Mint a villám..

Nyitott kis..-szó szerint-semmi.

Nem igazán fogtam fel, mi is történt. Egyik pillanatban még egy robottal küzdöttem az edzőszimuláción a Stark torony gyakorlótermében. A másikban már a padlón feküdtem kábán, körülöttem forgó világgal, zúgó füllel és zsibbadt végtagokkal. Ahogy megráztam a fejem, azonnal megbántam a mozdulatsort és bármit megadtam volna, hogy ne szédüljek ennyire, vagy nemes egyszerűséggel egyetlen egy Thor közelítsen felém, ne pedig négy.
-Odin szakállára, Bianca, mondd, hogy nem esett bajod!-aggodalmas tekintettel méregetett, ahogy heves mozdulattal térdelt le mellém. Egy hosszú másodpercig hangja még visszhangzott a fejemben, aztán tisztulni kezdett a kép és nem éreztem már magam olyan kótyagosnak.
-Jól vagyok!-mosolyodtam el, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Ahogy körülnéztem a szobában, érezve magamon Odinson árgus tekintetét, észrevettem az égésnyomot a padlón, és összeállt minden. De mikor oldalra pillantottam J.A.R.V.I.S.  rendszerének holografikus kivetítőjén vörösen villogott egy „SZIMULÁCIÓ MEGSZAKÍTVA!” felirat, mely mögött visszajátszódott az előbbi jelenet, ahogy egy robot, amit nem vettem észre, a hátam mögé kerülve támadott meg, Thor pedig egy villámcsapással próbálta ártalmatlanná tenni, de az elektromos kisülés végül engem is elért.
A szőkeségnek hiába bizonygattam, semmi bajom, nem nyugodott míg egy orvos meg nem vizsgált.
Nem mintha az segített volna a helyzeten, hisz miután a doki kijelentette, hogy jól vagyok, ez sem igazán könnyített Thor lelkiismeretén.

Az incidens utáni napokban sokszorozott igyekezettel, többnyire sikeresen próbált távol maradni tőlem. Ha beléptem abba a helyiségbe, ahol tartózkodott, valami mondva csinált béna ürüggyel lelépett. Leginkább csak a torony egy másik-lehetőség szerint a tőlem legtávolabb eső-pontjára menekült, de egyszer megesett, hogy amint meglátott azonnal Heimdallnak üzent egy parancsot, hogy nyissa meg a Bifröstöt, hogy visszatérhessen Asgardba.

Egy ponton próbáltam megérteni a viselkedését. Végtére is, magát okolja azért a semmiségért, ami történt, de minden bizonnyal én is hasonlóképp tennnék egy fordított szituációban, de ami azt illeti kezd kimondottan kellemetlen és idegesítő lenni, hogy minden ilyen alkalommal úgy érzem magam, mint egy leprás, akit karanténba kell zárni, vagy mint egy felperes, aki távolságtartási parancsot követelt magának Thorral szemben, ő pedig azért menekülne folyamatosan, mert retteg a büntetéstől, ami ezután következik.

Az igazat megvallva, hetekkel az eset után már kínosan nevetségesnek  hatott a szituáció kettőnkre és a csapat többi tagjára nézve is.
Így elhatároztam, hogy beszélek vele és sikerült is egyedül elkapnom a nappaliban, mikor a többiek edzettek, vagy épp ettek.
Amint beléptem már fel is állt a bőrfotelből, hogy a másik kijáraton felszívódjon, de a „THOR ODINSON NE MERJ MEGINT FAKÉPNÉL HAGYNI!” felkiáltásom megtorpanásra kényszerítette.
-Thor, mindketten tudjuk, hogy csak baleset volt, szóval abba kell hagynod, hogy okolod magad!-a férfi egyik lábáról a másikra billegett és ez a gyerekes kiállás furcsa volt a mindig magabiztos istenségtől. Nyilván kellemetlen számára, hogy egy légtérben kell lennie velem, de nem érdekel.. Már nem..
-Az, hogy nem szándékosan tettem, amit tettem még nem jelenti azt, hogy ne lenne szörnyű, vagy találhatnék rá mentséget! Sajnálom!-motyogta szemlesütve, s elfordult tőlem, de megragadtam a karját, Nem hagytam elmenni. És abban a pillanatban eldöntöttem, hogy teljesen őszinte leszek!
-Tudod, van egy dolog, ami fájdalmasabb, mint az a villámcsapás volt.-sóhajtottam.-Az, hogy nem lehettem a közeledben..
-Tényleg így gondolod?-kérdezte őszinte meglepettséggel a hangjában és szeme is felcsillant egy pillanatig.
-Úgy nézek ki mint aki viccel?-mosolyodtam el fanyarul és szerettem volna odahajolni és megcsókolni, vagy csak megölelni, de türtőztettem magam. Hisz elég ennyi kínos szituáció egy napra. Különben is, van még idő. Már ha a szerelem úgy csapott le rám, mint a villám, még hová siessek?