Lenalin
Három nap. Ennyi ideig bírtam még idegekkel azok után, ami Valentin
napon történt, az összetűzésünk Éhínséggel és ezt követően Sam gyötrődése a bunkerban,
ahogyan segítségért kiabált és én tehetetlenül hallgattam mindezt megtette a
hatását. Elértem a határaimat. Hagytam, hogy a lábaim alól kicsússzon a talaj
és a sötétség hullámai átcsapjanak a fejem felett, könyörtelenül, én pedig
lassan elsüllyedek, mert nincs senki, aki a felszínre húzhatna.
Keserűen felkacagok és meghúzom a sörös üveget, amelyet a
kezemben tartok. Hát idáig jutottam. Az erős és megtörhetetlen álarcot, amivel
az angyalokat, köztük pedig Michaelt próbáltam félrevezetni, mondván, hogy
sosem leszek a játékszerük csak eddig voltam képes fenntartani. Igaz, tisztában
voltam azzal, hogy a pokolban tett látogatásom óta már nem vagyok ugyanaz az
ember. Gyengévé váltam, de azt hittem tovább fogom tudni fenntartani a látszatot.
Valójában rohadtul torkig vagyok az egésszel. A lelkemet már apró szilánkokra
törték a körülöttem tornyosuló események. Nem is vagyok biztos abban, maradt-e
még valami épen a lelkemből vagy egyáltalán Dean Winchester egész lényéből, ami
még nincs teljesen elcseszve. Már magam sem tudom, ki vagyok, esetleg lehettem volna,
ha mindez nem így történik meg. Küzdenem kell, az öcsémért és azokért, akik még
jelentenek nekem valamit ebben a nyomorult életben. Mindeközben pedig harcolok
magammal és az elhatározásommal, minden egyes pillanatban, amikor épp van időm
megállni és elrágódni mindezeken.
Jobb lenne egyszerűen igent mondani? Feladni mindent, hagyni
hogy üres porhüvellyé váljak, egy eszközzé? Csak azért mert a felsőbb hatalmak
úgy döntöttek ez a sorsom? A nagy büdös francokat! - szeretném ezt mondani újra
és újra. Mégis amikor már ott tartok, hogy levegőt vennem is nehéz elmélázom,
azon mi lenne, ha csak egyszerűen elengednék mindent. Hagyni, hogy a tudatom,
ami engem megtestesít, és azzá tesz, aki vagyok, kicsússzon az ujjaim közül,
mint a homokszemek. Hisz mi értelme lenne ragaszkodni mindehhez. A lovas
szerint halott vagyok legbelül. Akár igaza is lehet. Én legalábbis holtnak
érzem magam, valakinek, aki csak monoton megszokásból harcol még mindig minden
nap az élettel és a sorssal szemben, ami ellene dolgozik, mert tudja, ha akár
egy pillanatra is megáll, elveszti a csatát a vég pedig lecsap rá akár egy
ragadozó és darabokra tépi.
Nem csak testileg. Felfogásom szerint több fajta megnyilvánulása
lehet a halálnak. A fizikai halál a legkönnyebb módja a távozásnak, még akkor
is ha sokáig tart az agónia. Én már csak tudom, hogy a kínzások esetében is a
lélekre gyakorolt nyomás ezerszer nagyobb fájdalmat tud okozni, bármilyen
szemmel látható sérülés feltűnése nélkül is. Csak elég erősen kell figyelni és
meglátjuk a kínt, ami belülről marja szét az áldozat bensőjét akár a sav,
lassan de hatásosan.
Erre az én elfuserált életem is ráébresztett, de még hogy.
Ha legalább szabadon elhagyhatná az ember a testét, ezzel megmenekülve mindenfajta
szenvedéstől, azonban mint a molylepkét, akit váratlanul elfognak és szépen
széttrancsíroznak egyetlen ütéssel, mi sem menekülhetünk el nem vagyunk elég
gyorsak.
Ha létezne megváltás már rég feladtam volna e világi
életemet. Viszont engem figyelembe véve se a pokolban sem pedig a menyben nem
látnának szívesen és csak ülnék a két világ közötti útpadkán várva valakire,
aki olyan szerencsétlenül járt, akárcsak én.
Egyszerűbb lenne feladni túlságosan is. Jobb lenne annál,
mint hagyni, hogy a kétségbeesés lassan öljön meg belülről… de én képtelen
vagyok erre. Nem tehetem. Szükség van rám itt, vigyáznom kell Sammyre és
harcolnom kell azokért, akik mit sem sejtve élik kis szürke mindennapjaikat az
apokalipszis kellős közepén. Vadászként erre tanítottak, ez a felelősségem.
Mert könnyebb még száz okot felsorolnom magamnak ahelyett, hogy az igazsággal
kerülnék szembe. A félelemmel, rettegéssel, ami a halál röpke gondolatától rám
tör és még a mai napig is visszatart attól, hogy saját magam vessek véget
mindennek. Gyenge vagyok. A makacsság látszatát keltve próbálok okot találni a
folytatásra-egyre nehezebben.
Pedig egy pillanat alatt ledobhatnám magamról ezeket az
ólomsúlyú láncokat. A gyávaságom szolgál visszatartó erőként. Három út van
előttem, egy-egy választás melyek mindent átformálnának, én pedig csak állok
földbe gyökerezett lábbal, döntésképtelenül várva arra a lökésre, ami elindít a
lejtőn. Reménykedve abban, hogy jön valaki, aki végre kihúz ebből a lehetetlen
helyzetből, vagy csak egyszerűen átvenné helyettem Dean Winchester szerepét,
miközben én eltűnnék a ködben. Vissza se néznék többet.
Apám most biztosan szégyenkezne, ha látna.
***
Láttam, ahogy a koromfekete éjszakában az Impalának támaszkodva
áll. Még a hold sem világította meg az éjszaka árnyait, mintegy ezzel is Dean
hangulatát tükrözve. A válla kissé meggörnyedt miközben megdermedve állt ezzel
is jelezve mekkora harc is dúl a bensőjében, milyen nagy a teher, ami rá nehezedik,
ami alatt úgy látszik, végül kettéroppan. Ezt azonban sosem osztaná meg velem,
mert árultam el őt. Már soha semmi nem lesz úgy, mint azelőtt. Ezt ő maga is megerősítette,
amikor végre félre tudta tenni a színjátékot, amit a közelemben gyakorolt
Lilith halálát követően folyamatosan. Elvesztettem a bizalmát, hiszen képes voltam
helyette egy démon szavára hallgatni és követni azt. Bár fogalmam sincs mégis
mit várt tőlem azok után, hogy meghalt. Azt hitte nyugodtan tudom tovább élni
az életem mintha mi sem történt volna? Ennek a lehetősége abban a pillanatban elszállt,
amikor a karjaim közt ernyedt el a teste miután a pokolkutyák szétmarcangolták.
Teljesen normálisnak éreztem az akkori dühömet és bosszúvágyamat Lilith után...
azt tettem, amire még ezek után egyáltalán képes voltam…vadásztam. Inkább,
minthogy a bátyám halál merev arcán merengjek ahányszor csak a gondolataimba
férkőzött. Igaz ezek is csak kifogások, amelyekkel a saját bűntudatomat
próbálom csitítgatni. Arról az útról amelyre ezen döntéseim vittek már nem
térhetek le.
A lovas húzása után pedig csak beigazolódtak a sejtéseim, a
démonvér iránti olthatatlan szomjam nem csillapodik. Bármilyen erősen is
ellenállok szinte már minden porcikámmal, mégis tovább kínoz... A késztetés
legutóbb hatalmas hullámként söpört át rajtam pedig már azt hittem képes leszek
fékezni magam. Már a saját önmarcangolásom se szolgál elég megtartóztató
erővel, vagy a tekintet amivel Dean néz rám, mintha csak behúzna még egy
jókorát már amúgy is felfordult gyomromba. Érzem a csalódottságot, ami belőle árad.
Talán ez az egyetlen, ami még némi erőt szolgáltat nekem ahhoz, hogy újra
felálljak a vereségek után. A bizonyítási vágy hajt, szükségem van rá úgy, mint
régen, amikor még úgy éreztem igazán testvérek vagyunk.
Tudom, nem támaszkodna rám akkor sem ha kérném, nem osztja
meg velem a terhet amit cipel, hanem azonnal félresöpör akárcsak egy porszemet
az imádott autójáról. Fogalmam sincs mindezt makacsságból, vagy talán
figyelmességből teszi-e. Azonban nem adhatom fel, meg kell próbálnom áttörni az
áthatolhatatlan falait, különben még messzebb sodródunk egymástól és onnan már
nem lesz visszaút, az esélyeim vészesen fogyatkoznak.
Nagy valószínűséggel ismételten eredménytelenül, de elindulok
felé, hogy feltegyem neki szokásos kérdéseimet. Mi a baj? Nem kellene megbeszélnünk?
Valami újat kellene kitalálnom…
Ezekre csak egy gyors és hideg nem lesz a válasza. Én pedig
próbálkozhatok ítéletnapig feltörni a páncélját, mi sem egyszerűbb ennél. Csak
le kell ülnünk és megbeszélnünk mindent… Ennyi erővel akár puszta kézzel is
megpróbálhatnám megölni Lucifert, még az is könnyebb lenne.
Egy nagy sóhaj kíséretében lassan megindulok az irányába. A cipőm
talpa alatt megcsikordulnak a kavicsok. Tudom, zajkeltés nélkül is már rég
észrevette, ahogy figyelem őt. Nevezzük ezt testvéri megérzésnek és persze a
vadászösztönök is rásegítenek erre. A testtartása hirtelen megváltozik. Kihúzza
a vállát és már a fejemben meg is jelenik az a magabiztos arckifejezése, amit
magára öltve próbálja érzékeltetni a külvilág felé sebezhetetlenségét. Remélve
azt, hogy senki nem veszi észre a nyomorúságot acélos tekintetében. Minden
erejével próbál kizárni engem és közben természetesen abban a hitben él,
miszerint a tökéletes független erős férfi látszatát keltve biztosan áll a
talajon nem pedig úgy, mint egy ingatag kártyavár, ami az első fuvallattól
összeomlik, de mélyen legbelül mind tudjuk, ez áll hozzá most a legközelebb.
Belemegyek a játékba és megállok tőle kissé távolabb zsebre
tett kézzel. Ő erre mintegy válaszként, a kocsitetőn álló másik üvegért nyúl
majd felém nyújtja.
- Kösz. - mormogom halkan ugyanabban az időben át is véve
tőle.
Megrántja a vállát és egy halvány mosoly kíséretében iszik
tovább.
A megközelítési módon rágódom épp, amellyel elkerülhetném,
hogy azonnali elutasításával nézzek szembe a témát illetően, amikor ő mintha
csak számított volna erre elfordul és megszólal.
- Azt hiszem
beszélnünk kellene, bizonyos dolgokról.
Kissé értetlenül nézek rá, nem tudom biztosan most éppen
mire is gondol. Ám amit ezután rám zúdított arra nem voltam felkészülve.
Próbáltam kitalálni honnan lenne a legbiztonságosabb
elindítani ezt a beszélgetést. Azonban az élet itt sem könnyítette meg a
dolgomat. Nálunk semmi sem zajlott le egyszerűen. Valahol el kell kezdeni…
- Sajnálom azt, ahogy az utóbbi időben veled viselkedtem
Sam.
Láttam kiülni az arcára a döbbenetet, nem erre számított
tőlem. Biztos azt gondolta, hamarabb lőném fejbe magam, minthogy beismerjem a tévedésem.
Hát akkor most sikerült meglepnem végre valamivel.
- Amióta összefutottunk azzal a rohadt lovassal, tudom hiába
is próbálok tovább hazudni magamnak, valami végérvényesen elpattant bennem és
hiába dühít fel mindez, úgy érzem igaza volt velem kapcsolatban. Én már… halott
vagyok legbelül régóta.
- Dean, te is tudod, hogy az…
- Kérlek Sam, had fejezzem be, mert- halványan
elmosolyodtam, de elég gyatrára sikeredhetett ugyanis az öcsém aggódva
vizslatta az arcomat. Ettől mindig sebezhetővé váltam. Úgy tekintett rám,
amitől úgy éreztem a szerepünk felcserélődött. Ő vált a nagy felvigyázó fivérré
én pedig a segítségre szoruló kis testvérkévé. Nem bírtam tovább rajta tartani
a szememet.
- Nem tudom lesz-e még egyszer ennyi erőm ahhoz, hogy
ennyire megnyíljak előtted.
Csend telepedett ránk, akár csak egy fátyol hullott alá az
égből. Megértette.
Minden erőmet összeszedve tettem meg az apró lépéseket a vég
felé. Fanyarul elfintorodtam.
- Igaz is kettőnk közül mindig is te voltál az, aki jobban
értett az emberekhez. Tudtad mikor mit kell mondanod ahhoz, hogy hatással légy
rájuk. Irigyellek ezért, bevallom őszintén. Felém azonban hiába próbáltál
közelíteni én csak eltaszítottalak magamtól, hiszen előtted nem lehettem
gyenge. A fivéredként kötelességem volt megvédeni téged, ezt ígértem meg apának
és magamnak is.Nem terhelhettelek még az én személyes poklommal is.
- Tisztában vagyok azzal, hogy úgy gondolod, soha nem fogok
tudni már megbocsátani neked igazán a történtek után. Pedig ez nem igaz. Hisz
én okoztam mindezt.
Zsebre vágom a kezem akárcsak ő az előbb, felpillantok rá. A
döbbenete értetlenségbe váltott át.
- Amikor észrevettem rajtad, ahogy szép lassan érzéketlenné
válsz és egyre egyszerűbben gyilkolsz, nem törődve a következményekkel,
rájöttem, valami, valahol rohadtul félresiklott az életünkben. És ezért nem te
voltál a hibás, hanem én.
Visszaemlékeztem azokra a röpke pillanatokra, amikor úgy
éreztem, hogy az öcsém már nem az az ember, akinek megismertem. Mikor Ruby
belemászott a fejébe és hülyeségekkel tömte tele, azt hittem elevenen megnyúzom
azt a szukát. Meg is tettem volna, ha Sam nem védi meg őt.
-A legrosszabb dolog az életben az, amikor csalódsz
valakiben aki közel állt hozzád. Erre a kijelentésemre élesen beszívta a
levegőt. Rettegett a gondolattól, hogy mindez felé irányul és én már csak egy
szörnyetegként tudok rá tekinteni gyűlölettel telve.
- Saját magamban csalódtam Sammy. Ha én nem rángatlak bele
ebbe a helyzetbe már a legelején akkor
most nem tartanánk itt. Azonban önző voltam, csak a saját érdekeimet tartottam
szem előtt. Szükségem volt rád apa megmentésében és… azt reméltem ezáltal újra
egy család leszünk majd.
- Valójában nincs jogom ahhoz, hogy hibáztassalak akár Ruby,
akár a démonvér vagy az apokalipszis miatt. Halott voltam, te pedig a tőled
telhető legelfogadhatóbb módon próbáltad tovább élni az életedet az már csak az
én saram, hogy mindez a vadászat és a bosszúhadjárat útjára vezetett.
Sam közbeszólt.
- Miért kéne most mindezt elhinnem neked, hiszen eddig
mindvégig az ellenkezőjét szajkóztad akármikor csak szóba került a dolog.
Komoly arccal válaszoltam.
- Tudom. Nem tagadom, könnyebb volt meggyőzni magam arról,
hogy azokban a pillanatokban a vádjaim helytállóak voltak, de csak hazugság volt
minden, gyerekesen kifakadtam, mert ez egyszerűbb volt, mint szembenézni a
problémával. Amire pedig későn jöttem rá az az, hogy hiába voltam én az, aki a
legelső pecsétet feltörte. Valamilyen oknál fogva te sosem hibáztattál ezért.
- Mert tudom nem volt más választásod. - motyogta Sam.
- Igenis volt, mindig van másik út ezzel te is tisztában
vagy, de én rossz irányba kanyarodtam, ahogy még sokan mások is rajtam kívül ez
okozta a végzetüket. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy ítélkezzek feletted
mikor ezt te nem tetted meg velem szemben. Sosem követelted tőlem, hogy
esedezzek a bocsánatodért, azért mert egy pöcs voltam nem- te akkor is
testvérként viselkedtél velem, amikor én már erre képtelen voltam. Mindketten
tudjuk milyen szar fivér vagyok. Az, hogy Lucifer az eszközévé választott már
csak hab a tortán. Azok a rohadt angyalok most biztos vigyorogva néznek le
ránk. A kis rongybabáikra, amiket előszeretettel szaggatnak szét és varrnak
össze újra meg újra mindegy milyen ocsmány lesz az eredmény.
Érzem, ahogy elcsuklik a hangom az elfojtott dühtől. A
számhoz emelem az üveget, de a következő pillanatban már teljes erőmből a
földhöz vágom, ami így szilánkokra törve repül szanaszét. Belenézek az öcsém
sötét szemeibe és elkeseredésem jeléül széttárom a karjaimat.
- Milyen ironikus, hogy mi vagyunk azok, akik az sors képébe
röhögnek, miközben igyekszünk minden nap a túlélésért harcolni. Mégis
megszámlálhatatlanul sokszor haltunk már meg és tértünk vissza. Se gyerekkor,
sem pedig normális élet nem adatott nekünk. Még egy nyamvadt karácsonyi este
sem amit nyugodtan tölthetnénk együtt. Neked még lehetett volna rá esélyed… de
már az is rég eltűnt a süllyesztőben.
Fennhangon ordítva meredtem az öcsémre.
- Neked kellene most kiabálnod velem és a pokolra kívánnod
mindezért. - A karom Most pedig elértem a végjátékhoz. Megadom számára a
lehetőséget azt, hogy végleg kivágjon a szívéből ezzel megölve az enyémet, de
ez a helyes. Én csak ezt érdemlem.
- Ne hagyd, hogy ez így menjen tovább Sam. Tudom, megvetsz
mindezért ne is próbáld tagadni. Mégis mi a franc ütött beléd legalább magadnak
ne hazudj tovább a rohadt életbe!
az oldalam mellé hullott és rekedt hangon folytattam.
- Most itt az esélyed minderre. Én pedig minden szavadat
elfogadom majd amit a fejemhez vágsz az utolsó kis nyomorult pontig is. Mindazért,
amitől én fosztottalak meg téged.
- Sosem tudnálak gyűlölni Dean. - válaszolta.
Úgy néztem rá mintha megőrült volna.
- Remélem, ezt nem mondod komolyan. Te teljesen megvesztél?
- Nem, de te is tisztában vagy vele, hiába kérsz erre nem
tudlak és nem is akarlak vádolni semmiért.
- Elárulnád nekem mégis miért nem? - Rántottam meg a vállam tehetetlenségemben.
- Mert a testvérem vagy. Az egyetlen, aki még jelent
számomra valamit és ösztökél, hogy minden nap küzdjek. Szóval ne- elcsuklott a
hangja - merészelj ilyesmire kérni, soha többé… mert nem vagyok rá képes.
Most már ő is remegett az elfojtott dühtől és fájdalomtól, tekintetében
látni véltem a gyötrelmet is. Elnémultunk. Ő lehunyta a szemét, próbált lenyugodni.
Ránk telepedett a némaság ismét, de már nem fojtogatóan. Üresnek és tompán
zsibbadnak éreztem magam, mégis meglepő módon ez nem az a sötét, szorongató
érzés volt, mint azelőtt inkább megnyugtató. Végre anélkül tudtam levegőt venni,
hogy úgy érezném, megfulladok. Felnéztem az égre, mintha hosszú idő után
először láttam volna fényt. A csillagok, mint megannyit apró kis ragyogó
lángként pislákoltak az égbolton, akár bármelyik pillanatban kialudhatnának
mégis elpusztíthatatlannak tűntek és ez így volt rendjén.
Mosolyogva néztem vissza az öcsémre.
- Köszönöm Sam.
- Mégis mit? - kérdez vissza ő is halványan mosolyogva.
- Azt, hogy életben tartasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése