I'm the chance

Mindig ott lóg a levegőben az a bizonyos kérdés. "Mi lett volna, ha..?" Minden alakulhatott volna másként. Például, ha Michael annak idején nem taszítja pokolba Lucifert. Vagy, ha nem kellene most másodszor is a mélységbe száműznie, mert ez a felsőbb parancs. De mi van, ha esélyt kap az esélytelen? Szerinted Lucifer érdemel egy újabb sanszot? 

Sophean 

 "Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának." -Curt Vonnegut

-Nem csinálhatod ezt megint!-toporzékolva próbálom megvetni a lábam, hogy a bátyám ne tudjon tovább magával rángatni a cellák felé.-Épp csak most engedtél ki!-kettőzött igyekezetem, mellyel épp próbáltam megakadályozni a rám váró fogságot, minimális eredményt ugyan hozott, de még nem mertem elkönyvelni a sikerem. Michael megáll és felém fordul. Vonásaiba az aggodalom mellé a szemrehányás alattomos szikrája költözik s egy pillanatra elnéz mellettem abba a szédületes végtelenségbe, melyet emberi elme fel nem foghat, én pedig pontosan tudom mire gondol. Ahogy tekintetét újra rám elemi csak megrázza a fejét, ami számomra felér egy visszaigazolással, majd hangosan kifújja a levegőt.

-Még mindig nem jött meg az eszed húgom?-a rosszallás a hangjában jól kivehető, engem pedig arra késztet, hogy szem forgatva nézzek más felé.-Már milliószor megmondtuk, nem szórakozhatsz csak úgy az emberekkel. Nem ott van a helyed.-két mondat között hatalmasat sóhajtok, hisz ez a fejmosás is elkerülhetetlen volt. Mikor is hallottam utoljára? Azt hiszem legalább húsz éve..Vajon most is ülök majd annyit abban a rohadt tömlöcben?-Ezt be kellene végre látnod. Ugyanakkor Gabrielnek is több esze kéne legyen. Legalább szólhatott volna.-idegesen durrog egy sort, én pedig nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg.
-Mégis miről?

-Túl sokat törődsz az emberekkel. Engem hidegen hagynak.- csuklómat elengedve széttárja karját, mely gesztussal azt próbálná jelezni, hogy az imént elhangzott mondatnak tényként ott kellene lebegnie a szemem előtt, anélkül, hogy rákérdeznék. Nem sok hiányzott már ahhoz, hogy gúnyosan azt kérdezzem: „Kit érdekel a véleményed?”, de jobbnak láttam megtartani magamnak.
-De ők érdekesek.-vágok vissza, miközben apró mosoly villan át az arcomon a gondolatra, hogy ezek az Apánk által kreált teremtmények mi mindenre is képesek odalenn.
-Nem hiszem, hogy az érdekes szó jutna először eszembe róluk.-testvérem fintorát látva összefonom magam előtt a karjaimat és épp heves tiltakozásba kezdenék, de ő megelőzvén engem még egy mondatot hozzáfűz mondandójához.-Gonosz, hazug és ostoba csürhe.-szinte köpi a szavakat én pedig felháborodva fordítom el arcomat.
-Apánk mégis jobban szereti őket nálunk.-tudom, hogy amit kimondtam részben nem igaz. Azt akartam mondani, hogy Apánk a saját képére formálta az embereket, miután minket.. jobban mondva az Arkangyalokat megteremtette. Tehát Michael a teremtőt is ilyennek látja? Nem kétlem, hogy valós alapokon nyugszik az állítás, miszerint az alma nem esik messze a fájától, az emberek olyanok, mint az aki megalkotta őket. Nem akartam ezt mondani, mégis valahol olyan fájdalmas pontra tapintottam a testvéremben, minek hatására vonásai egy pillanatra megváltoztak. A félelem és kétségbeesés úgy váltogatta egymást abban a pillanatban arcára kiülve, mintha csak egy TV adását váltogatnám.-azt hiszem így mondják a Földön.- De abban biztos vagyok, hogy nem akarta, hogy lássam.. De láttam.
És ez csak valahol igazolta bennem azt, hogy bármit is hiszünk Róla, a tény, hogy elhagyott minket nem válik semmissé azzal, hogy nem beszélünk róla.- Szóval valahol biztosan többre képesek mint mi..-teszem hozzá halkan az ordító csendből kilábaló szünet után.
-Mindegyik, vagy csak az a kettő amelyikkel előszeretettel szórakozol?-emeli rám mindent tudó tekintetét kérdőn, s ábrázatán nyoma sincs az érzelmek azon kivetülésének, melyek nemrégiben magukkal ragadták.-Azt hiszed nem tudjuk, hogy te és Gabriel ajátszópajtásoknak használjátok a Winchestereket?-ismét hevesen gesztikulálva mered rám.-Őt még megértem, de ebbe be kellett volna avatnia. Ők veszélyesek Tabris! (szerk. megj:Tabris: A szabad akarat angyala. A sorozatban nincs róla említés, a történetemben kitalált karakterként van jelen valós névvel, melyért köszönet a googlenak.)
-Nem mindenki osztja a hitedet bátyám.-állom a tekintetét sértődötten, s kezem még mindig magam előtt összekulcsolva bámulok a minket körülfogó végtelenségre. Értetlenségét tükröző kérdését megelőzendőn folytatom.-Például Rafael és Uriel sem. Ők is mindig ott vannak körülöttük.-a harmadik angyalt nem állt szándékomban ismét megemlíteni, hisz mind tisztában vagyunk vele, hogy Gabriel kedvenc játékszerei a Winchester fivérek. Legalábbis ebben a pár évtizedben egészen biztos, aztán majd megint talál másokat. Mint eddig.
-Ők arkangyalok.-mondja olyan természetességgel, mintha csak egy olyan apró és magától értetődő tényt akarna közölni velem,  mint hogy a fű zöld.
-És mi van a többiekkel?-fordulok vissza ezúttal széttárt karokkal.- Zacharias, Castiel és Ana? Ők csak rendes angyalok. Mint én.. Hát miért csak engem vetsz mindig börtönbe, ha emberek közé megyek?
-Mert te megadod nekik a tisztán látás lehetőségét Tabris. Ők pedig nem méltók erre. Ha mindenben szabad kezet kapnánk káosz lenne közöttük. Anarchia.. Hát nem emlékszel a régi századokra?-szemében egy pillanatra mintha az aggodalom szikrája csillant volna meg, de ahogy átgondoltam az iménti mondatát, már pontosan tudtam miért is aggódik annyira.
-Hát ez a baj?-kérdem gúnyos mosollyal az arcomon.-Hogy ha ott vagyok képesek lennének belegondolni a lehetőségekbe.-kínomban elnevetem magam és átkozom balgaságom, hogy nem láttam át ezt előbb?-Ha ott vagyok fontolóra vehetik, miért is kéne igent mondaniuk neked és Lucifernek.-Michael a pokolba taszított testvérünk nevének hallatára láthatóan feszültté válik.- Latolgathatják, hogy nem is feltétlenül kell apokalipszisnek lennie, hisz ti ketten tönkretehetitek a világukat.-újabb mosoly suhan át az arcomon és halk sóhajom töri meg a pillanatnyi csöndet.-Kétségkívül jó színész vagy testvérem. Egészen idáig azt hittem miattam aggódsz ennyire és én bolond most jöttem csak rá, hogy végig a következményektől féltél. Hisz minden amit ezidáig tettem kihatással volt a jelenedre. Egészen eddig azt gondoltam, csak nem akarod, hogy részese legyek annak a csodának, amit helyettünk alkottak puszta szórakozásból és valahol azt hiszem egyszerre voltam csalódott és örömteli, hogy még van aki félt és visszahúz a mocsokból, ha történne valami. Tudod ez egy kicsit fájt Michael.- tettetett gyötrelemmel kapok mellkasomhoz és kissé összerogyva játszom meg szívfájdalmamat.
-Nem az én dolgom, hogy vigyázzak rád.-böki felém közönyösen, de nem indul értem , hogy befejezze a kísérletét arra, hogy ismét hűvösre tegyen pár évtizedre. Hát belegondolt volna?-De mi van ha..-pár pillanatig habozik, míg a szavakat keresi..-Ha esélyt adunk?
-Az embereknek?-vonom fel fél szemöldökömet meglepetten.
-Lucifernek.-vonásai egy pillanatra megkeményednek, majd ugyanolyan semlegességgel néznek rám, mint az utóbbi percekben.
-Megérdemli nem gondolod? Hisz anno ő is csak arra vágyott, hogy szeressék.. Hogy apánk szeresse.-talán ez sem teljesen igaz. Bár ki tudja hogy mi, kisebbek hihetünk-e a pletykáknak, hogy egykor ő volt Isten kedvence. Lehet, hogy mégsem szeretetre vágyott, csupán arra, hogy ne kelljen fejet hajtania azok előtt, akiket önmagától alacsonyabb rendűnek vélt.
-Ha most visszamész..Ő is megváltozhat..-változatlan arca komor belső harcát tükrözi, melyben kíméletlenül csapnak össze a múlt emlékei a jelen lehetőségeivel.  Hisz akkor parancsra cselekedett. Egyszerre volt az ő hibája minden ami történt, de ugyanakkor nem tehetett róla. Most pedig esélyt kellene adjon? Hogyan? Ritka pillanatok egyike volt, hogy a legidősebbek közül valónak kelljen segítség. Hogy nekik kelljen egy válasz.
-Talán engem nem zavar..-visszafogott mosolyom mögé rejtem minden kétes érzelmem, mely testvéremet negatív befolyásra bírhatná. Próbálkozom.  Tekintetemet le sem véve az előttem állórol figyelem, ahogy kezei ökölbe szorulnak és valahol mélyen magamban érzem, hogy veszítettem. De egy hirtelen pillanatban kezei elengednek és valahogy érzem, hogy pozitív akar maradni. Azt az esélyt igyekszik most tálcán felkínálni, melyet egykor nem adott meg egy bukásra ítéltnek. Félreáll. Zöld utat kapok.  Ahogy ellépdelek előtte szinte hallom a fejében cikázó gondolatot, mely válasz az előző kijelentésemre. „Talán zavarnia kellene.” A mondat valahol ott lebeg köztünk a végtelenben, de hagyjuk, hogy tovatűnjön fényességünkben.  Utoljára vissza fordulok felé és jelentőségteljesen biccentek felé.
Köszönöm Michael. Köszönöm, hogy én lehetek az esély.