Köszönés nélkül mentem el. Senki nem láthatott, de mégis léptek szűrődtek mögöttem. Meg sem próbálta titkolni, hogy követ az illető. Megfordulva Legolas állt, kezében íjával.
-Mit akarsz? - dörrentem rá.
-Valindra, kérlek. Nem kell elmenned. - nézett a szemembe. Nehezen, de sikerült elszakítsam pillantásom a jégkék börtönből.
-Pontosan ezt kell tennem. Az apád egy pszichopata. Nem akarok hozzámenni és ezt ő is tudja.
-Tudja, de ő azt nézi mi a legjobb a népének.
-Ne gyere nekem ezzel a hülyeséggel! Semmi más nem érdekli, csak az, hogy...
-Hogy ne lehess a feleségem. Tudom. De nem akarok vele harcolni. - hajtotta le a fejét, aminek köszönhetően előre hullottak a szinte már fehér tincsei.
-Te sosem akartál. Vak vagy Legolas. Képtelen vagy felfogni, hogy Thandruil rossz úton jár. Egyszerűen képtelenségeket követel.
-Nekem is fáj!
-Ne emeld fel a hangod. - kértem halkan. - Az nem te vagy. Menj vissza királyod ölébe és nyüszíts, mint mindig. - markoltam meg a kardom. Annyira dühös voltam a világra, hogy senki nem lett volna képes megállítani.
-Kérlek, tudod, hogy érzek irántad. - köszörülte meg a torkát.
-Igen, te is tudod, hogy egyes egyedül szembe szállnék egy ork hordával, ha az életedről lenne szó. De te még akkor is hátat fordítanál és a királyod parancsára cselekednél.
-Tudod, hogy nem igaz amit állítasz. - nyúlt a kezem után. - Ha kell szemrebbenés nélkül megölnék érted bárkit.
-Mégsem teszed. - mosolyogtam. - Jól van ez így. - nyugtattam meg. - Neked itt a helyed, míg nekem valahol egészen máshol.
-Ne mondd ezt... egy nap, ha én leszek a király, ott fogsz ülni mellettem és boldogunk leszünk.
-Nagy szavak, kis tündétől. - nevettem fel. - Viszlát. - pusziltam meg az arcát lágyan és tovább indultam.
Csak pár hónap múlva ért el a hír, miszerint a király ellen puccsot szerveztek és leváltották. Elüldözték birodalmából és a menekülteknek amnesztiát adtak. A helyére pedig nem más került, mint Legolas, Thandruil fia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése