Valódi volt?

Hiába kopogtam, nem érkezett válasz. Harmadszor. Negyedszer és ötödször sem.
Azt gondoltam, talán rossz helyen járok. Nyilván eltévesztettem a szobaszámot, amit mondtak.
Amikor viszont elindultam volna a lépcsőn, hogy bizonytalanságom forrására rákérdezzek, észrevettem, minden ajtóban ott fityeg a hozzá tartozó kulcs. Csupán annak a zárjában nem, ami engem érdekelt.
Egy hosszú másodperc telt el, mire léptem, de végiggondolva az utat, amit megtettem idáig mindazért amit akartam, úgy döntöttem nem hátrálok meg.
A félelmemet a jó modorommal együtt sutba dobtam és nem kértem engedélyt többször. Benyitottam.
A kis helyiség falait zöld mintás tapéta fedte a lakkozott fabútorok pedig régies hatást keltettek az ablakon beszűrődő fényben.


Ő pedig ott állt, háttal nekem a faragott ágy mellett és lázasan pakolt valamit. Érkezésemre  ijedten fagyott meg a mozdulatban.
-Akárki is vagy, el kell menned innen!-szólalt megbizonytalanul.
-Azt hiszem erre nemet kell mondanom..-motyogtam. Nyilván megismerte a hangomat. Egész testében megrázkódott.
-Az átokkal együtt a határok is eltűntek..-suttogta.
-Már azelőtt itt voltam, hogy az a szivárványszín akármi végigsöpört volna a városon.- határozott lépésekkel szeltem át a szobát. Ott álltam szorosan mögötte, kezemet pedig vállára téve próbáltam meg magam felé fordítani, de ő minden erejével ellenállt.
-De hát hogyan?
-Hogyan?-nevettem fel keserűen-Megpróbáltam hinni az idétlen meséidben! A csodában és mindenben amit összehordtál, az elvarázsolt szigetről, ahol majdnem szamár lettél és a bálnáról meg apádról és...
-Te hittél? Hittél nekem?-olyan hirtelen fordult meg, hogy hátrahőköltem. August teljes egészében fabábú volt. Pontosan úgy nézett ki a bőre, mint amikor elkezdett visszaváltozni.  Amikor még nem vette komolyan, hogy tényleg hittem.

-Kicsit jobban is figyelhettél volna rám- sóhajtottam csalódottan és óvatos mozdulattal az arca felé nyúltam volna,de elhúzódott.- Ha megtörténik az emberrel ugyanaz, mint velem gyerekkoromban.. Nos hát.. - elmémet elhomályosították a feltörő emlékek én pedig megrázva a fejem igyekeztem kiűzni őket a gondolataim hálójából. -Akkor megpróbálja tényleg észrevenni a csodákat...
-Ez nem csoda. Ez átok!-dühösen végigmutatott önmagán -És nem tört meg, mert nem érdemeltem feloldozást - lesúljtva az ágyra ült. -Miért jöttél ide?-arcát kezeibe temette.
-Egy kicsit jobban is örülhetnél! - húztam el a szám felháborodva. - August, velem éltél hónapokig.. Elmeséltél mindent amire emlékeztél a gyerekkorodból. Az elvarázsolt erdőről, Emmáról és amit Storybrookeról megtudtál az évek alatt. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy fogtad magad és egy szó nélkül leléptél én pedig ott maradtam az üres és szürke életemmel, azon vacillálva, vajon tényleg egy Pinokkióval osztottam-e meg az otthonom, vagy teljesen elment az eszem? - dühösen a combomra csaptam, de ő elkapta a kezem, miközben felállt.
-Határozottan állíthatom, hogy nem ment el az eszed. Csak az volt őrültség, hogy ide jöttél. Hogy most látnod kell miként okoztam csalódást mindenkinek.
-Pedig még most is olyan meseszerűnek tűnik az egész.- óvatosan érin tettem meg az arcát. Lehunyta a szemét.
-Mert meseszerű is. Legalábbis ti annak neveznétek.-megrándult a szája széle, mintha épp egy halvány mosoly bontakozott volna ki rajta.-Nekünk egy megélt élet.
-De azt még nem tudom eldönteni, hogy melletted megélt élet valóságos volt-e..- elhalkultunk. A város zaja odakinn kezdett felerősödni. Mi pedig csak hallgattunk. Lesütött szemekkel.
Nekem akkor ugrott be és bár nem reméltem örömöt válaszul csupán annyit mondtam 'sajnálom, de muszáj megtudnom'.






Amikor megcsókoltam egy hosszúnak tűnő pillanatig nem történt semmi. Aztán pedig elszabadult a mágia és feltört belőlünk. Nyilván hasonló lehetett, mint az ami akkor söpört el mellettem, mikor megláttam a motort a fogadó előtt.
Nem mertem kinyitni a szemem. Azon tűnődtem, hol lehetek éppen. Egész biztosan egy elmegyógyintézeti szobában heverek begyógyszerezve. Biztos azért képzelgek ilyen intenzíven. Nem létezik, hogy ez igaz legyen mégis..
Ahogy valami megérintette az arcomat, nem egy lakkozott fa keménységét éreztem, hanem egy emberi kéz melegét. És az ismerős illat kúszott az orromba.
Nem volt időm ránézni sem, mielőtt magához szorított volna, de ez a gesztus és a belőle ömlő hálálkodó szavak bizonyítottak.
Léteznek még csodák és én éppen kaptam egyet.