Miután az utolsó vendég is elhagyta a helyet, nekiálltam összetakarítani. Leszedtem a göngyöleget, elmosogattam a poharakat és felpakoltam a székeket, hogy kényelmesen fel tudjam mosni az egész nap alatt összehordott sarat és kiöntött italok maradványait. Mire mindennel végeztem, hajnali három óránál jártam, de még így is hálát adtam egy nagyobb hatalomnak, hogy Leroyék nem tértek be éjfél után. Belebújtam megszokott zöld kabátomba, beriasztottam a helyet, aztán még egyszer körül nézve bezártam a csehó ajtaját.
Útközben egy dalt dúdoltam, amit még Ruby tett be a zenegépbe, míg ki nem húztam fél kettőkor a konnektorból jelzésképpen.
„ You make me wanna die.
I'll never be good enough
You make me wanna die
And everything you love will burn up in the light
And every time I look inside your eyes
You make me wanna die.”
Ahogy sétálgattam és csodáltam az éjszaka leple alatt foszforeszkáló táblákat, kirakatokat, kihalt üzleteket, fura nyöszörgésre lettem figyelmes. A zsibbasztó félelmet egy perc töredéke alatt kíváncsiság váltotta fel. Lelassítottam a lépteimet és Gold üzlete melletti árokban megtaláltam a hang forrását. Egy férfi volt az árokba zuhanva, messziről sütött róla, hogy totál részeg. Nem sok kedvem volt még a szabad perceimben is az ilyen baromarcúakat istápolni, de a lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha ott hagyom éjszakára. Lemondó sóhaj keretében másztam mellé a vizes területre, aztán karjánál fogva húztam ülő helyzetbe, lesöpörve róla néhány fűcsomót.
Amint felismertem a sötét alak kilétét, minden vér elhagyta az arcom. Ennél rosszabb napom már nem lehet… Gondoltam én! De megszólalt.
- Jé, de szép vagy – nyújtotta felém meglévő tenyerét és próbált megérinteni, de elhúzódtam.
- Mit műveltél magaddal Kapitány? – nyúltam a dereka után, hogy a bolt előtti hídhoz elérve kihúzzam a járdára, onnan pedig útnak indítsam.
- Mi közöd neked hozzá idegen? – morgott, de hagyta, hogy kisegítsem a veremből.
- Igazad van, semmi közöm hozzá – csóváltam meg a fejem.
- Tényleg tök szép vagy – pislogott és megtorpant. – Hasonlítasz Rhora. Ismered őt? Hol lehet? – dőlt belőle a szó, én pedig a nevem hallatára felkaptam a fejem. Nem ismert meg. Valószínűleg a közvilágítás és az elfogyasztott rum számlájára lehetett írni, de így is kihasználtam az alkalmat. Másnap úgy sem fog rá emlékezni alapon.
- Ismerem. Mit akarsz tőle? – fontam keresztbe a karom és néztem, ahogy csücsörítve gondolkodik a válaszon.
- Oda akarok menni – dobbantott a lábával, akár egy óvodás.
- Nem lehet, már biztos alszik – köszörültem meg a torkom.
- Nem érdekel mit mondasz! – tántorodott meg, aztán lehajtotta a fejét. – Tudod, ő utál engem. Elfeledkeztem róla az átok alatt. Nem lett volna szabad.
- Nem tehettél róla – hunytam le a szemem.
- De a legszörnyűbb, hogy miután megtört az az átkozott varázs, utána se kerestem. Gyűlölöm magam, mert annyira önző voltam és hajtottam a saját boldogságom, nem foglalkoztam az övével.
Az agyam csak kattogott és nem tudtam mit mondjak. Eddig utáltam és hibáztattam mindenért, ami velünk történt. Hisz mások boldogsága érdekében feladtuk a saját boldog befejezésünket. Egyszer csak Hook megindult dülöngélve, maga után húzva.
- Hová rohansz? – lihegtem a nyomában.
- Rhodiához. El kell neki mondjam, hogy a világ végére is elmennék érte. Tudnia kell… - bólogatott teljes meggyőződéssel, aztán a következő pillanatban megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra. – Köszönöm!
Azzal fogta magát és eltűnt a következő utcasarkon, nem tudva, hogy engem keres. Lábam gyökeret eresztett. Hiába sikoltott az agyam, hogy menjek utána és mondjam el neki, hogy itt vagyok. Mindig is itt voltam… Tudtam, ha elindulok a gyenge és selejtes varratokkal gyógyított sebei szívemnek azonnal felszakadnának, én pedig ott maradnék az árok mentén elvérezve. Ezt nem kockáztathattam meg, hisz akkor ki nyitja ki másnap a bisztrót?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése