-Normális vagy?! – hallom az agyam ellepő ködfátyolon keresztül Lexy hangját. Próbálja áttörni a gyász és a fájdalom falait, nem sok sikerrel. Ledobom a késeimet és a puskám a bunker közepén álló asztalra. Nem foglalkozva a renddel – ami régen nem volt rám jellemző – és egy szót sem szólva elindulok a szobámba. A szobánkba. A kicsinyke helyiségbe, amit régen az otthonomnak neveztem, most csak fájdalmat ad. Becsukom az ajtót, ledobálok magamról minden ruhát az egyik sarokba, majd beállok a zuhany alá. A forró víz erős sugarakkal mossa le rólam az út porát, a vérfarkasok mocskát és a lábam alatt lévő lefolyóba tódul friss vérrel vegyítve. Figyelem ahogy a vöröses barna folyadék eltűnik a csövekben. Kiszállok és a Bosszúállós törülközőm odébb lökve, elveszem a sötét szürke darabot. Még benne van az illata. Magamra tekerem és kibattyogok az ágyhoz. Leülök rá, figyelem a karomon vöröslő mély vágást, de nem érdekel. Jól esik a fizikai fájdalom, tompítja a többit. Hajamból csurog a víz, egyenesen a paplanra. Nem törődve semmivel, hanyatt dőlök, magamhoz ölelem a puha szürke köntöst és zokogni kezdek. Annyira hiányzol!
Több hét eltelt a végzetes nap óta. Azóta minden bevetésen 200x-os erőbedobással küzdök, amitől Lexy és Sam retteg. Felelőtlen lettem? Lehet. Veszélyes játékot játszom? Lehet. Kockáztatom az életem? Lehet. Érdekel? Cseppet sem. Már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy utána akarok menni. Nem leszek gyáva és ugrok le egy hídról, mert az nem én lennék, de meg akarok halni és annyi szörnyet magammal vinni, amennyit nem szégyellek.
Azt akarom, hogy onnan fentről büszkén mosolyogjon rám és kihúzhassa magát: Igen! Ő az ÉN csajom.
Ismét nyikordul az ajtó. Sörrel a kézben bámulom a plafont, míg a fülhallgató a fülemen pihen, benne pedig üvölt a Led Zeppelin. Húgom alakja tűnik fel és leül mellém, komoly arccal.
-Gina – olvasom a szájáról, ő pedig letolja a fülemről a zenét. – Szépen kérlek készülj és próbálj nem öngyilkos lenni a mai küldetésen.
-Nem tervezem. – pattanok fel és robotszerű mozdulatokkal magamra húzom a bakancsom, majd felkapom az egyik bordó ingjét. Azt az inget, ami olyan jól állt neki…
-Nem szeretnél boldog lenni? – mosolyog rám a dzsin kedvesen. Ledermedve figyelem a kékségben úszó szemeit. Szinte öntudatlan állapotban ejtem ki ujjaim közül a tőrt, ami a végzete lehetne és bábként lépkedek felé. Odatartom a karom és csak ennyit suttogok:
-Kérlek, hamar végezz velem.
A csillagos ég alatt fekszünk Baby elején, egy pokrócon. A karján pihentetem fejemet és oldalra gördülve ölelem magamhoz. Megcsókolja a homlokomat.
-Olyan jó így. – hunyom le a szemem.
-Minden este csinálhatnánk. – veti fel az ötletet.
-Benne vagyok, de csak, ha nem kell épp szörnyeket fejezni. – nevetek.
-Utána akkor is kijöhetünk. – vonja meg a vállát. Közelebb húzódom, mert feltámad a szél. –Üljünk be, halálra fagysz. – kászálódik fel és betessékel a kocsi hátsó ülésére. Hátra dönti a másik két ülést, így majdnem egy hatalmas franciaágyhoz hasonlít. Beindítja a fűtést és befészkeli magát mellém. Akkor és abban a pillanatban a világ legboldogabb embere vagyok, Dean Winchesterrel az oldalamon. Meg sem fordul a fejemben, hogy másnap elveszíthetem.
Kórházban térek magamhoz. Homályos foltokat látok, remegnek a végtagjaim, a karomból csövek vezetnek egy elég hangosan pittyegő gépbe és cserepesre van száradva a szám. A legrosszabb mégis, hogy visszatér a mellkasom ostromló fájdalom. Nem értem mi fáj ennyire.
-Végre! – fogja meg Lexy a kezem. – Ne mocorogj! – szid meg azonnal. –Pihenned kell te buta! Miért nem küzdöttél a dzsin ellen? – kér számon.
-Nem emlékszem semmire. – köhögöm. – Hol van Dean? – keresem szememmel az érintettet.
-Gina, Dean… - vonja össze a szemöldökét, engem pedig ellepnek az emlékek. A vámpírfészek, az üresség és a gyász. Arcomon peregnek a könnycseppek és képtelenek elállni. Gyenge vagyok én ehhez.
-Miért nem hagytatok ott? – kérdezem dühösen. – MIÉRT NEM HAGYTÁTOK, HOGY MEGHALJAK??! – üvöltöm gyenge hangon és minden erőm összeszedve kitépek minden branült amit belém szúrtak. El akarok menni és már az sem érdekel, ha egy roncsnak tűnök, le fogok ugrani a legmagasabb épület, legmagasabb pontjáról. Csak, hogy biztos legyen. Nem vagyok hajlandó még egyszer elveszíteni. Még egyszer nem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése