4. fejezet
"Túlságosan jól ismerte ahhoz, hogy szeresse vagy utálja: a múltjának egy része volt, mint egy régi barát, aki a hibái ellenére is barát marad, csak mert mindig is az volt."
Egy véres köpettel zártam le a kettőnk között dúló csatát. Fából készült kardom az ádámcsutkáját karistolta, míg copfba kötött fekete haja portól fakón, tincsekben izzadt homlokára tapadt. Mellkasom szaporán emelkedett fel-alá, ahogy levegő után kapkodtam. Arca meglepettséget tükrözött, szemei mégis csintalanul csillogtak. Felé nyújtottam a kezem, amit elfogadott, úgy húztam függőleges pozícióba, majd lehuppantam mellé a földre.
- Erre nem számítottam. Mi volt az a lábaddal? - Rúgkapált kérdés közben, igyekezve leutánozni az egyik cselt, amit a Vanaheim-i utazásom során tanultam.
- Majd megtanítom. De te sem kíméltél - nyúltam a feldagadt arcomhoz, amit ő okozott egy igen erőteljes jobb horoggal.
- Ja, azért ne haragudj - simított végig a lila felületen. Zavaromban terelni kezdtem a témát.
- Hogy van a bátyád? - Kérdésemre árnyék suhant át arcán.
- Él és virul. Egoista és nagyképű, mint általában.
- Bocs.
- Inkább azt mutasd meg, hogy mit sikerült tanulni a mágusoktól? - lelkesedett fel újból.
- Ne már... - forgattam a szemeimet.
- Naaa, Raven. Kérlek! - Könyörgött és az arcomba bámult, lefelé görbülő ajkakkal. Képtelenség volt neki nemet mondani, így nagyot fújtatva feltápászkodtam. Csináltam pár mozdulatot, amitől az előbb még kezemben tartott kard magától kezdett mozogni.
- Ez nagyon szuper - ámuldozott. - De most nem a varázslásra gondoltam. A másikat mutasd!
- Muszáj?
- Raven... - Feltartott kezekkel jeleztem, hogy megadom magam. Körbekémleltem, hogy senki ne lehessen tanúja a következő jelenetnek, majd odébb sétáltam pár métert. Hátamon felhúztam a felsőmet és megfordulva mutattam felé a két csonkot, a két tetoválásnak tűnő szárnyat. A következő pillanatban viszont a tollas mintázat elemelkedett a bőrömtől és kettő hatalmas fekete extra végtaggal álltam ott. Párat legyintettem, éppen csak, hogy elemelkedjek a földtől fél méterre. Loki már előttem állt és töretlenül bámult.
- Szörnyeteg vagyok - leheltem halkan, de ő néma mosollyal biztatva váltotta színét kékre. Szemei pirosan pásztáztak tovább.
- Szerintem viszont gyönyörű.
Az emlékek elözönlöttek az agyam. Eltemetett képek, amiket jó mélyen elzártam magamban. Loki gonosz lett az évek során. Már nem volt ugyanaz, mint akit akkoriban megismertem, akiben feltétel nélkül megbíztam. Egy hatalom éhes pojáca lett belőle. A kasztoknak, rangoknak és egyéb társadalmi szarságoknak köszönhetően veszítettem el az egyetlen igaz barátomat. Aztán mi történik? Valami hókuszpókusznak köszönhetően ismételten összehoz minket az élet.
Mérgesen trappoltam az üres folyosón. A bál óta eltelt napok egyre lassabban teltek. Tele voltam kételyekkel és haza akartam menni. Folytatni szerettem volna az életemet onnan, ahonnan félbeszakadt. Harba szeretnék menni, hogy levezethessem a felgyülemlett dühömet. El akarom felejteni az egész marhaságot és Asgardot, örökre.
A szobába érve ismételten üresen találtam azt. Az estéim mind Lokival töltöttem és szerveztük a cselszövéseinket, de ezzel egyidejűleg megfeledkeztem védencemről. Bianca minden álló nap virradatkor lopódzott vissza. Kifinomult érzékeimnek hála felébredtem rá, de nem kérdezősködtem. Most már viszont kezdett furdalni a kíváncsiság, hogy hova szökik az éj leple alatt.
Nem mentem be a szobába, inkább elindultam az erdő felé. Biztos voltam benne, hogy hazajár a templomba és leadja a drótot minden egyes alkalommal. Ideges lettem, hisz nélküle esélyem sincs, hogy kizárjam Lokit az életem további részéből.
Ágak ropogtak talpam alatt, pár vadállat elsuhanó lépteit hallottam, mikor furcsa sustorgásra lettem figyelmes. Óvatosan lopództam közelebb a hangok irányába, ahol aztán két alakolt pillantottam meg a patak partján. Egymással szemben üldögéltek és beszélgettek. A félhomályban nehezen tudtam kivenni az arcokat, de a hangjukat akárhonnan felismertem volna.
- Ez nem lehet igaz! - kaptam szám elé a kezem.
- Pedig az - szólalt meg mögöttem Loki suttogó hangja. Ijedtemben, reflexből fordulva húztam be neki egyet, amit némán tűrt.
- Mit keresel te itt?
- Láttam, hogy lelépsz. Kíváncsi típus vagyok - masszírozta az állkapcsát. - Ne mondd nekem, hogy nem tudtál a kibontakozó románcról - bökött fejével a két alak felé.
- Nem tudtam - vallottam be kelletlenül. - Mióta tart ez? Egyáltalán szabad?
- Apánk nem véletlen mutatta be őket egymásnak. A bál estéje óta minden éjjel idejönnek. Az első két alkalommal kijöttem hallgatózni, hisz nem tudhattam, hogy nem e terveket szövögetnek. Aztán felfordult a gyomrom a nyáltól, ami itt csöpög. Mintha nem lenne elég nedvesség a patakban...
- Odin ki fog borulni. Hazaküldi Biancát és vége a tervünknek - pánikoltam be.
- Nem fogja. Méltó feleséget keres Thornak, hogy azt a midgardi nőt elfelejtse. Egy Kiválasztott a legszentebb dolog, amit csak asgardi férfi kívánhat maga mellé. Nekünk pedig kedvez a dolog. Ők együtt, a lány nem megy sehová, bumm! Mi pedig külön.
- Ez jó ötlet!
- Persze, hisz én vagyok az értelmi szerző - húzta ki magát. Hasba legyintettem, mire picit begörnyedt. - Hagyjuk őket. A kerekek forognak, mi pedig menjünk igyunk valamit.
- Mióta iszogatunk mi együtt? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Mióta egy csónakban evezünk és partnerek vagyunk egy tervben, ahol közös érdek köt össze minket. Ugyanmár Raven, régen...
- Nem. Loki, már nem "rég" van, hanem most. Mi már nem vagyunk barátok, csak két ismerős, akik kifejezetten utálják egymást.
- Sör? - kérdezte pimasz vigyorral.
- Sör - egyeztem bele és követtem vissza a palotába, ahol sajnos semmi nem úgy alakult, mint elterveztem.
A patak csobogása nyugalmat árasztott, a csillagok fénye pedig varázst. Soha életében nem látott a férfi ilyen gyönyörűt, kivéve egyet. Ott ült mellette. Haja vége a fűben ért véget, lenge ruhája a testére tekeredve, míg egyik kezével kecsesen a víz tetejét simogatta. A látvány elképesztő volt. Sosem bízott benne, hogy Jane után bárki képes lesz megbabonázni, sebeit nyalogatva tengette életét, amíg nem jött ő. Ilyet még nem érzett hosszú és tartalmas élete alatt egyetlen egyszer sem. Jane-t a kapcsolatuk alatt figyeltette Heimdall-al, viszont Bianca itt volt tőle egy kar nyújtásnyira. A lány lénye megbabonázta. Őt, egy istent!
- Hoztam neked valamit - köhintett Thor, majd elővarázsolt egy dobozt. A lány kíváncsian méregette az ajándékot, majd hagyta, hogy a tenyerében landoljon.
- Mi ez?
- Láttam, hogy az eper nevezetű gyümölcs elnyerte tetszésed. Vettem a bátorságot és egy másik midgardi kincset is szeretném, ha megkóstolnál. - Segített neki kibontani. A dobozka tartalma nem állt másból, csak fehér kockákból. A lány kivett egyet és megszaglászta, nézegette.
- Mi a neve?
- Csoki. Fehér csoki egy helyről, minek neve Svájc.
- Érdekesen hangzik. Csoki... - ismételte, majd egyet bekapott az édességből. Thor úgy figyelte a reakcióját, mintha az élete múlna rajta.
- Atya ég!! Ez elképesztő!
- Ízlik?
- Életemben nem ettem ilyen finom dolgot. Úgy érzem, hogy a nyelven felrobban tőle és az egész elmém felpörgött. Átjárt a melegség. - Csacsogta Bianca túláradó örömmel. Mire ész bekapott már Thor nyakába borulva ölelte át a férfit, aki a csodálkozástól szóhoz sem tudott jutni. Egyben biztos volt, hogy minden éjjel újabb finomságokat fog hozni a lánynak, ha ezzel ekkora örömöt tud neki szerezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése