Your personal ghost

Lenalin

▿ Válaszfick: Seven steps▿
    -Lin szemszöge-

Figyeltelek téged, ahogy eddig mindig. A laptopodba merülve szép lassan megiszod az üveg tartalmát, amellyel eléred, hogy a szemed fénye és ezzel együtt elméd is eltompuljon. Lopva pillantasz az ajtóra várva azokra, akik sosem fognak eljönni. Én pedig hiába vagyok veled minden pillanatban, mégsem tudom betölteni az űrt, amit ők hagytak maguk mögött. Azt hinné az ember a sok évnyi vadászat után, hogyha csak szellemként is, de vigyázhat azokra, akiket szeret. Én marha pedig bíztam is ebben azt követően, amilyen erős lényekkel volt már dolgunk útjaink során. Azonban, amilyen szerencsés félnótás vagyok, nekem a halál utáni élet is csak bemutatott egy jókorát. Hiszen azóta bármennyire is szeretném, egyikőtök sem tudja érzékelni a jelenlétem. Olyan mintha nem is léteznék, pedig én még mindig itt vagyok.

Felkelsz a székedből és én rögvest tudom hova indulsz ismét. Könnyűszerrel követlek, mintha csak az őrangyalod lennék, de ez a kifejezés állt tőlem akkor a legmesszebb.

A hídhoz érve ugyanott állsz meg, ahol mindig szoktál. Számolgatod magadban azt a hét lépést, amit ők jelentenek a számodra, és akik miatt mindig ide tértél vissza legvégül. Olyan sokszor voltam fültanúja az eseményeknek, hogy már-már gondolatolvasónak éreztem magam, ha a közeledben lézengek. Kissé aggódva mégis nyugodtan vizsgálom a helyzetet, remélve, ez is úgy fog elsülni majd, mint az előzőek és mindketten szépen hazatérünk épségben a megszokott helyünkre. Valahol legbelül azonban, baljóslatú érzés kerített hatalmába. Ma valahogy más érzések sugároztak belőled, feszültebbnek és magányosabbnak tűntél, mint eddig bármikor. Ez pedig megrémisztett.

Felemeled a fejed, ami engedi számomra, hogy meglássam amint az első könnycsepp lecsordul az arcodon. Aztán teszel egy lépést. Ekkor ökölbe szorulnak a kezeim és úgy döntöttem újra megpróbálom a lehetetlent és megszólítalak.

- Jen, kérlek, ne tedd ezt… hallgass meg. – megteszed a következő lépést.

- Próbálj meg koncentrálni, látnod kellene, hogy itt vagyok veled. Én sosem hagylak el. – Harmadik lépés.

A rémület kezd felkúszni a hátamon, hogy majdan ismét a már jól ismert fojtogató érzésként telepedjen meg a torkom körül. Elkezdem gyorsabban kapkodni a levegőt az idegességtől, miközben tudatában vagyok annak, hogy semmi szükségem oxigénre. Már négy.

- Figyelj már rám, vadászként tisztában kéne lenned azzal, hogy itt állok melletted?! – ötödik.

Erre már a karodért nyúlok, de természetesen úgy úszik át a tenyerem a testeden, akadálytalanul, mint bármely más esetben is, amióta csak visszatértem. Magamban káromkodva kívántam ismét, bárcsak minimum egy francos kopogó szellem lehetnék, még azzal is többre mennénk ebben a helyzetben. – hatodik lépés.

A vészvillogó a fejemben erősen villódzni kezdett. Valahol tisztában vagyok azzal, hogy ismét eredménytelenül, de ordítva próbálom felhívni a figyelmedet, miközben a válladat akartam újra-és újra megragadni.

- Az Istenre esküszöm Jen, ha megteszed azt az utolsó lépést én visszajövök az életbe és szétrúgom a seggedet! Eladom a lelkemet akármelyik démonnak, ha kell, csak azért, hogy visszahozhassanak téged és jól a fejedbe véssem azt, mekkora őrültség is mindez. Könyörgöm, állj meg, menjünk haza! Én még itt vagyok neked, mindig itt leszek.

Megtorpantál, én pedig kővé dermedve álltam meg mögötted. Reméltem, hogy végre megtörik a jég… és megfordulsz, majd úgy mosolyogsz rám, ahogy régen tetted, miközben arra kérsz, hogy ne hülyéskedjek tovább. Feltámad a szél, de még az sem tudja elnyomni halk hangodat, amely alig több suttogásnál.

- Boldog szülinapot Jen. –Majd megteszed az utolsó lépést és eltűnsz a szemem elől.

Egy pillanatra dermedek jéggé le csupán.

- JENNIFER! – sikoltom, majd utánad vetem magam a hídról.

Hallom, ahogy a tested hangos csobbanással tűnik el a hullámok alatt. Az enyém nem, ez csak természetes, mégis ez így még jobban megtetézi kétségbeesettségemet. A sötét mélységben is tisztán látom, milyen gyorsan süllyedsz lefelé. Odaúszok hozzád, próbállak mindenféle módon megragadni téged és a felszín felé húzni, sikertelenül. Magamban sikoltozok, átkozódok és erőlködök, de semmi nem segít. Hát mégis milyen esély ez… mire jó mindez, hogy itt lehetek, ha azt is tehetetlenül kell végignéznem, ahogy a legjobb barátom meghal. Miért nem tudok tenni semmit soha!

Hirtelen, mintha csak az imáim meghallgatásra leltek volna, egy újabb csobbanást észlelek. Valaki elúszik mellettem és elkapja a karodat, majd a felszínre ráncigál. Én csak lebegek a víz alatt, magam elé meredve. Ha még ember lennék, most biztos a sokk kerülgetne. De azok a napok már rég elmúltak, így pár pillanat múlva döbbenetemből felocsúdva megyek a barátnőm és megmentője után.

Mire végre levegőért kapkodva felköhögöd a vizet, ami a tüdődbe jutott, már tudom Rose volt az, aki utánad ugrott a hídról. Sose örültem még ennyire neki, mint most, ha tehetném, sírva vetném magam a nyakába.

Rose magától értetődően, szidott le téged. Amire én csak karba tett kézzel annyit reagáltam fennhangon.

- Örülök, hogy nem csak nekem jutott eszembe a kereszteződés. – Bár tudtam egyikük se hallja meg, de már nem is érdekelt. Zaklatott voltam és dühös.

- Remélem, most mindkettőtöket elégedettséggel tölti el, hogy csuromvizesen ültök a folyóparton… Le se tagadhatnátok, hogy olyanok vagytok, mint Sam és Dean… nem is csoda, hogy anno vonzódtak hozzátok. És még én vagyok a dilis.

Mindeközben a két barátnőm, megállt egymás mellett háttal nekem. Tudtam ismét az a beszélgetés fog következni, amelynek a végén, te úgy érzed majd, mindenkinek a terhére vagy csupán, Rose pedig elmegy, mert szüksége van a távolságra. Én pedig magyarázhatok nektek akármit, olyan lesz, mintha csak a falnak beszélnék.

- Meg akarod tenni újra?- Kérdezi Rose, én pedig megfeszülten várom kérdésére a válaszodat. Megvonod a vállad. Ez egyáltalán nem nyugtat meg… máskor is kellő komolysággal állsz ezekhez a dolgokhoz, ami teljesen ki tud akasztani, de azok után, ami ma történt már nem tudom háttérbe szorítani kételyeimet, mint eddig oly sokszor.

Rose ekkor megfordul és elindul a kocsija felé. Én pedig utána szólok lezserül.

- Ne aggódj, én vele maradok ugyanúgy, mint eddig bármikor… Abban a pillanatban megáll, nekem pedig elkerekedik a szemem. Na, ne szórakozz, hogy… -

De a következő pillanatban gondolatmenetemet a csalódottság félbe is szakítja, ugyanis csak az egyen nyakláncuk másik felét dobja vissza neked, te pedig elkapva a becses kincset azonnal zsebre is vágod azt. Ezután ő már nem áll meg még egyszer. Mi pedig ottmaradunk a vízparton a folyó zubogó sodrását figyelve. Odalépkedek melléd és keserűen azt suttogom.

- Van fogalmad róla milyen érzés… rám nézel, és nem látsz engem mégis… – halkabban folytatom.

- Tudom, hogy én képtelen vagyok betölteni azt a lyukat, amit ők ütöttek a szíveden, de ez nem jelenti azt, hogy nem próbálom ezt megtenni minden adandó alkalomkor. A válladra teszem a kezem, te pedig megfeszülsz. Reménnyel tölt el ez a kis mozdulatod is, igaz nem nézel felém, én mégis halványan elmosolyodok.

- Tisztában vagyok azzal, hogy számodra csak egy második árnyék maradok csupán talán örökre, de tudod mit? Én még hiszek a csodákban és abban, hogyha nem is látsz, néha érzed, ahogy itt vagyok a közeledben és ez enyhít valamit a fájdalmadon. Talán, egy nap a kitartásom elnyeri jutalmát és ismét egymás szemébe nézhetünk majd, igazán. Addig is pedig, ahányszor csak a sötétség hullámai átzúgnak a fejed feled, tudd, hogy én foggal, körömmel azon leszek, hogy a felszínre húzzalak és megmentselek. Talán egyszer sikerül is majd.