajtó.

S közben elfeledtél engem Steve. De nem ez fájt a legjobban. Hanem az, hogy más nem tette meg.

Én kaptam a táviratot a halálhíredről, s én lettem Amerika Kapitány özvegye.
Sírtam Steve! Percről percre hullottak a könnyeim, s magamra öltöttem a kín minden árnyalatát.
 

Annak ellenére, hogy reménykedtem, hogy mindez csupán egy rosszízű tréfa a részedről, vagy szörnyű tévedés.
  Amerika Kapitány nem zuhant le egy ellenséges gépet vezetve, hanem sikeresen túlélte a landolást és épp azért küzd, hogy hazajusson hozzám!
Hiszek benne Steve! Hinnem kell benne! Benned!
Ezért küldöm ezt a levelet a támaszpontodra. Hátha az őrnagyod átnyújthatja neked, ha visszatérsz, te pedig újra emlékezhetsz arra, aki hazavár téged és nem csak az országra, aki téves halálhíred miatt lesújtva porba hullott.
 

Érzem, hogy velem vagy még valahol távol. Ha nem lennél, talán én is belehaltam volna már a fájdalomba. Mint a gerlepár, amikről oly sokat beszéltél. Azért nem szabad lelőni az egyiket, mert a másiknak azon nyomban megszakad a szíve. 

Én pedig még élek. Te is élsz még! TUDOM!
 

De ha tévedek, és csak szívem s elmém reszketeg tréfája ez, hogy nem pusztultam bele az özvegyülésbe, legalább adj egy jelet, vagy engedd el az nemzetet, melynek oly nagy odafigyeléssel gondját viselted! Gyere vissza egy pillanatra, s mondd meg, hogy nem vagy többé Amerika Kapitány, csak Steve Rogers. 

Csak Steve Rogers. Aki legalább a gyászomban csak az enyém marad.

Gina.Ginád.