"A csupán egy órás út során csak a némaság ölelt körül minket." Ash - ahogy legjobb tudomásom szerint a sofőrt nevezik - nem repesett túlzottan az örömtől, hogy intézeti kölyköket kell naphosszat furikáznia. De nem igazán volt más választása. Egy lánytól, aki körülbelül fél éve lépett le a St. Francis-ből, azt hallottam, hogy Ash valamikor egy taxitársaságnál dolgozott. Egy idő után pedig, elege lett a nem fizető utasokból és úgy döntött ha vele nem tisztességesek, hát ő miért dolgozzon becsületesen? Ittasan járt be dolgozni és nem egy panasz érkezett rá a társasághoz. Egyszer egy közúti balesetet is okozott részegen. Ezután kirúgták az állásából és a jogsiját is elkobozták. Miután letelt a büntetése és újra vezethetett, sehol nem akarták alkalmazni. Ezért a családjához fordult segítségért és a húga, aki az árvaházban dolgozott beintézte fuvarosnak. Az mondják utálja a gyerekeket és - ebből sosem tudtam meg mennyi igaz - volt egy kölyök aki az út alatt annyira kihozta a sodrából, hogy soha nem ért céljához. (Legalábbis nem élve). Bár ha ez így volna, Ash nyilván már egy börtönben hajolgatna a szappanért. Vagy már mindenki tudna az esetről, na nem mintha a nővérek mindent az orrunkra kötöttek volna. De nyilván ez a pletyka csak abból ered, hogy sokan tartanak a tagbaszakadt ősrockertől. Gondolataimat fokozatosan elszakítva az igénytelen férfitől, heves izgatottsággal vegyes félelem lett úrrá rajtam, hisz ezúttal a Phoenixville-i lakótársam, Charlie férkőzött gondolataimba. Nem tudtam róla sokat csupán annyit, hogy szívesen osztozna egy lakáson egy vele egykorú lánnyal, hogy feleződjön a lakbére. Még csak egy képet sem láttam róla csak arról a három szobás bérházi lakásról, ami az otthonomul szolgál majd az elkövetkezendő - legyen az rövid vagy hosszútávú - időintervallumra. Már szinte magam elé képzeltem a vörös téglás házban a saját kéglit a kedves, idős szomszédnénivel, a közös hátsó udvarral, de összességében fogalmam se volt mire számítsak. Idegen volt a helyzet. Már nem az a része, hogy újabb és újabb helyre költözzek. Azt megszoktam, hisz az intézetek úgy dobáltak egymás között, mint a selejtes terméket, ami senkinek sem kellett. Számomra csak az volt életidegen, hogy huszonegy év után lesz egy hely amit az otthonomnak hívhatok. Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, hisz azt sem vettem észre, hogy az autó megállt csupán Ash mogorva mondata rántott vissza valóságba.
- Kiszállnál végre? - hangos, ingerült sóhaj hagyta el az ajkát én pedig gyorsan felkaptam a mellettem heverő dobozokat - hisz Ash nem törte magát különösebben, hogy a segítségemre siessen - aztán kiszálltam és pont annyira éreztem elveszettnek magam, miután a kocsi eltűnt a sarkon, mint a kisiskolás az első napján. Csak álltam ott tanácstalanul és nem tudtam, hogyan tegyem meg az első lépést, aztán az időjárás volt olyan kedves és lépett helyettem. Derült égből kezdett szakadni az eső. - Vagy csak én voltam annyira elfoglalva a gondolataimmal, hogy nem vettem észre, közben elkomorult az idő? - Nyilván ha nincs így, talán addig mélázom a lépcsőház bejárata előtt, amíg rám nem esteledik. A fekete vaskapun még mindig nem cserélték ki a zárat, így anélkül bejutottam az épületbe, hogy csengettem volna, ezzel hírül adva érkezésemet. Na nem mintha Charlie nem tudott volna arról, hogy jövök hisz telefonon már jó párszor egyeztettünk. Innen tudtam például a kapuról is. A lépcsőház fehérre meszelt falai hangokat vertek vissza az emeletek valamelyikéről a potméter magasságából ítélve vitát sejtettem és a gyanúm beigazolódni látszott, bár a mondatfoszlányokat az első emeletig érthetetlenné tette az öblös visszhang, csupán annyi volt biztos, hogy két különböző nemű személy hadakozik. Az első pillanatban úgy gondoltam megvárom, míg véget ér a vitájuk és csak azután sietek fel a másodikra, de eszembe jutott , mi van, ha valamelyikük megindul lefelé és itt talál? Nyilván azt hinnék, hogy hallgatóztam és ez elég rossz fényt vetne rám az új szomszédaim előtt. Na meg egyébként sem halogathattam a végtelenségig a beköltözést. Így elindultam felfelé a lépcsőkön, próbálva néhol nagyokat dobbantva jelezni érkezésemet, hátha ez visszahúzódásra készteti a civakodókat, de ahogy haladtam az egyre érthetőbb beszédfoszlányokból rá kellett jönnöm , hogy a páros még csak tudomást sem vett rólam.
- Nem értem, hogy mit nem fogsz fel azon, hogy senki nem kíváncsi erre! - az emeleten egy körülbelül 3x6 méteres téglalap alakban helyezkedtek el a lakások. A lépcsővel szemközt egy, a két oldalon pedig 2-2 ajtó bontotta meg a falak világos egyformaságát. A következő lépcsősor felőli két ajtó nyitva állt és a hátsóhoz közelebb egy elég lengén öltözött srác állt. Konkrétan csak egy alsónadrág fedte a nemesebbik felét, miközben vadul gesztikulálva magyarázott az előtte állónak. Nem volt kimondottan magas, Rövid barna haja és "öltözete" is azt sejtette az emberrel, hogy nemrég kelt fel, hisz még arra sem vette a fáradtságot, hogy papucsot húzzon, s csak mezítláb állt a hideg, mocskos kövön. Mögötte egy lepedőbe bugyolált test sziluettje jelent meg, s így értelmet nyertek a vörös hajú Star Wars pizsamás lány hozzá intézett szavai. - Értem én, hogy a szex emberi szükséglet, de miért kell minden másnap arra kelnie a fél háznak, hogy valamelyik éjjeli pillangód visítja a nevedet? - a lány dühösen a combjára csapott, mire a srácnak mosoly ült ki az arcára.
- Mondanám, hogy egyszer próbálj ki, aztán alkoss véleményt. de tudom, hogy te jobb szeretsz női neveket "visítani" - nevetett jóízűen amit a vele szemben álló szinte fel sem vett. Valahogy azt éreztette velem a szituáció, hogy ez a kettejük közötti összezördülés már nem az első alkalom.
- Megmondtam már ezerszer! - kezdte a csaj fenyegetően maga elé emelve a kezét - Felpanaszollak a szövetkezetnél, bár én vagyok a hülye, hogy még mindig nem tettem meg! - a szemrehányás inkább önmagának, semmint a fiúnak szólt.
-Próbáld meg vöri, meglátjuk majd, hogy apám melyikünket rúgja ki hamarabb. - a társalgás kezdett egyre kínosabb szituációba átcsapni, s én éreztem kellemetlenül magam attól, hogy nem voltam elég feltűnő ahhoz, hogy a jelenlétemben befejezettnek ítéljék a szópárbajt. S miután ráeszméltem arra, hogy a megfelelő emeleten járok és korántsem abban a szituációban találkoztam leendő lakótársammal, ahogy azt először gondoltam, jobbnak láttam közbelépni, s megköszörültem a torkom, mire három meglepett szempár szegeződött rám, ami valamiért- annak ellenére, hogy rég hozzászoktam már - zavarba ejtő volt. A srác füttyentett egyet, majd megszólalt.
- Bocsi kislány várnod kéne egy kicsit. Még nem fejeztem be az előbbi kört. Megzavartak. - Itt jelentőségteljesen a lányra mutatott, aki felháborodva nézett rá majd rám és épp bevonulni készült a lakásba, mire kinyögtem.
- Ami azt illeti Tara Olivers vagyok és Charlie Bradburry-hez jöttem. - léptem fel az utolsó előtti lépcsőfokról, amin megtorpantam. - De tök hízelgő, hogy kurvának néztél. - mosolyodtam el és láttam, ahogy a srác is hasonlóképp tesz, s arcán a megbánás legkisebb jelei sem mutatkoztak, így újra szólásra nyitottam a számat. - Ez nyilván csak azért lehetett, mert kurva jól nézek ki. - Charlie halk nevetést hallatott, majd felém lépett és a kis dobozokat kivéve a kezemből betrappolt az ajtón, miután azt mondta kövessem. Mielőtt átléphettem volna a küszöböt, a fiú finoman megkocogtatta a vállam.
-Elég rossz lóra tettél a vörössel. - neveti el magát. - Ha megunod a banánt csak csöngess be. - Kacsintott rám, majd visszaindult a paplanhercegnőhöz aki időközben megtelepedett a küszöbön.
- Nálad így szokás bemutatkozni Casanova? - tettem csípőre a kezem és láttam, ahogy a pizsamás lány a falnak dőlve mosolyogva hallgat.
- Óh arra nem lesz szükség, több mint elégszer hallod majd a nevem. - bökte oda, s mielőtt eltűnt volna a kéjlakban egy pillanatra visszafordult. - És egyébként üdv a Mennyben,ahol a falak nem hangszigeteltek. - kacsintott újra, s már csak azt hallottam, ahogy kattan a zár. Pár pillanatig ott álltam még az elcsendesedett lépcsőházban, aztán beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót, amin ott díszelgett az ezüstözött egyes.
- Ennyit a jó szomszédságról. A kedves idős hölgyek csak a filmekben léteznek. - kuncogtam. Charlie ezúttal felvont szemöldökkel támasztotta a falat az előszobában.
- Mi? kérdezte fura hangsúllyal, mire csak legyintve annyit mondtam "Nem fontos." Tekintete egy pillanatig elidőzött rajtam, majd megrázta a fejét mintha csak egy zavaró gondolatot igyekezne elhessegetni. A bejárathoz legközelebb eső ajtóra mutatott. - Ez lenne a te szobád. - mosolygott. - Választhatnád a másikat is, de oda jelenleg a felesleges bútorokat pakoltam. - motyogta bocsánatkérőn, ahogy beléptünk. Megdobbant a szívem. Ez a kis zug mostantól csak és kizárólag az enyém. Ez egy hozzám hasonlónak, akinek minden kis négyzetcenti magánszféráért foggal - körömmel kellett megküzdenie, nagy szó. - De ha gondolod később nekiállhatunk és..
- Nem. Ez tökéletes. - nevettem el magam és a bőrfotelba helyezett dobozra meredtem. Ráérek később kipakolni azt a pár dolgoz, ami porosodó emlékként meglapul a szakadt papír alatt. Hirtelen gondolattól vezérelve vettettem magam az egyszemélyes ágy vörös kárpitú matracára. A díszpárnák bukfencet vetve bucskáztak át egymáson. Láttam Charlie arcán a meglepődöttségét, a teste meg is fagyott egy bizonyos mozdulatban, ami mintha csak azt sugallta volna, hogy "NE! NE CSINÁLD!" Én nyakam nyújtogatva lestem őt, s épp azt akartam kérdezni, mi baja, mikor az ágy lakkozott fa lábai úgy döntöttek - késve ugyan, de - megadják magukat a súly alatt, s nagy reccsenéssel eresztették padlóra a matracot.
- Épp mondani akartam, hogy nem túl strapabíró. - lépett közelebb közelebb aggodalmas tekintettel, míg az én testemet rázta a nevetés s ez szép lassan átragadt rá is.
- ÚR-ISTEN-VAN-EGY-SAJÁT-SZOBÁM! - visongtam erőteljesen megnyomva minden szót.
- Miért olyan nagy ügy ez? - kérdezte az ajtó felé pillantva. - Eddig a tesódal osztoztál?
- Mondhatni. - vontam meg a vállam. Körülbelül negyven lánytesómmal. Valahogy nem igyekeztem túlzottan felemlegetni a részleteket.
- Akkor kellemes személyes teret! - mosoly terült szét az arcán. - Mondanám, hogy hagylak kicsomagolni, de a cuccaidat nyilván utánad hozzák. - fecsegte.- Mikor jönnek? Mert ha esetleg pasikról van szó, megkérhetnénk őket, hogy segítsenek áthozni a franciaágyat a szomszéd szobából. - kezével az ajtó felé mutatott, nyilván akkor a velem szemben lévő bútorraktárra. - Mi tuti nem bírnánk el azt a monstrumot. - elkuncogta magát. - Bár azt hittem tovább tart majd a fekhelyed. - sokatmondón rám kacsintott, majd visszatért az előzőekhez. - Szóval mikor lesznek itt?
- Nem jönnek. - sütöttem le a szemem.
- Mármint ma nem?
- Nem Semmikor sem. - álltam fel nehézkesen és a fotelhoz lépve szétbontottam a dobozt és a tetején pihenő táskát hanyagul a földre dobtam. - Ez minden, amim van, nincs mit hozzanak. - mondtam, aztán egy keretbe foglalt képet vettem ki a dobozból, majd hosszú pillantást váltva a rajta szereplő alakokkal, inkább csak üveggel előre az asztallapra fektettem, majd az immár ajtóban álló lányra néztem, aki együtt érző szelíd mosollyal nézett vissza rám és nem kezdett vallatásba amiért, kimondottan hálás voltam.
- Kérsz egy kávét? - Kérdezte kedvesen, majd miután bólintottam kifordult a szobából. Pár pillanatra egyedül maradtam a gondolataimmal. Tényleg csak pár pillanatra, hisz fülemet megcsapták a konyhából kiszűrődő zajok. A halkan elmotyogott "Rohadt életbe", a csörömpölés, csattogás, hűtőajtó nyitódása, majd az a jellegzetes hang, amikor kihúzzák a dugót egy üvegből. Úgy döntöttem egy rövid időre magukra hagyom az emlékeimet és Charlie után megyek. Elhaladtam egy zárt ajtó mellett a folyosón és a nappalival egybekötött konyhába fordultam a sarkon. A pulton két üvegpohár állt egy tálcán, melyekbe a vörös lány épp pezsgőt töltött. Ahogy meghallotta érkezésemet felnézett.
- Ami azt illeti nem volt kávém, de , mint lakótárs avatóként koccinthatnánk. - nevetve kerülte meg a pultot és felém nyújtotta a talpas poharat.
- A lakótársakra. - mondtam, miután átvettem az italt.
- A magán szférára.
- A szabadságra. - milliméterekre voltak egymásól a poharaink, de mielőtt összeérhettek volna
- A barátságra. - Charlie mélyen a szemembe nézett. Az üvegek lágyan koccantak egymásnak én pedig szinte hallottam a fejében zakatoló hangocskát, mely azt kiáltozza nekem "Számíthatsz rám". Kicsit olyannak hatott, mintha ebben a pár mondatban kiismert és megértett volna. De a jóleső kis hangot rövidesen másik váltotta fel. Egy kéjesebb hang, mely eleresztve a potmétert egyetlen nevet mantrázott meglehetősen kifulladva: "Gabe! Gabe."
- Hát akkor ez a szomszéd neve.-Charlie először szem-forgatva meredt a döngő falra, mintha csak azon keresztül elküldhetné a pásztorórán lévő párocskát melegebb éghajlatra. Aztán ő is elnevette magát."
Halk motozásra ébredtem fel. Ahogy oldalra fordultam volna az ágyban, valami tompa puffanással zuhant a padlóra. Az előszobából halk sikkantást hallottam, majd Charlie kétségbeesett hangja ütötte meg a fülemet.
- Tara? - ezen egyetlen név említése kíméletlen fájdalomhullámot indított útjára a testemben és előtörtek a temetés emlékei.
- Sam. - válaszoltam, ahogy a lány remegő kézzel nyitotta ki az ajtót, az előszobai lámpa sárgás derengésbe vonva a szoba egy részét. Ő ott állt, talpig feketébe öltözve a küszöbön, hanyagul levetett sporttáskával maga mellett.
- Bocs csak... - suttogott és némi habozás után belépett e helyiségbe. Nem gyújtott villanyt. - Csak a megszokás.
Ülő helyzetbe tornáztam magam és felvettem a lábam előtt heverő naplót. Nem álltam fel üdvözölni a lányt, mert helyet foglalt mellettem. Fél karomat átvetettem a vállán, engedve, hogy hozzám bújjon. Testét csak lassan adta át a néma zokogásnak.
- Nem jöttél el. - mondtam ki a tényt, mire megrázta a fejét.
- Én akartam..- szipogott. - Akartam, de...
- Tudom. - simítottam végig a karján. Tudom, hogy mindannak ellenére ami közöttük történt, mielőtt Tara meghalt, Charlie ott akart lenni, hogy végső búcsút vehessen tőle, csupán nem bírt a bűntudattal. Ott akart lenni, hisz akkor nem feküdne ott a táskáján a koszorú, amit csináltatott. Tudtam mire gondol. Nekem is az járt a fejemben. A "számíthatsz rám" csak hazug ígéret volt.
- Ő megbocsátott neked Charlie. - annak ellenére, hogy kijelentésemnek Tara szava sosem szolgáltatott alapot, hisz nem voltam ott, mikor mondhatta volna, de megrendíthetetlenül biztos voltam abban, hogy nem távozott haraggal.
- Az jó. - felelte a lány elcsukló hangon. - De én magamnak soha nem fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése