Last midnight

Ezer bocsánat a depresszivitásomért, de sajnos ilyen vagyok. Öröm az ürömben, hogy ezen negatív tulajdonságom vegyül a mesék iránti rajongásommal és remélem ez a kis agyszülemény, mindennek ellenére elnyeri majd  a tetszéseteket! :)
Sophean



Csak állok a hatalmas terem szélén, az egyik márványoszlopnak döntve hátamat. Nézem a gyönyörű estélyibe bújtatott nők alakjait, ahogy szorosan partnerükhöz simulva a lágy zene dallamára suhannak a parketten. Némi elégedettséggel tölt el, hogy benne van a kezem abban, hogy ezek az emberek ma itt élvezhetik ezt a remekbe szabott bált. Legalábbis, ha annak számít az, hogy a Winchesterekkel karöltve végeztem egy bosszúálló szellemmel, aki a kúria egykori tulajdonosának lánya képében tört elő örök nyugalmából, hogy erőszakos halálát megbosszulva lemészároljon néhány ártatlan felszolgálót. Ha jól tudom a kislányt egy pincér ölte meg, amikor az rajta kapta őt az édesanyjával hetyegni. Végül is a megtorlás önmagában érthető lenne, ha nem késett volna évtizedeket.-Mennyivel kellemesebb ez így.-jelenik meg mellettem Sam hirtelen én pedig a váratlan közelségétől megborzongok. Apró mosolyt csal arcomra a számomra szokatlan összeállítás, s mintha csak nem is láttam volna ma még, végigmérem makulátlan fehér ingbe és frakkba bújtatott felsőtestét. Óvatosan megigazítom félre csúszott csokornyakkendőjét, ő pedig köszönetképp bólint egyet.
-Dean?-áttekintve a válla fölött nem látom az idősebbik vadászt, amint esetlegesen próbálna felszedni egy pár nélkül maradt hölgyet, így jobbnak látom megkérdezni.
-Csak eltünteti a nyomokat.-fordul felém a fiatalabbik Winchester és féloldalasan dől neki az oszlopnak, s kezeit zsebre téve rám függeszti tekintetét. Ahogy észreveszi, megkérdőjelezném, hogy biztosan jó ötlet volt-e testvérére bízni a feladatot, folytatja.-Megoldja. Mintha nem tudnád.-apró vigyorral a szája szélén megrázza a fejét.
A zene elhalkul körülöttünk, s a hatalmas ódon óra zúgása töri meg a beálló csöndet, hogy a szomszédos helyiségből figyelmet követelve magának, jelentse a sokaságnak, hogy a napból, már kevesebb mint egy óra van hátra. -Tisztára mint abban az idióta mesében.-neveti el magát a velem szemben álló, én pedig nem egészen értvén mire is gondol s kérdőn tekintek rá.-A szegény lány, a tündérkeresztanyával és a tökhintóval..-próbálna magyarázni, hátha ezzel segít, hogy eszembe jusson.
-A Hamupipőke?-kérdem félszegen, s ahogy bólint eltűnik a mosoly az arcomról. Mindamellett, a nevetséges tény mellett, hogy Sam agyában az egész hasonlat valószínűleg csak az óra jelzése miatt rajzolódott ki, nem is tudhatja igazán mennyire helyénvaló volt a megállapítása, fájdalmasan egyértelműsítve mindazt, amire már rég fel kellett volna készülnöm. Hisz itt ez a gyönyörű bál, itt van a rengeteg ember, mégis az én tündérmesém ér véget, ha eljön az éjfél. A tündérmese, melyet akkor kezdtem el megélni, mikor néhány éve, apám halála után Angliába utaztam.

 Nem azért menekültem el, mert nem bírtam tovább, csak a bosszú, mely addig éltetett elapadt abban a gyilkosságban amit akkor elkövettem, mikor megöltem azt a Banshee-t, ami végzett az utolsó élő családtagommal. Egy ismerősöm ajánlotta, hogy utazzak hozzá Londonba. Egyrészt azért, hogy tereljem el a figyelmem a gyászról, másrészt pedig azért, hogy az általuk megtestesített, -magukat Egyetemeseknek nevező- elit vadászcsoport úgynevezett 'vérfrissítéseként' csatlakozzam a társasághoz. Én voltam az első amerikai azokban a körökben, s még érezhető volt, az a fajta elidegenedés, melyet irányomba tanúsítottak. Az országombeli vadászokat logikátlan és eszement piásoknak tartották, akik nem értenek ehhez az úgymond mondvacsinált szakmához, melyet az élet kényszerített rájuk. Tény és való,a módszereik teljesen mások voltak mint a mieink, s ők embereiket iskolákban képezve készítették fel a gonoszság sötét teremtményeinek pusztítására. Különféle kütyüket és varázseszközöket használtak, s mindent bevetve a cél érdekében olyan gyorsan végeztek egy esetlegesen országhatárukon belülre tévedt szörnnyel, hogy nyoma sem maradt a lénynek addigra, mire más kimondott volna ennyit: „Megtaláltam a rohadékot!" Számomra, aki megtűrt vendég, mondhatni korcs voltam abban a makulátlan szervezetben, amit évek kitartó munkája alatt felépítettek, bizonyítanom kellet, s mindannak ellenére, hogy minden kitételnek megfeleltem, mégis felfoghatatlan volt miért is engedtek egy magamfajtát hozzájuk szegődni. Hónapokat töltöttem el tanulmányozással és megfigyeléssel, de leginkább csak a mellém kirendelt 'társ' stílusát analizálva értettem meg azt, hogy ők a kegyelmet még csak hírből sem ismerik. Arthur Ketch nem volt bőbeszédű, sokkalta inkább a tettek embere. Én csak a pusztítás mintaképeként könyveltem el magamban, s ahogy érzékeltem nem voltam a kedvence. Nyilván én sem kultiváltam volna, ha úgymond tökéletes gyilkológép létemre az én gondjaimra bíztak volna egy 'cserediákot' hogy felügyeljem. De mindannak ellenére, hogy nem kedveltük egymást, engem kötött az adott szavam, miszerint mihamarabb elsajátítom a tudásukat, hogyha majd eljön az ideje képviseltessem a britek módszereit a saját hazámban, s ő is tartotta magát az ígérethez, hogy megvéd attól, hogy bajom essen. S bár ez utóbbira csak egyszer volt példa, mégis elég volt ahhoz, hogy lássam, azzal, hogy betettem a lábam Londonba, olyan emberek sűrűjébe kerültem, akik olyan természetesen titkolóznak és rejtegetik a céljaikat, ahogy élnek, lélegeznek és gyilkolnak is. Ahogy mondtam, ők a 'Cél szentesíti az eszközt' filozófiát alapul véve vadásznak, s az sem állítja meg őket terveik megvalósításában, ha egy esetleges ártatlan embert kell megölniük, aki rosszkor rossz helyen volt. Akkor és ott, ahogy Ketch megmentett engem egy vérfarkas karmai közül, s egy komplett családot lemészárolva tüntette el a nyomait, világossá vált számomra, hogy nem vagyok közéjük való. Én nem tudok úgy viselkedni , mint ők, mert nekem nincs meg az elvem hogy „Szabadítsuk meg a világot a szörnyektől, s a többi csak járulékos veszteség.". Én nem tudtam úgy nézni az egészre. Azon az éjszakán, amikor mindez tudatosult bennem, összeszedtem minden holmimat és a lehető legészrevétlenebb módon léptem le az országból azon töprengve, milyen árat kell majd fizetnem ezért. Mert ha még valamit megtanultam a britektől, az az volt, hogy tőlük nincs kiszállás. Legalábbis élve biztosan nem. Menekülőre fogtam, de biztos voltam benne, hogy a nyomomban járnak. Bár ismerve módszereik némelyikét biztos voltam abban is, hogy egy ideig kijátszhatom őket. Úgy változtatgattam a neveimet és a mobilszámomat, mint más az alsóneműit szokta, s olyan rendszerességgel ugráltam városról városra, amennyire az épp elme határai engedték, bár ez mit sem változtatott a tényen, hogy űzött vad lettem arra kárhoztatva, hogy a legprofibb fejvadászok elől meneküljek hátralévő életemben. Időnként feltünedeztek ismerős arcok a tengeren túlról, azokon a környékeken, ahol megszálltam. Rendszerint ez volt a jele annak, hogy ideje tovább állnom, s bár tudtam, hogy a játéktérnek nincs olyan pontja, ahova Dr. Hess keze ne érne el, igyekeztem elodázni a pillanatot s elvenni tőlük a lehetőséget a meggyilkolásomra. Aztán egy idő után egyre kevesebbszer láttam őket. Úgy tűnt feladták a keresésemet, vagy csak úgy döntöttek nem érdemes több energiát fektetni egy hozzám hasonló jelentéktelen senkire. S ahogy kezdett távolodni az az időszak, melyben menekültem és mindig hátrafelé lestem, lassacskán fellélegeztem. Akkor találkoztam a Winchesterekkel, s bár meg kell mondjam, ahogy rájöttem ők képviseltetik az Egyetemesek amerikai részlegét, bevallom megrémültem, de rájöttem, hogy ez a testvérpár más. Nem olyanok, mint az angolok. S az a fél év, ami elég volt arra, hogy melléjük szegődve a saját elveim szerint vadásszak, s közben oly észrevétlen módon szeressek bele Sam Winchesterbe, néha elhitette az eszemmel, hogy ez nem is velem történt. Mintha az egészet csak hallottam volna valahol. De mindez csupán a vesztesek reménye volt. Az a gúnyos engedmény a részükről, mely az öncsalásba kergetett, mígnem arcon csapott a jéghideg valóság.
Egyik nap, arra keltem, hogy csörög a mobilom, s képernyőjén egy titkosított szám villogott. Ahogy felvettem megfagyott ereimben a vér, s minden reményem arra a kilátásra, hogy valóban megmenekültem a britektől szertefoszlott. Ahogy a kegyetlenül ismerős hang felvázolta nekem a tényeket, miszerint végig figyelemmel kísérték minden mozdulatomat, s csak a megfelelő pillanatra vártak, mert tudták, hogy olyat úgysem tudnak megkínozni, akitől nincs mit elvenni, hát hagyták, hogy történjen aminek történnie kell, csak tudatosította bennem, hogy meggondolatlanabb voltam, mint eddigi életemben bármikor. S az a néhány mondat azóta is ott cseng a fülemben, s azt a sötét tekintetet látom, ahogy lehunyom a szemem.
-„ Elveszek tőled mindent, amit szeretsz, megfosztalak minden reményedtől. És amikor már azt hiszed nem lehet rosszabb, amikor már halvány fénysugarad sincs, amibe kapaszkodhatnál, majd akkor jövök én. Olyan időt választok majd, mikor nem számítasz rám, és véget vetek mindennek. Kegyelmet ugyan nem, de egy esélyt még adhatok, hogy megmentsd a hőn szeretett vadászaidat. Egy heted van. hogy észrevétlenül eltűnj, vagy mindenkit megölök, akit valaha ismertél és szerettél. Feladod magad, vagy én vetek véget mindennek. A szavamat adom rá. „
Ahogy akkor megszakadt a vonal első pillantásom a mellettem békésen alvó Samre vándorolt és rájöttem, mekkora veszélybe sodortam. Jóformán nem is lenne szabad, hogy az élete része legyek, de a naivitásom és felelőtlenségem bűvkörébe vonva cselekedtem és mindent elrontottam. Mindenkinek van múltja, én pedig el akartam ásni az enyémet, jó mélyre, s közben nem vettem észre, hogy míg az volt a célom, hogy mindenkit megvédjek, őt rántottam a mélybe. De akkor, már tudtam, mit kell tennem.


-Igen, azt hiszem az.-helyesel s felkapja a fejét, ahogy újabb lassú dallam kel életre a teremben, s egy pillanatig mintha kósza gondolat öltene formát ködös elméjében. Végigfuttatja rajtam tekintetét, s hátra lépve mélyen meghajol előttem, majd a kezét nyújtja felém.-Szabad egy táncra?-halk kacaj szakad fel ajkaim közül, s érzem ahogy szívem összefacsarodik. Utolsó tánc? Hát így búcsúzzak el?
-Azt hiszem.-csuklik meg a hangom , s egy gyors pukedli után elfogadom felém nyújtott kezét, ő pedig a táncolók közé vezet. Ahogy talál egy elképzelésének megfelelő helyet maga felé fordít, s szabad kezét csípőmre téve húz közelebb magához. Aztán pedig hagyja, hogy a zene magával ragadja, én pedig hagyom, hogy vezessen. Olyan könnyeden lépkedünk a lassú ütemre, mintha csak repülnénk, én pedig azt kívánom, bár ez a pillanat örökké tartana. Ahogy felnézek rá érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, de próbálom tartani magam. Ő pedig látja ezt, de csak mosolyog. Nyilván azt gondolja örömömben szeretnék sírni, én pedig hálát adok az égnek, hogy így véli.-Sam.-szólok halkan, mikor a szám a vége felé lassulni kezdd.
-Hm?- búgja felém, majd az utolsó taktusok után csak ott állunk a terem közepén és egymás tekintetében veszünk el. Mielőtt megszólalnék nyaka köré fonom karjaimat és olyan erővel szorítom magamhoz, ahogy csak bírom, ő pedig viszonozza a gesztust.
-A jövőben bármi történjék is, nagyon vigyáznod kell magadra és a testvéredre!-fúrom bele arcomat ruhája anyagába és hagyom, hogy elbódítson az illata.-Akármit hallasz majd, sose hagyd, hogy megtévesszen. Mindig abban higgy, amit te látsz jónak, ne hagyd, hogy befolyással legyenek rád.
-Mi? Ez most hogy jön ide?- értetlenkedve szakítaná meg ölelésünket, de én minden erőmmel azon vagyok, hogy ne szabadulhasson, de sikerül neki.-Megijesztesz.-nyögi s gyönyörű szemeit, mintha szilánkokra törné az aggodalom. Én mosolyt erőltetek ajkaimra, s azon imádkozom, hogy könnyeim ne törhessenek utat maguknak.
-És akármi lesz is, Sam Winchester, meg kell ígérned nekem, hogy sosem felejted el, hogy mindennél jobban szeretlek.-hangom elhalkul, ahogy a gombóccal küzdök a torkomban.
-Miért érzem úgy, mintha búcsúzkodnál?-egyik kezét arcomra vezetve simít végig rajta.
-Én csak.. Tudod, ez itt egy kibaszott bál.. és én lány vagyok.-nevetem el magam kínomban, s kérdő tekintetét látva folytatom. -Tudod, minden kislány arról álmodik, hogy egyszer valami hasonló történik vele.. Szép ruhával, meg hercegekkel, ilyesmi.-hazudnom kell. Az embernek nem mindig van szüksége az igazságra. Az gyakran csak fölösleges fájdalommal jár, ezért pedig, amit okoztam egyedül nekem kell felelnem.
-Szóval én lennék a herceg?-mosolya újra kiül arcára én pedig elgyönyörködöm benne még utoljára. Majd bólintok, ő pedig fejét rázva nyom egy csókot az ajkaimra.-Hozok valamit inni.-bök szabad kezével a terem sarkában elhelyezett bárpult felé s már indulna, de én visszarántom.
-Ígérd meg!-pillantása egy másodpercig elréved, mintha már el is felejtette volna, miről van szó, aztán elenged és egyik kezem ajkaira vonva kezet csókol és biccentve válaszol s én nem kételkedem benne.
-Ígérem.-majd elfordul és elindul említett célja felé.
Pontosan akkor, mikor az óra elüti az éjfélt és véget ér az én varázslatom.
Ahogy kellő távolságba ér én hátat fordítok mindennek és gyors léptekkel igyekszem a hatalmas kétszárnyú üvegajtó felé, mely a díszkert felé vezet. Jelenleg ez az egyetlen menekülési útvonalam. Ahogy kilépek a kivilágított teraszra, arcomat megcsapja a hideg levegő. A faragott kőkorlát jobb oldalára sétálok és elindulok a lépcsőn lefelé. Egy pillanatra megállok és ruhám szoknyarészét felhúzva előveszem a combomra szíjazott csörgő mobilt, melynek kijelzőjén SAM WINCHESTER neve villog. Már nem mosolygok, de sírni sem tudok, csak állok ott bambán néhány pillanatig. Ez nem azért van, mert már nem érzek semmit, csak talán az teszi, hogy a lépcső alján másik férfi vár, makulátlan külsővel és hatalmas mosollyal az arcán. Én megteszem azt a néhány lépést felé, s a még mindig hangos telefonom a korlát peremére helyezem. Ez lesz az én „üvegcipőm", amit hátra hagyok. Csak a hercegemnek, már nem lesz kire rátalálnia vele.
-Szabad egy táncra?-hajol meg előttem a brit férfi, én pedig semleges maradok, nem adom meg neki az örömöt, hogy bármi érzelmet lásson rajtam, bármennyire szeretném is felképelni azért, mert bemocskolja az utolsó szép emlékemet. Tettetett udvariassága egészen addig tart, míg kezét nem nyújtva felém gyors mozdulattal ránt magához, s derekamnál fogva szinte magához szögezve indít el a kis kavicsos ösvényen. Tudom én jól, hogy csak azért csinálja, hogy ne keltsen feltűnést. Mert ismerem a parancsot. Ha valakit likvidálni kell, az nem verhet visszhangot.
Így indulok hát el, hogy véget érhessen a mesém. És hogy miért így? Mert számomra más út nem járható. Nem szabadott volna így történnie, de nem mindenkinek adatik meg a boldog befejezés. Nekem úgy döntöttek nem jár, de szívből remélem Sam majd megkapja a sajátját és egyszer ha tud, megbocsát nekem. Mert cserben hagytam, mert hazudtam és mert tudtam, hogy Arthur Ketch egy olyan ember, aki mindig betartja a szavát.