"Nincs tűz, nincs cudar tűzhalál. A pokol vizes, hideg, fekete és elhagyatott. "
A nedves és sötét falakkal körbevett, furcsán élénk kék ágyneműn ücsörögve néztem szét a szobában. Otthonos volt a maga rideg módján. Próbáltam szoktatni magam a tényhez, miszerint ez lesz az otthonom. Kicsi, halk nevetés csúszott ki a számon. Egy boszorkány a pokol alján, aki még életben van és hercegnői bánásmódban részesítik. Furcsa.
Miután kinézelődtem magam, rájöttem, hogy mi volt az alku tárgya anyámmal. Felkászálódtam és elindultam megkeresni Rowenát. Megegyeztünk. Engem biztonságban tud Chuck bosszújától – nem értem hogyan segíthetne, az ha itt maradok – és cserébe segít rajta, elengedi Őt.
A trónterembe lépve, közrefogott két talpnyaló démon, akiket próbáltam lerázni magamról, nem sok sikerrel.
-Ne hadakozz Jen! – mosolygott Rowena a pulpitusról. – A saját biztonságod érdekében teszem.
-Mégis miről besz… - tettem volna fel a kérdést, mikor az ajtó hangos dörrenéssel kivágódott és megjelent a magas alakja. Ugyanolyan volt, mint régen, egyet leszámítva. Az arcát. Fenyegető volt, lenéző, arrogáns mosoly bújkált a szája szegletében, szemei pedig éj feketék.
-Sam? – csúszott ki a számon, szinte suttogva. Tudtam, hogy a démonvér dolog megváltoztatta, de arról nem volt szó, hogy teljesen más ember lett.
-Hello Jen. – emelte rám a tekintetét, amitől életemben először: megrémültem.
-Samuel, üdvözöllek! – csapta össze két tenyerét a Pokol királynője.
-Miért hívattál? –robbant a hangja a visszhangos teremben.
-Azért, mert hazamész. – tapsikolt Rowena.
Sam Winchester démoni énje igazán meglepődött a kijelentésen. Először elkerekedtek a feketén csillogó szemei, aztán dühös lett.
-Miről beszélsz?! Nekem itt a helyem. – még mielőtt folytathatta volna, lerázva a két őrt, elé ugrottam és a szívére támasztottam jobb tenyerem.
-Sammy, otthon van rád szükség. Dean, Gina, Cas, Jack… és én belebolondulunk ebbe az egészbe!
Anyám lehunyt szemekkel várta, hogy mi lesz a reakciója.
Először oldalra biccentette a fejét, majd egyik kezét felemelve, az enyémre helyezte. Ujjai jéghidegek voltak. Az illata kénéhez hasonlított, sehol nem találtam az ÉN Sammy-met, hiába kerestem benne. A következő pillanatban megszorította a kezem, teljes testem magához rántotta és szabad ujjait a nyakam köré fonta. Pár centiméterről lehelte gyilkos szavait a számra:
-Menjetek a pokolba!
Mielőtt válaszolni tudtam volna, egy éles roppanás hatolt az agyam mélyére, jelezve, hogy eltörte nyakam.
A nevét üvöltve riadtam fel, akár egy rugós játék, úgy ültem fel izzadságban úszva. Kellett pár pillanat, hogy kitisztuljanak a dolgok és rájöjjek, az egész nem történt meg.
-Mi a baj? – dünnyögte az ismerős hang mellőlem, miközben a derekam simogatta. Csodálkozva néztem le rá, majd mint akinek elmentek otthonról ráugrottam és teljes testemmel betakarva csókolgattam a fejét, ahol értem.
-Őrült nőszemély. – motyogta Sam két csók között. – Most már biztos, hogy nem vagy normális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése