Fekszem és nézem a plafont. Mióta Odin ítélete szerint Asgard mélyén, a börtönök börtönében kell megrohadjak, nem hallottam a külvilágról. Nem találkoztam anyámon és 1-2 őrön kívül senkivel. Thor egyszer sem jött meglátogatni, Odinnak hírét sem lehetett hallani. Társaságnak mindössze néhány könyv maradt csupán és a gondolataim. A gondolatok, melyek nem hagytak nyugodni. Kívülről higgadtnak és kimértnek tűnhettem, de belül tomboltam. Nem a helyzetem miatt, hanem egyetlen dologért. Egy bizonyos személy miatt.
Mikor elfogtak, hiába tálaltam ki Odinnak, hogy a becsvágyon túl más is vezérelt New York megtámadásában. Thanos megfenyegetett. Erről persze senki nem beszél, hiszen egyszerűbb volt rám kenni az egészet és fő gonoszként beállítani, majd elkaparni a föld alá, mint macskák az ürüléket.
Thanos már hónapokkal a támadás előtt megkeresett, hiszen elvette tőlem a legfontosabb dolgot: Alexát. A legjobb barátomat, az egyetlent aki minden baklövésemről tudott. A nőt, aki a mindenem volt, a társam, a szerelmem.
A szemétláda elvitte őt, a lányai életét tönkretenni nem volt neki elég, Lexáé is kellett. Látott benne valamit, valami pluszt, ami valószínűleg engem is megfogott benne.
Olyan volt, mint maga a megtestesült napsugárba burkolt bérgyilkos. Édes, de halálos.
Az elmém kezdett megbomlani. Semmi nem érdekelt, csak tudni akartam, hogy jól van.
Hiszen... ha nem is beszélnek róla, akkoris az én hibám volt az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése