Egy marék por. Ennyi maradt belőle és úgy fújta el a szél, kiragadva őt az ujjaim közül, mintha soha nem is létezett volna. Semmi nem maradt belőle, csak a sajgó szívem.
A háború közepén jártunk, Thanos a semmiből került elő. Hiába próbáltuk, nem sikerült legyőzzük. Amint Thanos csettintett, mindenki érezte a változást. Pár másodperc múlva minden darabjaira hullott. Megfordultam, mert Bucky a nevemet mondta, de abban a pillanatban eltűnt. Olyan volt, mint egy elvirágzott pitypang.
Zsibbadság futott végig a testemen és a gyomrom émelyegni kezdett. Futottam ahogy a lábam bírta. Nem rég még mögöttem volt.
-RAVEN!!! - kerestem kétségbeesetten. A sötét lobonc pár méterre tőlem bukkant fel. Egy kicsit megnyugodtam, de elkezdett szaladni felém és megcsillant szemében a félelem. Olyan erősen szaladt a karjaimba, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Amit akkor még nem tudtam, így is volt.
-Steve... -fogta két izzadt tenyere közé a szakállal borított arcomat.
-Úristen... - simogattam a hátát, de ott lengett a halál szele.
-Ne, ne, ne! - markolta a vállamat és patakokban folytak a könnyei.
-Ne hagyj el... - suttogtam a fülébe előre rettegve.
-Minden rendben lesz. - találta meg a hangját és egy utolsó csókot próbált adni, de még mielőtt ajkaink összeértek volna, eltűnt.
5 évvel később:
-Szóval most itt ülök veletek. - néztem körben a teremben. - Hiába ígértük meg egymásnak, hogy vissza hozzuk őket. Bármi áron, már elveszítettem a reményt. Tovább kell lépjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése