Lexy sírva borult a nyakamba. Én tartottam magam, de így is legördült egy könnycsepp az arcomon. A lány remegett, majdnem össze esett a karjaim között.
-Lexy, nyugodj meg. -simogattam a haját.
-Nem megy Dean. Az én hibám. - lökte el magát. - Nem is értem miért nem szúrsz tőrt a szívembe.
-Ne beszélj butaságokat! Sokkal nagyobb szarból is kimásztunk már.
-Dean, eladta a lelkét. A kibaszott lelkét! Megint! Azért, hogy én élhessek. Hogy lennék képes így létezni?
-Mély levegő - fogta le a vállaimat. - Pánikrohamod van.
Sokadik levegővétel után kicsit sikerült megnyugodnom. Mégis képtelen voltam kiverni Sam arcát a fejemből. A lélektelen, csillogás mentes szemeit. Az arcát, ami nem tükrözött mást, csak az ürességet.
-Üres. Sammy teljesen üres. - motyogtam.
-Ne kezdd megint, mindent meg fogunk oldani. Tudod miért? Mindegy mi történik, egy család vagyunk, oké? - nézett mélyen a szemembe. Ott és abban a pillanatban mindent képes voltam elhinni neki. Olyan erőt sugárzott, amire szükségem volt, hogy ne roppanjak össze teljesen.
-Igazad van. - suttogtam. - Vissza fogjuk hozni. Te, Castiel és én. Sikerülni fog.
-Bármi áron. - bólintott és visszarángatott a bunkerbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése