2018. április 9., hétfő

I'm free

Kelletlenül fintorodom el, ahogy meglátom a mobil kijelzőjén a nevet. Egy pillanatig habozom, sőt egy másodpercig úgy vagyok vele, anélkül kitörlöm az üzenetet, hogy meghallgatnám, de megszólal bennem egy halk hang, ami azt suttogja, talán valami fontos.
Hiába, Cora hónapokkal ezelőtt bekattant, de ez mit sem változtat a tényen, hogy valamikor együtt voltunk és részben az én hibám, hogy így alakult. Ő csak segíteni akart. Belemászott a fejembe és a tudatom legmélyéről előkotorta a régi emlékeimet. Neki ebben rejlett az ereje.
És miközben minél inkább igyekezett mélyre ásni, valahol két pillanat között elveszítette önmagát.
Elvesztette a saját emlékeit és hangokról hadovált.

Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek, de ő teljesen kifordult magából és mindenkit elhagyott. Végig úgy érezte, mi hagytuk el őt, pedig ez nem így volt. Szüksége volt ránk, mi itt voltunk neki, de ő inkább a drogokhoz fordult és olyan mélyre csúszott, hogy már nem voltunk képesek kirángatni a gödörből. Még én sem, akármennyire szerettem volna.

Emlékszem még az utolsó hozzám intézett szavakra.
„Minden a te hibád! És már én is olyan szörny vagyok, mint te.”

-Cora Scott hangüzenet, délután négy óra harminchárom perc.-monoton gépies hang hívogat vissza a valóságba s egy rövid sípszó lengi be elmém sötétjét, aztán valami süvítő háttérzaj. És Ő szólal meg. Én pedig igyekszem tartani magam. Pedig próbálom letagadni a nyilvánvalót. De még szeretem.
-Az a valami hónapok óta figyel! Tudom mit gondolsz! Biztosan megint füvezel, vagy paranoiás vagy, menj pszichiáterhez de nem!-lihegi rekedten. Hangjában valami furcsa érzés cseng, de nem vagyok képes rá, hogy beazonosítsam.-Mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó! Tudom, hogy te is érzed néha, amikor egyedül sétálsz a sötét nyirkos sikátorok szürke fényű utcáin! Tudom, mikor hallod az idegen szuszogást a hátad mögül. Tudom, hogy mikor a kulcsoddal vacakolsz a zárban és a légzésed szaporább lesz, hogy aztán bezárod magad mögött az ajtót és lehunyt szemmel mélyet sóhajtasz, sosem gondoltál bele, hogy..-hangja elcsuklik egy rövid szünet erejéig.-hogy hátranézz?-szinte érzem, hogy hozzá akarja tenni, tudom te is éreztél már így. Tudom, mert én mondtam ki. De nem teszi meg, inkább mintha lapozna egyet az egész történetben, s így már nem értem az összefüggést.-Nyárhoz képest hűvös ma az idő. A bőrömön a nemrég elállt eső maradványai csillognak. Mintha átúsztam volna egy folyót pólóban és farmerban.-keserűen elneveti magát, nekem pedig az ablak túloldalára réved a tekintetem, a sötét szurokszín betonra, melyről lassanként tűnnek el a víz nyomai.-A cipőm, ez a lyukas szemeteszsák tocsog az aszfalton, ahogy ritmusosan haladok haza. Ma este nem figyel. Ez valahogy furcsa érzést kelt bennem érted? De nyugtatom magam, hogy talán csak az elfogyasztott alkohol miatt lazultam el és nem figyelek oda rá, de valahol mélyen tudom, hogy komolyabbról van szó.-összevont szemöldökkel még mindig a betont nézem és fülelek, de nem hallok lépteket, csak elhaló zajokat a távolban. Cora szinte biztos hogy egy helyben állt miért mondja mégis, hogy..-A szürkületet figyelem.A tömbházak tetején túl hajózó szürke felhőket, amik jól kitombolták magukat, hogy most valahol máshol áztassák el a portól felvert utcákat. Emlékszem pár éve milyen gyakran néztem fel, az épületek teteje valósággal hívogatott és hívogat még ma is, ha nem vagyok óvatos.-a hideg végigfut a gerincemen. Erre emlékszem. Mesélt erről az oldaláról is.. Aztán megint vált.-Rettentően éhes vagyok, de még messze van a lakásom, szóval úgy döntök, bekukkantok abba a lepukkant gyorsétterembe, ahová már évek óta járok.-se ajtócsapódás, se beszélgetés vagy az a jellegzetes kis csengő, amely jelzi, hogy elkészült egy rendelés. Nincs semmi a háttérben csak a süvítő csend.-A kaja most valahogy undorítóbb volt mint eddig, aztán hozzám szólt a kiszolgáló.-eltorzított fejhangon kezdett a készülékbe beszélni.Hé, te vérzel, hívjak valakit?« , kérdi mire én csak összeráncolt szemöldökkel nézek a nőre, aki valami kötéssel jön felém, és akkor érzem. A lüktetés a tarkómon és a nyakamon. Aztán a melegség, ami lecsorog egészen a mellkasomig.. Nem fáj, csak valami ködöt ereszt le az elmémre és a számat magától mozgatja. „Csak menjünk hátrébb, nehogy megijesszem a vendégeket.” válaszoltam. Hangom nyugodt és furcsán vontatott, belül érzem az eluralkodó pánikot, miközben a női mosdó felé haladunk.-apró, halk reccsenés, s ahogy elveszem a fülemtől a készüléket, a kijelzőn apró hajszálrepedések jelennek meg. Dühös vagyok és félek. Valami furcsa, megfoghatatlan érzés kerít hatalmába és semmit nem értek. Mi történt Corával? A telefont kihangosítom és immár az emberibb kezembe fogom, nehogy ismét késztetést érezzek arra, hogy a kelleténél erősebben megszorítsam.-Téged leütöttek”, mondja hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel miközben nyújtja felém a kötést.”Hívok mentőt”, szól, mire azt válaszolom” Arra semmi szükség”.. Most valami rekedt vágyakozás tört elő a hangomból.. Egyre jobban remegek. De a testem nem reagál a gondolataimra. Mi a francot csinálok? Miért nézek így az emberre? Miért mozdul magától a kezem, miért több a vér?Miért kiállt segítségért?-hangjában most már hallom a félelmet. Az eszelős félelmet, megbújva az árnyékban, s neve akaratlanul is kicsúszik a számon, miközben felállok, a telefon pedig hangos puffanással zuhan a padlóra.
-Cora..-suttogom, de mintha mi sem történt volna. Az üzenet tovább szól.
-Elcsendesül a világ és már a kétségbeesett zihálást sem hallom, melyet az ösztön hajt, hogy életben maradjon. Agyam euforikus boldogságát
ól libabőrös vagyok.Olyan tompa minden mégis gyors és lüktető.. Most vagyok először..először szabad..-itt újra hatásszünetet tart, majd hangja egy kissé hisztérikusra vált.-Ott hagytam a csempén elvérezni. Kezdek megőrülni azt hiszem. Kétszer is hánytam és folyamatosan remegek az eset óta. Félek kilépni a szobából, nem tudom leírni amit érzek és a bűntudat nem azért az undorító tettért emészt, mert megöltem az emberi lényt, hanem mert megtenném még egyszer.-zihál.-Nem kapok idebent levegőt.. Miért? Eszembe jut minden, ami talán segíthet,hogy megtudjam miért tettem. Az agyam régi gyerekrajzokat ás elő, családi mocskokat, ételrecepteket, emberi kapcsolatokat.. Miért? A válasz egyszerű és félelmetes. Azért, mert elfojtottam.. És ebben a pillanatban elszakadt valami idebent, de Kate.. A lakótársam,.. Túlságosan gyenge vagyok válogatni..-halk neszezés tör utat magának a szobában én pedig felkászálódom a földről, ahogy Steve belép arcán szomorú, fájdalmas düh egyvelegével szólásra nyitná a száját, de én egy kézmozdulattal csendre intem s ismét alaphangra állítom a mobilt és elfordulva újra arcomhoz emelem.-Vértől csöpögő kezemet a pólóm aljába törlöm. A szirénák hangja egyre közelebb van. Nem vártam, hogy megúszom, tekintve, hogy minden nyom ide vezetett az étteremből is.-tévedek, vagy tényleg elcsuklott a hangja.. Közben Steve mellém lép, de szinte tudomást sem veszek róla, csak úgy csüngök Cora kimondott szavain és próbálom megkeresni a válaszokat, de akkor már tudom, hogy sokkal jobban félek megtudni az igazságot, mint amennyire akarom. -Tudod Bucky, olyan más a város a tizedik emelet tetejéről. Nevetnem kell és nevetek is a teli torkomból. Hangosan, miközben előtörnek a könnyeim.-hát nem tévedtem..-Téged is követnek.-mondja két szipogás között egyszerűen, mikor a készüléken át felsivítanak a rendőrszirénák.-Most nem a rendőrökről beszélek, hanem a hangokról. A kényszergondolatokról, amikről azt hiszed másoké,pedig a lelked mélyére ásva tudod, hogy a sajátjaid. És kíváncsian figyelik a vért a gyilkos késén. Csendben fúrják ki a tarkód, hogy aztán az övék legyél teljesen és te szaladsz előlük, mint egy bolond. Szörnyeket keresel magad körül, miközben te magad vagy a szörny. És gyilkosnak nevezel, miközben látni akarod a művemet.Álszent vagy, de látod?-újra elneveti magát.-Én nem. Már szabad vagyok.-apró süvítő hang hatol át a pillanatnyi csenden és megszakad a vonal véget ért az üzenet. Egy rövid ideig fel sem fogom mi történt, aztán a legjobb barátomra nézek.

-Cora megölt egy pincért a hatodik utcai gyorsétteremben, aztán végzett a lakótársával is.-minden egyes szó újabb és újabb villám,csapásként hat rám, pedig mindezt már tudom és azt is ami következik. Hisz megüzente.-Aztán leugrott a tetőről.

 


Steve hangja betölti a szobát, s a szavak ott lógnak a levegőben.
Tudom, éreztem. De nem tudom felfogni, hogy nincs többé.
A szörny, akit én magam alkottam.
A szörny, akit valaha szeretni akartam.
Akit szerettem.
A szörny, aki belőlem született.
Halott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése