Storybrooke sokat változott az átoktörés óta.
Pont annyival lett hatalmasabb, amennyire összement.
Kusza, zavaros mégis rendezett és kivehető mesevilág a betonrengetegben.
Új köntösbe burkolt Elvarázsolt Erdő.
Ha a másik világban nem akartál összefutni a zsémbes Nagyival, csak elkerülted a faluszéli kis házat, vagy ha egy sörre vágytál Robin társaságában, beültél a kocsmába.
Ma épp azért találod meg hamar a Patika üzletsorát, mert tudod, egy régi jó barát vár a pultok mögött, aki a makulátlanul tiszta helyiségben is a porra hivatkozva tüsszentget minden másodpercben.
Vagy azért nem vágysz a kórház környékén járni, mert Dr.Whale éppen ismét úgy érzi, hogy udvarolnia kell.
Összességében a város eddig is épp elég kicsi volt ahhoz, hogy megtalálj mindent, amire szükséged van, de nem bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy minden alkalommal el tudd kerülni azt, akit nem kívánsz látni.
A közértből hazafelé sétálva épp dudorásztam a mobilom lejátszási listájának aktuális dalát. Fülhallgatóm egyik fele a kabátom gallérján himbálódzott és olykor-olykor megérintette a papírzacskót, melyet magam előtt tartottam. És ami miatt nem láttam a hiányos járdalapok közötti rést.
A következő pillanatban pedig egyidejűleg történt, hogy megbotlottam, a papírtáska a kezemből a földön landolt, a vásárolt termékek pedig a szélrózsa minden irányába gurultak. Valahol a járdán épp Selena énekelt, mikor odalépett hozzám valaki.
I know I'd go back to you
I know I'd go back to you
I know I'd go back to you
-Látom elég szétszórt vagy ma! - nevetett és gyors mozdulatokkal kapkodta fel az almákat a betonplaccról. Egy vászonszatyorba dobálta őket, majd a dobozos üdítőért nyúlt. Én is nevettem volna. Egy másik helyzetben. Vagy, ha valaki más sietett volna a segítségemre.
-Azt hiszem bárkivel előfordul. - köszörültem meg a torkom, mielőtt feltápászkodtam. Ő a kezembe nyomta a szatyrát. Oldalra pillantva láttam, hogy a kocsija a járdaszegély mellett áll. Járó motorral és kitárt ajtóval. Aztán, mikor az arcára néztem megláttam az ismerősen ismeretlen csillogást a szemében és rám törtek az emlékek az átok idejéből. Azok, amik miatt eddig is távol tartottam magam tőle. Neki pedig úgy tűnt pont ugyanez járt a fejében.
-Kerülsz egy ideje..-sóhajtotta keserűen.
-Azt hiszem bárkivel előfordul. - köszörültem meg a torkom, mielőtt feltápászkodtam. Ő a kezembe nyomta a szatyrát. Oldalra pillantva láttam, hogy a kocsija a járdaszegély mellett áll. Járó motorral és kitárt ajtóval. Aztán, mikor az arcára néztem megláttam az ismerősen ismeretlen csillogást a szemében és rám törtek az emlékek az átok idejéből. Azok, amik miatt eddig is távol tartottam magam tőle. Neki pedig úgy tűnt pont ugyanez járt a fejében.
-Kerülsz egy ideje..-sóhajtotta keserűen.
We never got it right
Playing and replaying old conversations
Overthinking every word and I hate it
'Cause it's not me
-Talán nem véletlenül!- húztam el a számat.
-Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene róla?-kérdezte óvatosan, én mégis csak támadni tudtam.
-Nem! Nem gondolom, hogy egyáltalán beszélnünk kellene! Arról pedig végképp nem! Sem egymással sem senkivel!-csattantam fel dühösen, de nyugodt arckifejezését látva visszahúztam a karmaim és bocsánatkérően bólintottam.
-Én eddig sem szóltam róla.- vont vállat
-Tudom és sajnálom, csak ez az egész.. - kerestem a megfelelő szavakat, de ő befejezte helyettem a mondatot.
-Felzaklat. Meg tudom érteni. Még ha nem is hiszed el, de nekem sem könnyű.- mosolya fanyar grimaszba csapott. - Néha belegondolok, hogy ezt már az átok alatt is furcsának éreztem, de azóta..
-Ne is mond..-csóváltam a fejem.-És az egészben a legrosszabb, hogy úgysem tudod elkerülni - lemondóan magamra, majd rá mutattam - Akármennyire szeretnéd is.
-Nem gondolod, hogy beszélnünk kellene róla?-kérdezte óvatosan, én mégis csak támadni tudtam.
-Nem! Nem gondolom, hogy egyáltalán beszélnünk kellene! Arról pedig végképp nem! Sem egymással sem senkivel!-csattantam fel dühösen, de nyugodt arckifejezését látva visszahúztam a karmaim és bocsánatkérően bólintottam.
-Én eddig sem szóltam róla.- vont vállat
-Tudom és sajnálom, csak ez az egész.. - kerestem a megfelelő szavakat, de ő befejezte helyettem a mondatot.
-Felzaklat. Meg tudom érteni. Még ha nem is hiszed el, de nekem sem könnyű.- mosolya fanyar grimaszba csapott. - Néha belegondolok, hogy ezt már az átok alatt is furcsának éreztem, de azóta..
-Ne is mond..-csóváltam a fejem.-És az egészben a legrosszabb, hogy úgysem tudod elkerülni - lemondóan magamra, majd rá mutattam - Akármennyire szeretnéd is.
-Igazából, nem mintha nem tudna róla szinte mindenki..
-Pont ezaz. Szinte..- egy hosszú pillanatig lehunytam a szemem és pontosan tudtam, hogy most mindketten ugyanarra a személyre gondolunk.
-Pont ezaz. Szinte..- egy hosszú pillanatig lehunytam a szemem és pontosan tudtam, hogy most mindketten ugyanarra a személyre gondolunk.
And what's the point in hiding?
Everybody knows we got unfinished business
And I'll regret it if I didn't say
This isn't what it could be
Everybody knows we got unfinished business
And I'll regret it if I didn't say
This isn't what it could be
-Úgysem mard örökké titokban nem lenne jobb, ha tőlünk hallaná?- szavaiban ott rejlett az igazság, mégsem tudtam magam rávenni a helyeslő válaszra. Fogalmam sincs, hogy a megfelelő szavak találnának-e utat a számhoz, vagy csak az "Épp el voltunk átkozva!" indokra hivatkozva próbálnék bocsánatért könyörögni. Nem tudom ez mennyire állna meg David előtt. Egyenlőre még én is alig tudok.
-És mivel magyaráznád, hogy hetekig a szemébe hazudtunk?
-Nem hazudtunk, csak újrafogalmaztuk az igazságot!-mondta és tudom, szerette volna ezt hinni, de önmaga számára sem volt valami meggyőző.-Én azt hiszem meg tudnék bocsátani.
-De te nem vagy ő!- suttogtam.
-Nem.- sóhajtott- Tényleg nem.- nem teljesen.
-Még maradjon köztünk! - kértem. Az alsó ajkamba haraptam. Tudtam jól, hogy nevetséges dolog és gyerekes abban reménykedni, hogy ez is valami olyan dolog ami elül és sosem derül ki majd, de belül mégis biztos voltam abban, hogy még visszaüt a múlt. Akár elvarázsolt, akár nem az.
-Ha ezt akarod! - vont vállat lazán és bár hanyagság álarcába burkolózott, neki sem volt könnyebb dolga -Nekem viszont mennem kell! Megleszel? - kérdezte a csomag felé bökve, aztán lepillantott és felkapta a mobilomat a lába elől.
-Meg.-motyogtam félmosollyal. Ő az autóhoz lépett, majd az utolsó pillanatban visszafordult.
-De akármit is mondjunk erre, azt el kell ismerni, hogy a sorsnak határozottan érdekes humora van.- keserű nevetése elért hozzám, aztán becsapta a kocsiajtót maga mögött. Indult volna, mikor utána szóltam.
-Hé James! - kérdő tekintettel kísérve húzta le az ablakot - Köszönöm! - fejbiccentéssel válaszolt, majd a főútra sorolt és eltűnt a következő sarkon.
Én ott álltam egyedül az utcán, fejemben egy más által kreált élet emlékeivel. És ahogy végigvettem a nagy pillanatokat, melyeket a szeretett férfi helyett annak ikertestvérével töltöttem el, nem egészen voltam biztos abban, hogy a sors humorára az érdekes jelző volna az első, ami eszembe jutna.
-És mivel magyaráznád, hogy hetekig a szemébe hazudtunk?
-Nem hazudtunk, csak újrafogalmaztuk az igazságot!-mondta és tudom, szerette volna ezt hinni, de önmaga számára sem volt valami meggyőző.-Én azt hiszem meg tudnék bocsátani.
-De te nem vagy ő!- suttogtam.
-Nem.- sóhajtott- Tényleg nem.- nem teljesen.
-Még maradjon köztünk! - kértem. Az alsó ajkamba haraptam. Tudtam jól, hogy nevetséges dolog és gyerekes abban reménykedni, hogy ez is valami olyan dolog ami elül és sosem derül ki majd, de belül mégis biztos voltam abban, hogy még visszaüt a múlt. Akár elvarázsolt, akár nem az.
-Ha ezt akarod! - vont vállat lazán és bár hanyagság álarcába burkolózott, neki sem volt könnyebb dolga -Nekem viszont mennem kell! Megleszel? - kérdezte a csomag felé bökve, aztán lepillantott és felkapta a mobilomat a lába elől.
-Meg.-motyogtam félmosollyal. Ő az autóhoz lépett, majd az utolsó pillanatban visszafordult.
-De akármit is mondjunk erre, azt el kell ismerni, hogy a sorsnak határozottan érdekes humora van.- keserű nevetése elért hozzám, aztán becsapta a kocsiajtót maga mögött. Indult volna, mikor utána szóltam.
-Hé James! - kérdő tekintettel kísérve húzta le az ablakot - Köszönöm! - fejbiccentéssel válaszolt, majd a főútra sorolt és eltűnt a következő sarkon.
Én ott álltam egyedül az utcán, fejemben egy más által kreált élet emlékeivel. És ahogy végigvettem a nagy pillanatokat, melyeket a szeretett férfi helyett annak ikertestvérével töltöttem el, nem egészen voltam biztos abban, hogy a sors humorára az érdekes jelző volna az első, ami eszembe jutna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése