Duality

"Jen-t el kell temetni?" Hmm. Már akkor visszavágásért kiáltott, hisz ezért harcolunk nem?  Avagy tessék FicWar 4, de ne várj tőle túl sokat.
Sophean

-Ugyan Lexy, ugye nem akarod megint ezt a játékot játszani?-kacag fel halkan valahol a távolban, s léptei hangját könnyű szerrel verik vissza a a néma folyosók. A vörös fényben úszó lámpákra pillantok, és kislisszanok a vezérlőterem ráccsal  elkerített feléből, majd ki az ajtón. Megállok egy pillanatra és fülelek. Hallom a lépéseit egyre közeledni, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy nem csak torkomban dobogó szívem zajának ekhója játszik-e csúf tréfát az érzékeimmel. De nem. Biztosan nem. Nincs ilyen szerencsém. Itt van. Egyre közelebb.  Én pedig próbálok menekülőutat keresni azon a kis térképen, amit a másodperc töredéke alatt idézek fel eszemben a bunker alaprajzáról.  Innen, ahol most vagyok nem sok a lehetőségem, de talán kijátszhatom.  Némán, suhanok el a fal mellett, egészen addig a beszögellésig, ahol meghúzhatom magam, remélhetőleg szerencsés módon. Közeledik, s mint sötétebb árnyék az árnyékben, halvány körvonala  vészesen magasodik a vörösben játszó falakra, én pedig még inkább hátrálni igyekszem. Visszatartom a  lélegzetem, ahogy befordul a látóterembe és annyira törekszem meg sem nyikkanni, hogy szinte már attól félek, ebben a dermesztő csöndben a  veszettül dobogó szívem árulja majd el rejtekemet.-Kiszámítható vagy, amilyen mindig is voltál.-szólal meg újra, s ereimben megfagy a vér, ahogy a kezében megvillan a kés. Lelepleztem magam. Teljes testemben remegek ahogy közelít, s ahogy már csak egy lépés választ el minket egymástól, utat engedek könnyeimnek. Ki akarom engedni a tüdőmben rekedt levegőt, de ahogy elhalad mellettem egyenesen a vezérlőbe, szinte mázsás súly esik le a szívemről, annak ellenére, hogy tudom, még nem menekültem meg.  Az öreg ajtó halk nyikorgását hallva erőt veszek magamon és kilesek búvóhelyemről és mikor megbizonyosodom róla, hogy terepem tiszta, ő pedig az ajtó túloldalán van, nesztelenül a főszárny felé veszem az irányt. Sietősen szedem a lábaim, a lehető legkisebb zajt csapva, de egyszer-egyszer megbotlom. –Lexy.-borzongás fut végig testemen, ahogy ismét hallom a nevemet a szájából. Nem azért, mert mondja, hanem azért, ahogyan.  Mert most nem úgy hangzik mint régen. Nem hívogató és megnyugtató, nem lágy és szeretetteljes. Most csak egyszerűen közönyt sugall, és ez fáj. Fáj, mert tudom, hogy nem gyűlöletből akar végezni velem, hanem csak azért, mert így tartja kedve. Mert megváltozott. Mióta vissza jött a Ketrecből.  Már nem önmaga.  Hiányzik belőle valami.-Csak essünk már túl rajta, hidd el nekem, könnyebb lesz.-nevet fel vészjóslón- Legalábbis nekem biztosan. Eggyel kevesebb púp lesz a hátamon. Tudod, néha milyen fárasztó törődni veletek?-összeszorul a mellkasom, ahogy hallgatom és valahol annyira szeretném elhitetni magammal, hogy amit mondd, nem gondolja komolyan, de nem is igazán tudom miért próbálom ennyire mentegetni. Talán mert szeretném, hogy igazam legyen. Vagy, hogy ez az egész ne legyen igaz.
Ahogy a konyha ajtaja elé érek, átvillan az agyamon, hogy legalább egy kést nekem is kellene szereznem, akármennyire is nem szeretném használni és akármennyire is erőfölényben van, talán..
-Nem..-nyögöm alig hallhatóan, ahogy az említett helyiség padlóján egy vértócsa kellős közepén fekve találom az idősebbik Winchestert.  A hátán fekszik, fejét az ajtó irányába billentve, nyakán nyílt seb tátong, melyből még most is kis vérpatak szeli útját a bőrén. Ajkai elnyíltak, szemei pedig üvegesen  bámulnak rám, mintha csak azt akarnák súgni, hogy neked is ez lesz a sorsod.  És ennél nagyobb igazságot nem is mondhatnának. Ha Sam képes volt megölni a saját testvérét, akkor nekem mi reményem maradt? Szinte elfelejtve célom, amiért idejöttem Dean holttestéhez lépek és féltérdre ereszkedve zárom le szemeit.-Sajnálom.-suttogom patakzó könnyeimnek próbálván parancsolva, de nem megy. Halk sóhajt eresztek ki és megtörlöm arcomat.-Annyira sajnálom Dean, de nem esküdhetek bosszút.-hangom elcsuklik, ahogy a gondolat végigszánt elmémen. Ellene nem tudok harcolni, akármennyire is akartam még néhány perce védekezni. Ellene nem megy.-Ha te nem tudtad megállítani, én sem  leszek rá képes.-ajkaimat beharapva  kezemmel az ujjamon pihenő  gyűrűt forgatom.-De legalább remélem, majd Odafenn találkozunk Dean.- Megszorítom a hideg aranyat és egy másodpercig gondolkodom azon, hogy levegyem-e, de nem teszem. Ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, milyen is volt ő régen. Ez az egyetlen dolog, ami köt hozzá, abból az időből, amikor még volt lelke. Amikor még emberi volt. Abból az időből, amikor még ő és én.. mi voltunk. 
Lassan állok fel, mintha csak el akarnám odázni a pillanatot, hogy magára hagyjam a halottat, mintha csak nem akarnám magára hagyni, ha már egyedül kellett meghalnia, de nem tudom egészen pontosan miért csinálom. Csak egy dolog van, amiben biztos vagyok. Már nincs miért menekülnöm.
Mióta tudtuk, hogy valami nagy baj van Sammel, halvány reménysugárként ott lebegett a szemem előtt a gondolat, hogy én és Dean meg fogjuk oldani, hogy segítünk majd neki. Hogy megoldjuk, mint eddig minden mást ebben a kicseszett életben. Hogy minden rendbe jön majd, hogy olyan lesz mint régen.  De most, hogy egyedül maradtam rá kell döbbennem arra, hogy nem tudok tovább harcolni egy olyan háborúban, ahol már mindent elvesztettem.

Hirtelen ötlettől vezérelve azt gondoltam, megkönnyítem a fiatalabbik vadász dolgát és én magam adom kezébe az életem, hogy aztán azt tegyen vele amit akar, de ahogy megfordulok, ráébredek, hogy elkéstem. Ő gyorsabb volt. Éles fájdalom cikázik végig a testemen, ahogy mellkasomba mártja a kést és elfordítja azt, majd határozott mozdulattal és rendkívüli gyorsasággal újra megismétli a műveletet. Hangosan felnyögök, s lábaim megbicsaklanak, de mintegy utolsó lovagi gesztusként, ő megragad és szinte óvatosan fektet a földre és mellém térdel. Ott marad.
-Látod Lexy?-mosolyog rám, én pedig érzem a számban a vérem ízét.-Mennyivel egyszerűbb volt így igaz?-szinte boldogságot tükröznek a szemei, mintha az, hogy hagy itt a konyha padlón kivérezni, az egyetlen dolog lett volna, amit világéletében el akart érni. Mintha ez lett volna a legnagyobb álma.
Minden porcikámat átjárja a fájdalom és sírni szeretnék, még inkább sírni szeretnék, mint eddig bármikor, de a tudat, hogy látni akarom még azt a mosolyt az arcán, ami halványan, de tükörképe annak, amibe egyszer régen beleszerettem, erősebb. Szorít a torkom, nehezen lélegzem.-Nemsokára vége, ígérem.-lágyan kisimít egy hajtincset az arcomból én pedig nem tudom mire vélni  a benne játszó kettősséget és ez még jobban fáj. Mintha szeretne, de mégsem.  Egyszerre akar megtartani és elveszíteni. Nekem pedig csak a gondolat cikázik a fejemben, ahogy végigsimít az arcomon és kezébe temeti arcomat. 
Az elején észre kellett volna vennem a figyelmeztetést. Mert voltak jelek, de én annyira vak voltam, hogy nem láttam a szememtől és a tudat, hogy visszakaptam azt akit halottnak véltem, minden kezdeti kételyemet eloszlatta a visszatérését illetően.
-Szeretlek Lexy.- közelebb hajolva csókot lehel homlokomra. Én pedig lassan elveszítem minden érzékemet. Semmi nem fáj már. De egy valami ott lebeg ködös elmém közepén.
 Sam Winchester szeretett engem.