Empty

Percek óta csak bámultam a lemenő nap fényébe a fák között... kapaszkodtam ebbe a látványba, miközben már csak percek választottak el attól, hogy elinduljunk.

Mindenki visszajött ,köztük Robin is felbukkant, és vele együtt megjelent egy kelletlen gombóc is a torkomban a folyamatos köhögésre kényszerített. Csak egy röpke pillanatra akarta felemelni a fejét, mikor elkaptam a pillantását.
Figyeltem ahogy néz engem és ez jobban fájt mintha észre sem vett volna. Olyan dühösen nézett rám és olyan nagyon csalódottan ,hogy összeszorult a torkom. Csak némán megpróbáltam lesütni a szemem, és zokogva elrohanni majd belehalni magányomba és mélységes bűntudatomba. De mintha testem nem engedelmeskedett volna. Csak álltam tovább, mint a cövek és néztem őt, szüntelenül. Egészen belefúrtam könnyekbe fuldokló pillantásom, abba a gyönyörűm mélykék szemébe, amely mintha szikrákat szórt volna. Arca többször megrándult a fájdalomtól attól,hogy rám kellett néznie. Tekintetével ölni tudott , olyan csalódottan nézett végig , hogy szerintem belül már ő is zokogott. De kívül maradt az aki. Az a roppantul helyes, ellenállhatatlan, szépfiú. Akiért mindenki oda van. Aki hogyha mosolyog felderül az ég, és megváltódik a világ. Kinek a szeme olyan, mintha az egész univerzumot belesűrítették volna, mintha az-az ezernyi sziporkázó csillag fénye égne benne. Akinek ajkai egyenlők a mennyországgal. Ki … annyira tökéletes, hogy azt szavakba önteni lehetetlen. Aki ott állt most előttem , tökéletes kinézettel, de összezuhant lélekkel, mert megbántottam. Csak minden olyan gyorsan történt. Nem tudtam mit tegyek és… Szóra nyitottam a számat. Annyi mindent mondtam volna neki, de a torkom teljesen kiszáradt, és egy hang sem távozott belőle. Mindenem remegett, szédültem, mintha arcon vágtak volna egy óriási vas ásóval. Ziláltan hüppögtem, fuldokoltam, a könnyeim hirtelen záporától. Többször úgy éreztem mintha gyomorszájon vágtak volna. A szívem a torkomban dobogott. És ekkor a hosszas öngyűlölet, szomorúság, és a nagy bűntudat fellegein túl, mintha előtűnt volna valami. Az akkor egyetlen pozitív gondolatom. Ami szinte már kiáltott, üvöltött:Egy őrült mondat miatt nem múlhat el! Egy önkívületi cselekedet miatt nem lehet vége!
És erre a gondolat felhőre mintha utasításom nélkül indult volna el a lában. Annyira gyengén kullogtam előre, hogy többször majdnem elestem. Kifárasztott a sok sírás, azok az őrült és idegtépő percek, azok az idegesítő gondolatok mik nem hagytak nyugodni és azok akik egyenesen Robin remegő kajaiba vezettek. És mielőtt még gondolkodhattam volna, mielőtt még ő gondolkodhatott volna. Átkaroltam , erős láncot alkotva dereka körül. Honnan egy átlagos pillanatban simán megszökik. Csak, hogy ez nem volt egy átlagos pillanat. Ez az egy pillanat mentett meg engem, változtatta meg a jövőm és az ő jövőjét is.
Megcsókoltam. Éreztem megszűnni körülöttünk a világot. Eltűnni az előbb körülöttünk tomboló vihart. Éreztem ahogy az utóbb még éles hangokat duruzsoló morajjá változni. Szinte láttam magam előtt csodálkozó arcát. De mikor felnyitottam a szemem és elengedtem az ajkam, ő nem ment el. Tovább csókolt. És szeméből kihűlt a harag dühös lángja, mit átvett valami hihetetlenül mélységes megkönnyebbülés áradat. És mintha érzetem volna egy kósza könnycseppet a fájdalomtól megtorzult arcán végigfolyni, mely a rémülettől fogantatott és szerelmünk lángjában halt meg, igazi mártír ként. Úgy hiányoztunk egymásnak. Mindkettőnknek annyira fájt. És bár valahol elménk egy eldugott sarkában tudtuk, hogy rosszul cselekszünk, de képtelenek voltunk egymás nélkül létezni.
Mikor vége lett a pillanatnak. Úgy fájt, hogy elengedett, hogy nem ölelhettük egymást tovább..örökké. És egyszerűen nem bírtam ki…Nem akartam sírni, de a könnynek megindultak belőlem, és képtelen voltam visszafogni magam. Meg akartam ölelni és hozzá bújni… őt akartam, és elfelejteni mindent.