2019. február 20., szerda

Next chapter

  Nagyon nagyon visszarázódós. Nagyon nagyon kezdemény és nagyon nagyon Egyszer volt hol nem..




Az éjszaka néma csendet terelt a pajtába a szunnyadó nyáj mellé. Csak a széna ropogott néha az állatok alatt.
Mellettem a lány olyan mélyen aludt, hogy egy egész ogre sereg sem lett volna képes felébreszteni. Nem zavarta semmi.
Sem a birkák el-elhaló horkantásai, sem David lovának ideges dobogása az ajtón túlról, sem a körülmények. Ha nem ismertem volna jobban, azt mondtam volna rá, egy parasztlány, aki soha nem élt palotában. Magányosan.
Bár talán jobb egy testvért nélkülözve egyedül érezni magad, mint tizenhárom mellett egy senkiként élni.
Gondolatban végignéztem bátyáim arcán, s legszívesebben mégis magamat köptem volna szemen azért, amibe hajlandó voltam belekeveredni. Még akkor is, ha idő közben meggondoltam magam és nem tettem meg a drasztikus lépést.
Anna mozgolódott pár pillanatig, majd ismét elhelyezkedett.
Én ránéztem, aztán a kardom markolatára, melyet a pajta egyik gerendájának szögére akasztottam. Talán a látványa tette, vagy a bűntudat nehezedett rám ólomsúllyal, de nem voltam képes tovább maradni.
Feltápászkodtam és lesöpörtem szoknyámról hevenyészett ágyam maradványait. Mellettem fekvő erszényemet magamhoz véve kutatni kezdtem benne a levél után, melyet annak a hajónak a kabinjában körmöltem le, amin elindultunk Ködföldére.

Nem néztem vissza rá, mikor kiléptem a helyiségből.
A birtok felett a sötét égboltot csillagok pettyezték, s alatta a legelő, s az erdő is békésen aludta az igazak álmát.
A tanya ablakán viszont fény szűrődött ki, nekem pedig nem volt kedvem  közönséget várni a szökésemhez. Csak rohantam.

Megbotlottam a fák kiálló gyökereiben. Az ágak megtépázták a ruhámat, de nem álltam meg, csupán csak mikor a tüdőm levegőért könyörgött.
Remegő térdekkel rogytam le egy farönk mellé.
Mellkasomban ezernyi dob vert egyszerre, fejemben tizenhárom férfi hangja üvöltött, de mégis hallottam azt a suttogott fohászt, melyet szívem a megbocsátásért rebegett el.
A lombok felett már pirkadt mikor elaludtam.

Arandelle népe megvetéssel nézett rám, ahogy királyi díszben vonultam végig az utcákon. Kardomat kezemben fogtam, pengéjét végighúztam a macskaköveken.
A palota ajtaja kitárult előttem, s testvéreim egyenként léptek elém, hogy gratuláljanak, s egymás szavába vágva hadarják el, hogy míg én sikeresen végrehajtottam a kirótt feladatomat, ők megdöntötték Elsa hatalmát, így miénk a királyság. Mert ezt tettem lehetővé azzal, hogy megöltem Annát.
-Miért?-vékony, erőtlen hang tört utat magának a zajban. Megfordultam és láttam a megkínzott hercegnőt, akit vére nyoma vezetett hozzám. A vére, mely még most is ott csillogott a pengén, mely a kezemre forrt.-Miért árulétál el engem?-kérdezte újra, majd élettelen teste semmivé foszlott.


Zilálva riadtam fel, megcsúszott alattam a nyereg, a ló pedig megtántorodott. A másodperc tört része alatt fogtam fel, hogy épp leestem az állatról, de a várt föld helyett erős karok szorításába zuhantam.
-Siena!-álmosan pislogtam a férfira, aki elkapott.-Siena jól vagy?
-David?-meredtem rá kábán.-Mit keresel..
-Anna aggódik érted!-kijelentése nem csupán azért ért váratlanul, amit magam mögött hagytam, hanem azért is, mert a szemében láttam a mondat kiegészítését. Ő is aggódott.
Egy hosszú másodpercig csendben figyeltem az arcát aztán fészkelődni kezdtem a karjaiban, némán kérve, hogy letegyen.
Ahogy a lábam földet ért, gondolataim elözönlötték a tudatomat és valahol elvesztem közöttük.
-Szóval Anna küldött?
-Az igazat megvallva ő maga indult volna utánad, amint észrevette, hogy eltűntél a pajtából.-ajka apró mosolyra húzódott.-De én is tudni akartam jól vagy-e?
-Nyilván mindezt csak azért tette volna, mert nem találta meg a levelem.-nagyot nyeltem és ahogy új hullámban tört rám a mardosó bűntudat, már nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy David igazolta az elméletemet.


-Mindezt pontosan azért tette volna, mert el is olvasta és..
-Akkor csupán kiszolgáltatna Elsának, mert elárultam a koronát.-bólintottam csalódottan.-És igaza is van. Ő nem ezt érdemelte tőlem.
Sóhajtva sétáltam az ösvény széléhez és a mohos fatörzsnek dőltem. Figyeltem a csizmámra tapadó sarat és a szavak valahogy önálló életre keltek az ajkamon.
-Tudod elég népes családban nőttem fel. Tizenhárom bátyám van, akik egytől egyik uralkodni akarnak.-nem tudtam volna megmondani mit rejtett el a sejtelmes mosolya mögé, vagy miért nem vágott közbe. Nyilván csak udvarias akart lenni, vagy én szoktam meg túlzottan, hogy a tényre szinte mindenki rácsodálkozik.-A legfiatalabb testvérem, Hans már bepróbálkozott Annánál, de kudarcba fulladt a kísérlete. Engem már hamarabb beépítettek az udvarba, de hosszú volt az idő míg kivívtam magamnak a hercegnő barátságát és szeretetét. Aztán követve az utasításokat elkísértem ide, hogy végezzek vele és..-ajkam megremegett. Könnyes ködfelhő homályosított el a látásomat.
-Nem tudtad megtenni, mert nem akartad hátba szúrni az egyetlen embert, aki időközben a nővéreddé vált a szemedben.-a férfi közelebb lépett és egy hímzett zsebkendőt nyújtott felém. Elképedésemet látva pedig folytatta.-Megmutatta a leveledet. De valójában végig tudta, hogy ki vagy és mi a célod. De bízott benne, hogy helyes döntést hozol. Hitt benne, hogy több vagy Hans ikertestvérénél és jó irányba fordítod a sorsodat. De ha visszaülsz a lóra, biztos vagyok abban, hogy ő maga is személyesen el fogja mondani neked.- kezét a vállamra tette én pedig beleremegtem az érintésébe. Megráztam a fejem.
-Nem mehetek vissza!
-Anna megbocsátott neked Siena! Gyere velem és induljatok útnak mielőbb! Dolgotok van még, mielőtt haza mehetnétek!
-Úgy értettem Arandelle-be nem mehetek vissza.-ajkam újra remegett.-Nem tudnék Anna vagy a királynő szemébe nézni többé azzal a tudattal, amit megtehettem volna és legfőképp nem akarom magam kiszolgáltatni a testvéreim hírének és haragjának. Arandelle nem az otthonom, de épp annyira nincs már ott helyem, mint amennyire tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatot!-szorongattam a zsebkendőt még egy rövid ideig, majd anélkül nyújtottam vissza, hogy használtam volna.-Nincs hová mennem, de amiben biztos vagyok az, hogy más akarok lenni, mint azok akiket eddig családtagjaimnak neveztem. Olyan akarok lenni mint Elsa és Anna. Vagy amilyen te is vagy! Még akkor is,ha mindazért amit tettem nekem nem jár boldog befejezés.

Ellöktem magam a fától és az erdei ösvény két végét pásztáztam. Majd szó nélkül elindultam volna az ellenkező irányba, de David óvatosan karon ragadott.
-Máris más vagy Siena! És pont ezért lesz boldog a történeted. De most szükséged van egy kis változásra. Egy új fejezetre, ha jobban tetszik.
-Új fejezetre? Mint egy könyvben?-értetlenkedtem ő pedig helyeselt.
-Ha nem akarsz visszamenni, akkor maradj velünk a tanyán. Besegítesz a ház körül és nem kell a pajtában aludnod. Anyám örülne egy új arcnak.-tenyere alkaromról az enyémbe siklott.
-Szóval azt akarod mondani, legyen az új fejezetem a tanya, mert édesanyád örülne neki?-kérdeztem keserűen.
-Nem.-nevette el magát.-Csak azt mondtam, ha máshol képzeled el a jövőd, a boldogságod az országod határain túl, maradj az Elvarázsolt erdőben és tudd, hogy a mi ajtónk mindig nyitva áll előtted.- a szemében megcsillant valami halvány szikra, amit nem tudtam megmagyarázni.-De maradhatnál velünk pusztán azért is, mert én is szeretném, hogy így tegyél.
Nem tudtam elfojtani a mosolyomat és azt is éreztem, hogy fülig vörösödöm.
David még mindig figyelt engem én pedig bólintottam.
Talán azért, mert ő szeretné.
Talán azért, mert én.
De egy ok mindenképpen az, hogy örülnék neki, ha így kezdődne a következő fejezet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése