Az asgardi palota kellős közepén állva üvöltöztünk egymással. Nem érdekelt ki hallja, vagy milyen csúnyán néznek ránk az emberek, csak dőltek belőlünk a meggondolatlan szitkozódások.
-Minek jöttél egyáltalán? - hajolt az arcomba.
-Miért könyörgtél érte, hogy itt legyek? - kontráztam.
-Senki nem kérte. Menj vissza a nyugodt kis világodba, a poros koszfészekbe ahonnan jöttél!
-Rohadj meg Loki. Te hoztál magaddal.
-Ha nem tetszik haza lehet menni. Tudod merre van a Bifröst. Ahogy a te világodban mondják: Nyitva van az ajtó!
-Ne fáradj, odatalálok. Szólok Heimdallnak, hogy juttasson haza. Legalább soha többé nem kell látnom az önelégült pofádat! - indultam meg, végig a hídon. Dacos léptekkel rontottam rá az őrzőre, aki meg sem lepődött. Hogy is tette volna, hiszen mindenről tudott, mindig mindent látott.
-Kérlek, gondold meg mégegyszer. - Dörmögte mély hangján.
-Nincs mit átgondolni. A jégszívű istenke nem kér belőlem, én pedig senkinek nem fogok könyörögni!
-Te nem. - szólalt meg mögöttem csalódottan. - De én talán mégis.
-Mit akarsz? -fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. Utánam jött!
-Sajnálom. -Amint bocsánatot kért, felé fordultam. -Bunkó voltam. Elég forrófejű tudok lenni, ha olyan valakiről van szó, akitől el áll a lélegzetem.
-Elég volt a nyalizásból. - forgattam meg a szemem. Végig néztem rajta és elindultam vissza a palotához. Nagyokat pislogva szedte a lábait mellettem.
-Mégis maradsz?
-Mi mást tehetnék? A végén még valaki kitekeri a csinos kis nyakad, ha nem figyelek rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése