Rázta a testemet a megállíthatatlan zokogás. Fájt minden levegővétel és mozdulat, így abbahagytam és nem is próbálkoztam tovább felállni. Csak átöleltem a két térdem és könyörögtem Istennek, vagy annak a szemét írónak, hogy szüntesse meg a rettenetes fájdalmat, ami próbált megfojtani.
Az átok megtörése óta nem találtam a helyem. Soha nem voltam beszari alak; nem féltem kiállni az igazamért szóban, akár fizikálisan, de a jelenlegi helyzet olyan mély verembe taszított, amit még én sem voltam képes két lábon állva kibírni. A mágikus törés, engem is a padlóra söpört, bele a többszáz éves fapadló közötti résekbe, ellepve porréteggel és egerek által összehordott ürülékkel.
Egyedül voltam és rettegtem a jövőtől, így az első emberhez szaladtam, aki valaha számított. Természetesen a sors mocskos játékot űzve őt is elvette tőlem. Az átok ideje alatt Hook megtalálta a boldog befejezését, engem kihagyva a meséje lapjaiból.
Ahogy megpillantottam egy másik nő oldalán, a lábaim önkényesen szaladni kezdtek, egyenesen a semmibe. Hogy honnan volt energiám, nem tudnám megmondani, de a végére sarokban kuporogva tértem magamhoz. A helyiség illata ismerős volt, és csalfa reményt gyújtott a bensőmben, hogy otthon vagyok.
Egy halk suttogás, majd pár vonallal feljebb tekerve a hangerőt ébresztgetett az ismerős hang.
-Gyerünk édesen, ébredj! – Szemhéjaim nem akartak kinyílni, de végül szemben találtam magam a jól ismert kék szempárral. – Mit keresel itt, Rho?
Válaszolni szerettem volna neki. Esküszöm! A számon egyetlen hang nem sok, annyi se jött ki. Hápogtam, aztán már a tehetetlenségtől és a kétségbeeséstől újból potyogni kezdtek a könnyeim.
-Nyugodj meg… - Emelt el egy kupacba gyűrt pokrócot a nem messze álló kosárból, majd betakarva felnyalábolt és ölben vitt a kabinba. Abba az aprócska helyiségbe, ami az otthonom volt évekig. Olyan távolinak tűnt, mintha más életét látnám filmkockákon.
Lehelyezett, aztán mellém kuporodott és átkarolva a vállam húzott magához, fejét a hajamba temetve. El akartam húzódni, hiszen az ő meséjében már nem kaptam szerepet. Neki volt egy csodálatos szerelme, aki nem én voltam és nem lehettem önző! Mégis ólomsúlyként nehezedett rám az ismerős érzés, miszerint jó helyen vagyok, éppen ott, ahol lennem kell.
-Sajnálom, hogy idejöttem. – Motyogtam elhaló hangon. Alig ismertem meg a saját hangszálaimat, hisz még az életben nem volt ilyen megtört. – Nem fordul elő többet, de túl sok ez hirtelen. Itt pedig minden szöget ismerek és …
-Hova máshova mennél? – Tolt el éppen annyira, hogy arcomon végig simítva a szemembe nézhessen. – Itt az életünk. Mindig is a Jolly Rogeren volt.
-Neked már más életed van, én viszont ezt az egyet ismerem. – Mentegetőztem tovább, de elhallgattatott.
-Meg ne halljam ezt a hülyeséget még egyszer Rho! Én voltam, vagyok és örökké leszek is az otthonod. Ezt sose felejtsd el. – Nyomott puszit a szám szélére, amit nem tudtam hová tenni, de abban a percben nem is akartam. Egyszerűen hagytam, hogy megnyugodjanak is idegeim és magához öleljen, míg álomtalan álomba nem merültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése