-A rohadt életbe Sam! Mi van, ha..-Dean ideges hangja töltötte be a a folyosót. Aztán a bentről kiszűrődő tompa üvöltés. Az idősebbik Winchester újra az ajtó felé rontott, de az öccse minden erejével akadályozta a bejutását.-OTT AKAROK LENNI!-kiabált vele a vadász. Pedig nem rá volt mérges. Abszolút nem. Csupán az idegesség beszélt belőle. Jobban mondva ordított. Ő, a nagy Dean Winchester, aki visszatért a Pokolból, megjárta a Purgatóriumot, megölte a Halált. Ő, a hírhedt Dean Winchester, aki minden elé álló akadályt legyőzött az életében. Ő, Dean Winchester, aki eddig minden haramiával, túlvilági lénnyel és szörnnyel megbirkózott, most rettegett. Egy olyan világ tárult elé az utóbbi órákban, ami csupán ismeretlen terepet tartogatott számára. Idegen volt az egész. Idegen volt minden. Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy nem volt képes szétválasztani tőlük a saját gondolatait. A testvére aggódó tekintettel vizslatta őt és arról motyogott valamit, hogy megérti. Érti a nagy szart! Semmit sem ért! Legalábbis még nem. Ő nem mindig volt ott a szeszélyes időszakokban. Ő nem tudja milyen volt egy "téves riasztás" miatt felriadni az éjszaka közepén és kocsiba ülni, hogy a célba érve csak annyit mondjanak, még nem jött el az idő.
-Gina nem akarja, hogy bent legyél!-Sam már elengedte őt, csupán kezét vállára téve tartotta kartávolságban az ajtótól, ami előtt úgy állt, mint egy biztonsági őr egy bevásárlóközpontban. Egy másodpercig mulatott magában a képen. Mi lett volna, ha mégsem lépnek erre az útra és az öccse befejezhette volna az egyetemet? Mi lett volna, ha nem futotta volna többre annál, hogy drogos suhancok kijelölt védőügyvédje legyen? Szerencsét próbált volna őrként? Dean elméjébe kúszott az az idióta film. Mi is volt a címe? Oh igen. Éjszaka a múzeumban. Röhejes volt elképzelni Samet abban a khakiszínű szerelésben, miközben egy viaszból kifaragott, életre kelt Robin Williams figurával társalog. Eljutott egészen addig a pontig, miként üldözné őt dübörgő léptekkel a t-rex csontváza, aztán egy újabb zihálásba fulladó üvöltés rántotta vissza a valóságba.
Azt hitte halk volt. Hogy minden körülötte csak hangtalan, néma suttogás. Pedig a világ hangos volt. Senki sem nyomta le a képzeletbeli távirányítón a némítást, csupán Dean Winchester ereiben lüktető vér, s torkában dobogó szíve minden zajt elnyomtak körötte. Vagy azok csak a gondolatai voltak? A félelmei? S a mögöttük megbúvó tünékeny reményfoszlánytól elválasztó, nyomasztó sötétség, mely minden másodperccel csak egyre több feszültséget pumpált teste minden porcikájába?
-Mi van, ha történt velük valami?-kérdezte reszkető hangon, s meg sem várva a választ újabb kérdést szegezett Samnek.-Mi van, ha az oxigénhiány ártott neki?-a fiatalabbik Winchester igyekezett a lehető legtöbb magabiztosságot magára erőltetni, Dean azonban látta azt az egy pillantást. Azt a fél másodpercet, mikor megingott, de annyira bízott az öccse szavaiban. Annyira hinni akart neki.
-Nem lesz semmi baj. Mindketten meglesznek.-Sam csöppet sem meggyőző mosolyt eresztett meg, s egy pillanatra sem tágított az ajtó mellől. Sőt még mozdulatra kész volt, mikor újabb kiáltás hangzott bentről. És motyogás.
Figyelte, ahogy bátyja keze ökölbe szorul és tudta, hogy most neki kell benne tartania a lelket. Pedig maga sem tudta mennyire hihet a dologban. Tudta, hogy a bent lévők erősek és sok mindenen keresztül mentek már, de erre a helyzetre senki sem készült fel.Orvost hívni már akkor késő volt. Útnak indulni pedig mondhatni lehetetlen. Önmagában némán nevetett a gondolaton. Keserűen nevetett. A Winchesterek szótárában mikor szerepelt utoljára ez a szó? Lehetetlen.
Dean egészen addig a pillanatig megfeledkezett a harmadik személyről mellettük. A szőke nő ott ült a folyosó másik oldalán a falnak dűlve, s a helyzet kezdetétől fogva sztoikus maradt s némaságba burkolózott.Jobban mondva attól a pillanattól kezdve, mióta ő, Dean megfenyegette, hogyha segíteni próbál odabent, az lesz élete utolsó cselekedete. Bár nem kételkedett abban, hogy a brit egyetemes jó kiképzést kapott, vagy hogy ért ehhez-ahhoz, de az ajtó túloldalán folyó esemény túl fontos dolog volt ahhoz, hogy egy maga fajtát a felesége közelébe engedjen. Sőt, ha ezáltal kettejük közül akármelyiknek baja történik, az minden esetben Toni és társai lelkén szárad majd. De első sorban Arthur Ketch fizet majd meg érte.
Tudta jól, hogy az ő életükben nem történnek csak úgy pozitív dolgok. Nem fordul minden egy csapásra jóra. Nem láthatják mindig az élet napos oldalát. Már ha azt nem veszik csodaszámba, hogy épp bőrrel megúsznak egy-egy vadászatot. Vagy egy rajtaütést?
Dean a lábára nézett és most jutott eszébe először a sérülése, amelyet még a légaknában szerzett. Szakadt nadrágját már feketére festette az alvadt vér, s mintha a fájdalom is csak arra várt volna, hogy észbe kapjon, s most az agya hangosbemondón keresztül küldi az impulzusokat a teste minden részére, hogy olyan elemi erővel zúduljon rá a fájdalom, mintha bűnhődnie kellene azért, hogy eddig nem is méltatta figyelemre. A vadász a falnak dőlt, s minden erejével a Sam és Toni között folyó eszmecserére próbált összpontosítani.
-Legalább tekintettel lehettek volna arra, hogy egy terhes nő is van itt!-csattant fel az öccse.
-Egy terhes vadász.-pontosította pimaszul a szőke nő, s brit akcentusából az undor halvány árnyalata hallatszott ki.-Egy amerikai, hamburgerzabáló, aki csak fenyegetést jelent a civilizációra.
-Magában hordoz egy életet az istenért!-Sam a testvérére pillantott, félve az újabb kirohanástól, de Dean csak a falnak dőlve, behunyt szemmel koncentrált valamire. Nem tudta, hogy ennek örülnie kellene, vagy aggasztania. Próbálva elterelni erről a figyelmet Dean kezébe adta saját megkezdett sörének üvegét. Talán azzal is el lesz egy darabig.
-Sam Winchester.-ejtette ki a nevet a nő éllel a hangjában.-Pedig azt mondták ő a csapat esze, mégis milyen ostoba. Sem Ketch-nek, sem Dr. Hess-nek nem számít a gyerek élete. Csupán egy újabb strigula a kiiktatott ellenségek között.-a szavai visszapattantak a folyosó falairól, s egy pillanatra mintha maga Toni is belegondolt volna a helyzet súlyába. Hiszen neki is volt egy fia. De nem. Ezt a döntést nem neki kellett meghoznia, s mindaz, ami elhagyta ajkait, csak az igazság azon szétszóródott törmelékének darabjai, melyet talán ezáltal a két együgyű Winchesternek sikerül majd összeraknia. Na nem mintha már számítana. A bunker már nyitva, de úgyis meghalnak. Csak idő kérdése.-Három vadász, egy magzat és egy boszorkány. Bunkersírban. Csak újabb trófeák Ketch polcán.
Dean hallotta mit mondanak és most először érzett késztetést arra, hogy ismét figyelemre méltassa azt a ribancot. Vissza akart vágni neki, hogy a magát oly nagyra tartó lady Bevell is csak egyetlen ócska trófea, amit az a rohadék hagyott itt velük megdögleni. Csak egy fénye vesztett egykor értékes ember, aki veszélyt jelentett volna Ketch pozíciójára. Épp a nyelve hegyén voltak a szavak, mikor a már eddig kizárt üvöltés helyett valami egészen más hang hatolt a pillanatnyi csend mélyére. Valami más.
Egy élni vágyó kis ember első sirámai. A baba odabent felsírt. És mindenki fellélegzett. Dean azt hitte mindketten hallják, hogy milyen veszett tempóban kalapál a szíve, de csak Jen tompa nevetése hangzott fel az ajtó túloldaláról. Aztán Gináé. Tehát jól van. Mindketten jól vannak.
-Engedd be!-halk, s erőtlen utasítás volt, melyet lassú léptek követtek. Dean pedig úgy érezte nem volt még kész teljesen, de várni sem bírt.
Épp csak, hogy volt ideje kortyolni egyet a kezében fogott üvegből, mire kinyílt az ajtó és Jen lépett ki rajta verejtékben úszva és fáradtan, arcán levakarhatatlan mosollyal becézgetett egy törülközőbe bugyolált kis valamit. Egy másodpercre, ahogy Samhez ért, a magas vadász lopva karjaiba lesett és arca egy csapásra ellágyult, mintha el is felejtette volna a korábbi szópárbajt. Egy pillanatra, mintha a brit egyetemes is elmosolyodott volna, de Dean rá figyelt a legkevésbé, csupán a boszorkányt tartotta szem előtt, kinek karjában ott pihent az ő boldogsága, akinek még csak a nemét sem tudta. Jen, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, felpillantott rá.
-Kislány.-lépett közelebb a nő és fél kezével a vadásznál lévő üvegért nyúlt, miközben ügyelt rá, hogy a kisembert épségben adja át az apjának.-Ez kemény menet volt.-lopva a karjára szíjjazott vérfoltos órára nézett.-Hét óra.
-Egy örökkévalóságnak tűnt.-bökte ki végül az idősebbik Winchester, miközben elveszett azokban az elrévedő szürke szemekben és ugrálni tudott volna örömében. Annak ellenére, hogy örült hogy egyáltalán áll a lábán.Aztán eszébe jutott, hogy még tartozik Jennek valamivel. Meglehetősen nehezen szakította el tekintetét a legkisebbik Winchesterről, s jelentőségteljesen a még mindig előtte álló boszorkányra tekintett.-Köszönöm neked.-lehelte halkan, s érezte, ahogy könnyel telnek meg szemei. A lány még mindig mosolygott.
-Ha másért nem is, talán ezért volt értelme egy régi korba születnem.-mondta a babára pillantva. Deannek pedig eszébe jutott, hogy Sam elmesélte már, Jen annak idején segített néhány szülésben. Abban az időben, mikor még nem volt olyan fejlett az orvostudomány, mint ma. Talán ezért bízott benne annyira. Talán ezért hagyta, hogy segítsen. Dean még mindig Jent bámulta és látta, ahogy a lány épp ajkához emelné a palackot, melyet Sam villámgyorsasággal kapott ki a kezéből, ezt pedig a vadász nem tudta mire vélni. Az öccse olyan aggodalommal teli, megrovó pillantást vetett a boszorkányra, amilyet még Dean nem igazán látott tőle.
-Tudod, hogy neked nem szabad!-sóhajtotta mély, de parancsoló hangon, mire a lány elnevette magát.
-Még mindig nem tudom megszokni.-kacagta, Dean pedig csak értetlen tekintetét váltogatta kettejük között, mintha csak egy teniszmérkőzés két térfele között pattogó labdát követne.
-Jen mióta nem ihat?-kérdezte meglepetten- Értem én, hogy párszor túllőtt a célon, de épp most segítette világra a lányomat ezt csak megünnepelhetné nem?-vonta fel fél szemöldökét, mire a párocska cinkosul egymásra pillantott, s mintha csak maguk között épp néma eszmecserével vitatnák meg, alkalmas-e a pillanat, hogy bejelentsenek valami nagy durranást. Sam végül mosolyogva bólintott.
-Nemsokára nem ő lesz a legkisebb Winchester.-mutatott az ujjával a Dean karjaiban már-már elbóbiskoló újszülöttre.-Jen gyereket vár.-Sam nevetése visszhangzott a folyosókon, s szemében az öröm szikrái csak úgy sziporkáztak. Dean szinte látta öccse agyában zakatoló kis fogaskerekeket, melyek másodpercenként mantrázzák újra és újra ugyan azt a mondatot. "Én is apa leszek.".
Aztán fátyolos hang csendült fel a szobából.
-Gratulálok.-Gina fáradt arccal bámult a folyosón állók felé. Az ágy és a takarók vérben úsztak körülötte, ez mégsem tűnt úgy, mintha zavarta volna. Szemeivel csupán a kis apróságot vizslatta Dean kezében, melytől nem volt hajlandó tovább elszakadni, s mintha a vadász értette volna a néma kívánságot, besétált a szobába és kezébe adta a gyermeket. Nyomában a megkötözött Toni kivételével ott lépkedett mindenki, s mikor a vörös vadászlány képes volt betelni az ölében fekvő kisbaba látványával, a boszorkányra nézett, aki szorosan Samhez bújt. Ugyan nem gömbölyödött még a pocakja, a vadász mégis ott pihentette a tenyerét. Rájuk mosolygott.-Azért őszintén remélem, hogy a te gyerekedet nem nekem kell a világra segítenem.-nevetett erőtlenül.
-Hidd el, én is.-biccentett Jen.-De inkább te, mint ők ketten.-mutatott kezével a vadászokra, akik sértődött pillantást vetettek rá, mintegy némán azt kérdezve: "Az miért volna baj?".
Majd Gina nevetése rájuk is átragadt. És még ha csak rövid időre is, de a bunker egy csoda színhelyévé vált. Mert ott, az anyai karokban alvó kicsiny lény, valóban maga volt a hátköznapi csoda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése