Egyik jön a másik után. Mindegyik különbözik. Van köztük vörös, arany és barna is. Mindenkinek ízlés szerint, nekem mindegy, válogatás nélkül megfelel bármelyik. Az alkoholtól fejem zsibbad, az agyam mégis működik. Ilyenkor gyűlölöm az extra IQ-val megáldott génjeimet. Mindenre emlékezni fogok, míg ő csak ott fekszik. Egyedül.
A következő kör után már képtelen vagyok gondolkodni és erősen markolva újonnan bontott sörömmel elhagyom a bázist. Támolyogva, itt-ott a kerítésbe és koszos falakba kapaszkodva haladok utamon. Egészen a toronyig. Ha érzelgős akarnék lenni, azt is mondhatnám: haza.
A bejáratnál Jarvis üdvözöl, én morgó hanggal adom tudtára, hogy nem vagyok éppen jó passzban.
-Hogy van? – dőlök el a kanapén, söröm szilánkokra törik, az egyik gép abban a pillanatban már takarítja is fel. Olyan gyorsan tünteti el, mintha sosem történt volna meg. Egy percre elkalandozom, bár minden ilyen egyszerűen működne. Mi lenne, ha egy összetört szívet is felsöpörhetnénk nyomtalanul pár gombnyomosra?
-Nem történt változás. Az életfunkciói stabilak, de még mindig nem ébredt fel.
A hír hallatán mellkasomból kiszorul a levegő. Észre se veszem és az emeleti szoba ajtaja előtt toporgok. Óvatosan nyitok be, mintha bármelyik sarokból ellenség támadhatna, de nincs ott más, mint gépek és az ágy, amiben ott fekszik.
A csipogás kezd az agyamra menni. Ott állok, mint egy kisgyerek, akit életében először hagynak az óvodában és nem tudja mihez kezdjen a helyzettel. Hirtelen kap el a pánikroham. Szaporán lélegezve, foltok cikáznak a szemem előtt. Egy pillanatra megkapaszkodom a kilincsben és igyekszem összeszedni magam. Sikerül annyira, hogy eltámolyogjak az ágyig. Leülök a puha, halvénykék mintás takaróra, vigyázva, nehogy összenyomjam tulajdonosát. Haja kócosan terül szét a párnán, orrából és karjából csövek lógnak. Arca hófehér, akárcsak két csuklóját fedő kötés. Mellkasa emelkedik fel és le. Remegő ujjaimmal tapintom végig vonásait, amik napok óta ugyanolyan mereven tükrözték életem legnagyobb baklövését. Én tettem ezt vele. Elhitettem egy fiatal és törékeny lélekkel, hogy több vagyok egy egoista baromnál, ő pedig bízott bennem és ez lett az ára. Az ár, melyet nekem kellett volna megfizetnem helyette.
Torkom szakadtából üvöltve vertem szét mindent, amit találtam a laborban. Nem szabadott volna egyedül hagynom a toronyban. Hittem, hogy a puszta adottsága képes lesz megvédeni. Mellette kellett volna lennem. Fury küldetésre osztott minket, én pedig bizonygattam, hogy biztonságosabb neki itt, mint mellettünk. Mekkorát tévedtem! Alig tettük ki a lábunkat, a bázisba betörtek. Jarvis nem küldött vészjelzést, ugyanis ismerős arc köszönt vissza a kamera képein.
A biztonsági felvételek visszanézésével minden másodpercet átélhettünk. A nő magabiztos léptekkel, őrült tekintettel, kissé idegesen sétált a célja felé. Lia épp az edzőteremben ücsörgött, maga elé húzva egy cserepes növényt, amin erejét próbálgatta. Finom simogatással érintette a leveleit, amik egymás után száradtak el. A lány arca szomorúságot tükrözött. Nem volt képes kezelni erejét. A nem kívánt vendég egy mosollyal az arcán köszönt rá áldozatára. Bízott benne. Követte és ez lett a veszte. A nő először hízelegve adta elő magát, végül egy okos húzással, jól ismert kódokkal két karját borító ismerős fém kesztyűkkel fogta le a lányt. Esélye sem volt ellene. Ereje haszontalannak bizonyult. Két karját kikötözve, csillogó szemekkel vágta hosszában a lány két karját. Majd örömében táncra perdülve, óvatosan lehelyezte a a vértől csöpögő pengét és valamit mondott. Nem láttuk a száját, de Lia arca kétségbeesést tükrözött. A nő ott hagyta, mi pedig hosszú idő múlva érkeztünk vissza. Alig pumpáló szívvel találtunk rá. A pánik, ami úrrá lett a csapaton nem tükrözte a helyzet súlyát. Lefagytam és képtelen voltam gondolkodni. Nem veszíthetem el. Így nem! Első dolgom volt a gépekhez rohanni és visszanézni a történteket, végül teljesen összetörve ittam le magam a sárga földig.
Eddig a pillanatig nem mertem meglátogatni. Az én hibám volt, hisz alábecsültem és nem engedtem terepre. Most pedig itt ülök és nézem a gyümölcsét makacsságomnak. Miért nem voltál erélyesebb? Miért nem ellenálltál nekem? Miért hagytad magad?
- Miért hagysz itt? – észre sem veszem és hangosan kezdem feltenni a lelkem gyötrő kérdéseket. Szemeim könnyek szúrják, az alkohol felcsúszik nyelőcsövemen. Hánynom kell magamtól és az elmémből özönlő kérdésektől.
- Tony… -karcos hangja szakít ki a démonjaim közül. Felkapom a fejem és igéző zöld szemekkel nézek farkasszemet. Kicsit megtörtek, de még mindig csillagnak és a legfontosabb: élnek.
- Lia! – kapok keze után, de útközben visszafogva örömöm óvatosan tenyerembe helyezem hideg ujjait. – Hogy érzed magad?
- Nem emlékszem mi történt – köszörüli torkát. Nehezére esik beszélni, én pedig nem erőltetem.
- Most ne ezzel foglalkozz. Gyógyulj meg minél hamarabb. Jarvis már hiányol. Hiányzol nekünk – csukom be a szemem.
- Legalább ezért megérte elfeküdni mindenem – nevet halkan, nekem pedig hangjára seperc alatt melegszik át szilánkokkal körülvett szívem.
- Elfogjuk kapni a ribancot. Te csak pihenj. Szólok a többieknek, hogy felébredtél. Nat már napok óta nem aludt – állok fel és magam sem tudom miért, de távozni készülök. Hirtelen önt el a düh és a gyűlölet, amit az elkövető iránt érzek.
- Ki tette? – csukja be a szemét és félálomban várja válaszom.
- Mondom, nem kell aggódnod miatta –tereltem a témát, hiszen tudtam, ha kimondom az utált nevet, tudni fogja az okot.
- Ki volt az Tony? – erősítette meg hangját, amennyire tőle telt jelen helyzetében. Nagyot sóhajtva válaszoltam.
- Pepper Potts.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése