Sophean
Ha elveszíted a lelked és tudod is azt, akkor még mindig van egy lelked, amit elveszíthetsz. - Charles Bukowski
"Komolyan? Ez kimondhatatlanul rossz ötlet! Könyörgöm kapj már az agyadhoz! Te tényleg nem vagy normális, ha azt hiszed, hogy ez mindent rendbe hoz! Nem teheted ezt magaddal! Gondold csak át mit veszítenél! "
-Semmit.-a hangom oly egyszerűen töri meg a csendet, ahogy egy lehulló levél fodrozódást kelt a sima víztükrön. Egy pillanatra felszáll az elmémre ereszkedett köd, s bepillantást enged abba a kilátástalan jelenbe, melybe kénytelen-kelletlen kevertem magam.
-Parancsolsz?- a férfi reszelős akcentusa még inkább a valóságba repít, mintegy visszaigazolásként szolgálva arra, hogy az iménti válasz valóban elhagyta a számat és nem maradt azon csata keretein belül, melyet lelkiismeretem két jellegzetes kis figurája vív, valahol mélyen bennem. Abban a harcban, amit önmagammal vívok. S mielőtt szép lassan visszaereszkednék arra a szintre, ahol a józan ész sugallatait már rég elnyomta a kín, a kétségbeesés és a fájdalom, hogy további uralma alá hajtsa mindazt, ami még megmaradt abból a tisztán gondolkodó emberből, aki valamikor voltam, csak megrázom a fejem és átadom magam a belső sötétségemnek. És lassan elveszítem azt az egyetlen fényforrást, azt a lebegő kis pontot, ami ennek a végeláthatatlan térnek a közepén táncolva halvány derengésébe von mindent. Lassan elveszítem, amibe eddig oly görcsösen kapaszkodtam. Lassan elveszítek mindent.
"Hol is tartottunk? Szóval semmit. SEMMIT! Végül is igazad van kislány. Te is tisztában vagy vele, hogy AZ egy nélkülözhető tényező nem? De. Hát akkor mégis miről beszélünk? Mit számít?"
"Sokat! Azt hiszem."
"Tényleg? Azt hiszed? Én pedig TUDOM, hogy nem. Semmit nem ér az egész. Gondolj csak bele, milyen potom ár ez mindazért, amit nyerhetsz rajta. Hát nem éri meg?"
"Nem! Az történt, aminek történnie kellett, neked pedig nem áll jogodban változtatni rajta."
"Már hogyne állna! Amíg van mit adnod a változásért, hát tedd meg! Nem lesz kevesebb veszíteni valód. Így sincs már semmid."
"Valóban nincs, de ha most elmész, legalább az emléke makulátlan maradhat."
"Ha pedig maradsz Ő maga is maradhat."
"De.."
-Már ne is haragudj kedvesem, de figyelsz te rám?-sejtelmes mosolyra húzódik a férfi ajka. Sötét öltönykabátba bújtatott kezét összekulcsolja maga előtt, s egy jelentőségteljes pillantást vet az út közepén frissen felpúpozott kis földhalomra. Arra, amivel minden elkezdődött. Amivel mindent elkezdtem.
Bólintok válaszul és végleg száműzöm az immár vállaimon üldögélő alakokat, s míg a fekete szárnyas kis angyal rosszallóan emeli rám égszínkék tekintetét mielőtt eltűnik, a fehér zakóban feszítő kis ördögfióka csak megnyerően kacsint felém és egy csettintés kíséretében köddé válik.
S az a pár pillanatig tartó vaksötét, mely e mozdulat hatására jöhetett létre lidércfény képében villantja meg előttem mindazt amiért most itt vagyok. Abban a pillanatban, ahogy értetlenségemet kifejezném a cikázó kis fénypont millió másikat hívva életre összeáll szemeim előtt, s mint egy jel megjelenik Ő. Szívem nagyot dobban s szinte levegőt sem veszek, ahogy végigmérem a tőlem néhány lépésre álló alakot, kinek arcát mintha a semlegesség olyan mesterien kidolgozott álarca mögé rejtették volna, hogy az a leghatározottabb személyiséget is első látásra elbizonytalanítsa. És ezt teszi most velem is. Ott áll tőlem pár méterre én pedig moccanni sem merek, attól rettegve, hogy hacsak pislogok egyet egy pillanat alatt semmivé foszlik. Így pedig nem vagyok biztos magamban. Vagy inkább Benne? Nem látom tisztán. Az ott az arcán egy mosoly volna? Vagy azok az átható zöld szemek megvetést tükröznének? Nem tudom.
-Mit tegyek?-kérdésem ott lebeg közöttünk a térben, s szavaim mintha darabokra szakítanák a pillanatot és őt magát is. Ahogy távolodik én visszacsöppenek a jelenbe, ahol a köpcös alak ezúttal rám függeszti sötét tekintetét, s egyik kezét végighúzza szakállas állán. Mozdulata közben erősen behunyom a szemem és gondolatban újra élem azt a rövid ideig tartó valótlan valóságot, mely megvillantotta előttem a lehetőséget arra, hogy minden a régi legyen és megvilágosította előttem a tényt, melyet az elmúlt néhány órában annyira megcáfolni igyekeztem. Szánalmas próbálkozásom arra, hogy továbblépjek, gúnyos kudarcba fulladt s a tudat, hogy ezentúl mindennek másképp kellene lennie elviselhetetlenebb volt minden fájdalomnál amit eddigi életem során elszenvedni kényszerültem. Nélküle nem megy. Ha ez máshogy lenne, nem lennék itt. De nem megy.. Nem állíthatnám biztosan, hogy ez a jelentékeny esély, mely szemeim előtt lebeg elérte volna, hogy megkérdőjelezhetetlenül tudatában legyek annak, mit kell tennem. Nem lenne egészen pontos a megfogalmazás. Inkább csak abban lettem biztosabb, hogy mit akarok.
-Szóval minden teljesen világos? -magabiztos lépést tesz felém a titokzatos férfi,s hangjában jól érezhető tettetett udvariassággal folytatja.-Mert ha esetleg volna valami tisztázatlan részlet, én ezer örömmel magyarázom el újra.-tőlem fél méter távolságban áll meg és vár. Az a furcsa vonás ott bujkál ráncaiban és arra késztet, higgyem el, hogy az ő számára már a kezdetektől kétségbevonhatatlan volt, hogy minden végbemegy majd.
-Tehát tíz év?-kérdem lenyelve a gombócot a torkomból. Nem azért, mert visszaigazolásra van szükségem,hisz pontosan tudom a választ, csupán azért, hogy feltörni igyekvő kétségbeesésem első hullámát megállítva erőt vegyek magamon és kinyögjem az első mondatot ami az eszembe jut. Vagy talán azért, hogy annál kevésbé tűnjek idiótának, mint amilyennek jelen helyzetben érezhetem magam azért, mert ilyen kilátástalan jövőképet alkottam a már önmagában is összekuszált életemnek. De legalább a vége egyszerű lesz.
-Egy nappal sem kevesebb.-biccent a férfi, s halk kuncogását mélyről feltörő sóhajom nyomja el. -Nos áll az alku?-a beálló néma csendben ismét a gondolataim legbelső bugyraiba verekszi magát a kis angyal, s aggodalmasan próbál túlkiabálni minden mást, ami a fejemben cikázik, és bár hangjában érződő keserű lemondással ugyan, de egyre csak azt skandálja: NE CSINÁLD!
-Igen.-figyelmen kívül hagyva a kis szárnyas egyre mantrázott utasítását, szinte magam előtt látom, ahogy a mitugrász zsebördög beül a vezetői székbe az agyamban és nemes egyszerűséggel nyomja meg a nagy villogó gombot az 'IGEN' felirattal, én pedig mint jól irányított gépezet ezzel egyidejűleg kimondom azt. S mintha még egy pillanatig hallani sejteném azt a rövid kérdést, mely gellert kapott golyóként cikázik gondolataim közt valahol, elnyomott őrangyalom hangján: "Mit gondolna ő? "-Áll az alku.-jelentem ki önmagam mintegy igazolásaként. Vagy csak azért, hogy mihamarabb elhessegethessem azt a fájdalmas kis hangot mely újra meg újra ott búg a fülemben.
-Akkor hát? Mire várunk még?-könnyűszerrel hidalja át a köztünk fennálló távot, én pedig nem tudom, hogy hirtelen közelségétől, vagy vörösen felizzó szempárjától rázott ki hamarabb a hideg. Legszívesebben feltenném a kérdést a kijátszható kiskapukról, de a tudat, mely azt sugallja nem kapnék őszinte választ erősebbnek bizonyul. Így viszont nincs más, amivel elhúzhatnám furcsa kis üzletünk megköttetésének utolsó pillanatát, csakhogy legyen még egy sanszom a változásra, vagy arra, hogy átgondoljam, milyen eget rengető nagy hibába készülök átláthatatlan magasságokból fejest ugrani. -Törjük meg Csipkerózsika átkát. Közvetve.-az idióta hasonlatán nem segített sokat az utolsóként odabiggyesztett szó, de véleményemet inkább mégis megtartom magamnak és mély levegőt véve hajolok közel a velem szemben állóhoz. Erősen összeszorítom szemeimet és várok. Nincs érintés, nincs érzelem, nincs szenvedély, csak egy csók. Mindössze néhány másodperc. Ahogy kinyitom szemeimet az alacsony pasas egyre tovalépkedő alakja tűnik elém, s ahogy válla fölött visszafordul egy rövid időre, látom, hogy sejtelmes mosolya ezúttal önelégült vigyorrá szellemül át.-Úgy hiszem végeztünk kedvesem.-egy fejbiccentéssel egyidejűleg indul el, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy eltűnjön és legközelebb már csak akkor foglalkozzon velem, mikor tíz év múlva, az egyik láthatatlan pokol korcs ketrecét kinyitva táplálja bele a dögbe a lelkem esszenciáját, hogy ezáltal a pokol kis 'behajtója' társául hívja ellenem a Halált.
-Várj!-szólok hirtelen s abban a hévben egy bizonytalan lépést teszek előre. Ő kelletlenül fordul vissza hozzám, s arcán már nyoma sincs annak a tenyérbe mászó stílusnak egy apró vonása sem, mellyet nemrég még az alku megkötésére győzködni igyekezvén magára erőltetett. Sokkalta inkább azt sugallja felém, hogy valami roppant fontos dolog elvégzésében tartom épp fel, ezért kinyögöm.-A.. a kitétel..-nem tudom, hogy fejezhetném be a mondatom, hogy ne hangozzék ostobán, de partnerem arcának rezdüléséből észreveszem, hogy tudja már mire is akarok kilyukadni s csak mellékesen odaböki:
-Tekintsd elintézettnek!-szavai után éppoly hirtelen távozik, mint ahogyan feltűnt, s mielőtt kábulatomból felocsúdhatnék, már egyedül vagyok.
Zsibbadtan vonszolom magam a távolabb parkolt motoromig, s amikor ráülök a járműre nem azt érzem, hogy megkönnyebbülök, hanem inkább egy csapásra rám szakad minden, s a temérdek súly alatt valahol ott vagyok én és szinte fuldoklom.
Percek telnek el ebben a merev mozdulatlanságban, s az egyre nyomasztóbb kérdések sorra gyűlnek a szemem előtt, de a válaszok elbújtak valahol a távolban, hisz sehogy sem találom őket.
Mi van ha nem történt semmi? Ha semmi sem változott? Vagy ha igen, mit szól majd az egészhez? Mit mondok majd neki?
S míg minden idegszálam azzal próbál nyugtatni, hogy ez számára nem jelent majd semmit, hisz minden ami korábban történt elenyészik az időben,egyre kalapáló szívem mégiscsak arra sarkall, hogy induljak már.
A látóhatár végén a lemenő nap, halvány rózsaszín derengésbe vonja a kisváros körvonalait,ami felé tartok. Egyedül vagyok az úton, mégis annyira görcsösen figyelek előre, remélvén nem kell arra gondolnom, mi vár majd ott, hogy szemeim szinte belefájdulnak. Ahogy elhagyom a város határát az üres mezőket és villanyoszlopokat lakóházak, üzletek és embertömeg váltja fel, de én csak az előre magamba táplált útvonalra koncentrálok, mely ahhoz a motelhoz vezet, amelyben megszálltunk mielőtt..mielőtt ez a rémálom elkezdődött volna. A motelhez, ahonnan elindultunk levadászni azt a két vérfarkast, melyek egyike, mielőtt végezhettem volna vele kitépte a szívét és megölte Őt. A motelhez, ahová a holttestet hoztam, és miután tudatosítottam magamban azt, hogy a történteket nem vagyok képes feldolgozni, én is elindultam megtenni szánalmas kísérletemet arra, hogy mindent jóvá tegyek akármi is legyen az ára.
A parkoló hátsó részében állítom le a motort. Közvetlenül a fekete Impala mellett. Nem tudom pontosan miért itt, talán megszokásból, vagy csak azért hogy minél tovább elodázhassam a pillanatot,. ameddig tehetem. De lassan leszállok a járműről és tekintetem a 14-es számmal ellátott ajtóra vezetem. A mellette elnyúló ablak elhúzott sötétítőjére mintha egy alak árnyéka vetülne. A látszat megtorpanásra késztet, tudatalattim mégis arra kényszerít, hogy megtegyem azt a távolságot, mely elválaszt attól az árnyéktól, melyről nem szabadna azt hinnem, hogy csak a képzeletem által kreált délibáb. Hiszen megfizettem érte. Egyre csak lépkedek előre, s zsebemből előhalászom az ajtó kulcsát, mégis mikor a zárba illesztem azt, lefagyok. Mi van, ha az alku nem változtatott meg semmit? Ha majd úgy találom ott ahogy hagytam és a járkáló alak tényleg csak érzelmeim csúf játéka volt? Nagy levegőt véve próbálom leküzdeni a szemem elé tóduló képeket a vérben fürdő testről a szakadt ruhákról, a sebekről, de mielőtt erőt vennék magamon, hogy benyissak, nyílik előttem az ajtó.
-Hol a fenében voltál?-kérdi szemrehányón, majd gyors mozdulattal ránt be a szobába. Tekintetem gyorsan végigvezetem a kikopott szőnyegen és a penészes tapétán, melyeken nyoma sincs a vérfoltoknak, melyeket hagytam, s az ágy is a maga bevetett egyszerűségében áll ott magányosan és tisztán. -Hallod amit mondok?-egy kezével integet a szemeim előtt, mert gondolom azt hiszi elbambultam, én pedig olyan gyorsan mérem végig, hogy szinte nem tudok eltelni a látványával.-Még a mobilodat is itt hagytad és egy rohadt üzenetet sem hagytál!-mérge édesebbnek hat számomra, mint eddig bármelyik dicsérő szava, s hálát adok a Teremtőnek, hogy újra hallhatom.
-Ne haragudj, csak... csak kiugrottam egy kicsit a mocival. Levegőre volt szükségem. -próbálom kontrollálni magam, de minden ellenem játszik, s a viszontlátás öröme oly intenzív hullámként áraszt el és sodor magával, hogy a nyakába vetem magam. Olyan erősen szorítom magamhoz s markolom ingének anyagát, hogy ujjaim elfehérednek.-Istenem Dean! Tényleg itt vagy!-Mégis hol lennék?-első értetlenségéből felocsúdva esetlenül viszonozza gesztusomat, s hangjában hallom, hogy mosolyog. -De remélem tudod, hogy ez nincs ennyivel elintézve.-vonásai megkeményednek, ahogyan megszakítja ölelésünket s amikor megvető pillantása találkozik az enyémmel egy pillanatra megfagy ereimben a vér. Hogyan? Mégis honnan jött rá?
-Mi?-szívem a torkomban dobog, s erősen koncentrálok, hogy a fülemben dobogó vér zaját kiszűrve halljam amit mondani készül.
-Hogy sisak nélkül vezettél.-hangzik a válasz szigorúan, ahogy a sarokban árválkodó bukóra mutat,nekem pedig leesik a szívemről az a mázsás súly, mely alatt eddig majd megszakadtam.-Tudod, hogy utálom, ha anélkül ülsz motorra.-arca ismét ellágyul és nem tudom, csak a történtek miatt tűnik-e úgy, vagy valóban több szeretetet tükröz most mint eddig bármikor. A szemében csillogó aggodalom szikráját látom mielőtt ismét karjába zár, én pedig magamba szívok belőle annyit,amennyit csak bírok. Az illatát, az érintését, a látványát. Hisz már csak tíz évem maradt. De egyetlen dolog addig vigasztalni fog. Ahogy homlokomat vállára döntöm a fülemben cseng az akcentusos mély hang, ahogy a démon elismétli az egyetlen kérést, ami az Ő életén kívül az alku részét képezte.
"Dean Winchester sosem tudja meg, hogy eladtad érte a lelkedet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése