Sophean
-Biztos, hogy ezt akarod?-Dean komor tekintettel meredt rám. Szinte mérget mertem volna rá venni, hogy ismét megpróbál lebeszélni arról, amit tenni készülök, mint oly sok alkalommal az elmúlt napokban. De csak állt és várt, miközben a kérdés ott lebegett közöttünk az éterben és cikázott a között a négy személy között, akik körülöttem álltak. A szavak leperegtek rólam. Ökölbe szorított kézzel bámultam a két angyalra, akik szúrós szemeket meresztve rám, elállták az utat az átjáróhoz.
-Igen.-nyögtem ki, s halk sóhaj szakadt fel ajkaimról. Szívem beleremegett a határozottságba, s a higgadt magabiztosságom álarca, amit olyannyira igyekeztem makulátlanul megőrizni, néhol felszakadozni látszott. Azokon a kis réseken át pedig egy olyan világot véltem látni, amilyet mindig is kívántam neki. Amilyet mindig is kívántam nekünk.
-Sam, ugye tisztában vagy vele, hogy..
-Hogy az igazi valójában látom majd őt.- félbeszíkatottam Castiel kérdését. És valahol, mélyen belül tudom, hogy nem ez lett volna a mondat másik fele, de nem volt szükségem a keserű igazságra. Hazudni akartam mindenkinek, de elsősorban leginkább magamnak hazudtam. Vagyis.. nem feltétlenül helyes az állítás. Legelőször Neki hazudtam azt, hogy megvédem., és bár végig azzal vigasztaltam magam, hogy minden amit mondtam, vagy tettem a jó érdekében történt. Hogy az Ő életét is jobbá tettem vele, de valahol útközben elvesztettem az irányítást és már nem tudtam kontrollálni a körülöttem zajló eseményeket. S ahogy szép lassan rájöttem, hogy kezd darabokra hullani az életem és egyre nehezebb volt ráismerni arra aki a tükörből visszanézett rám, rádöbbentem, hogy útközben eltévedtem valahol és most, nem találok semmit. Abban a mély végtelenben már senki sem voltam, csak egy fiú, aki elvesztette szerelmét és önmagát, de pontosan tudtam melyik veszteség okozott nagyobb fájdalmat. –Mehetnénk már?-szólaltam fel kissé ingerültebben, s mindezt csak azért, mert szükségem volt rá, hogy lássam és egyben ki akartam törni azok közül a pillantások közül, melyek tüskés indákként kúsztak fel testemre, s mint láthatatlan láncok, béklyóztak meg. Talán nem is a tekintetek voltak azok, csak a kétségbeesés?
-Ezra.-hajtott fejet Castiel az egyik angyal előtt, aki másikkal váltott egy pillantást, s én egy másodperc erejéig azt hittem nem kapunk zöld utat, de a két rögtönzött őr egyszerre állt a homokozó két oldalára és láttatni engedték a homokba rajzolt kusza vonalakat. Egy rövid időre megingott a hitem magamban, bár belegondolva sokkal inkább abban, végig akarom-e csinálni ezt, aztán viszont rá kellett jönnöm, hogy túl messzire jöttem ahhoz, hogy most forduljak vissza. Nem tehetem. Nincs rá mód. Cas jelentőségteljesen nézett rám, s határozott lépést tett előre, minek nyomán talpa alatt megelevenedtek a rajzolt rúnák, s a félhomályba hatoló sűrű fény, mely belőlük áradt a legkevésbé volt sem mondható természetesnek.
Hangosan fújtam ki a levegőt, s valahogy leküzdöttem torkomban dobogó szívem, s megtettem a lépést a fénybe. Abban a másodpercben valami földöntúli érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre lennék itt s az univerzum minden pontján szétszóródva, mégis egymagamban. Azt hiszem erre figyelmeztetett Chuck. Bár nem ennek kellett volna történnie. Más esetben meg kellett volna halnom, s az érzés, mely most ott volt mindenemben, valóságos kellene legyen. Hisz ember, nem lépheti át a Mennyek kapuját. Kivéve, ha nem kapott rá „Isteni engedélyt”. Ha másért nem is talán ezért jó az, hogy Winchesternek hívnak. Bár az öröm az ürömben érzést beárnyékolja az a névvel járó átok, mely ha nem lenne, nem tartanánk itt, s ő velem élne egy normális életet.
-Itt vagyunk Sam.-tette a vállamra a kezét Cas, mellyel elérte, hogy elkalandozott gondolataimból újra visszatérjek a földre. Vagyis inkább a Mennybe. A látvány furcsa volt. Szokatlan és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek legutóbb láttam. Akkor, mikor utoljára a saját édenemben jártam a legcsodálatosabb emlékeim váltogatták egymást, elhitetve velem, hogy újra megélek minden szépséget abból az életből, amit rég elvesztettem, s még azután sem körvonalazódott bennem mindennek az összefogó szerkezete, mikor Ash segítségével Dean és én, más emberek paradicsomába menekülve ráztuk le Zacharias-t. S most minderre visszagondolva mégis olyan abszurdnak és logikátlannak tűnt, hogy nem egy erdőség, vagy virágoskert áll előttem, mint előzőleg, csupán egy neonfénybe burkolt végtelen folyosó rengeteg fehér ajtóval, melyeken mind végeláthatatlan sorokban ugyanaz a név szerepel, csak az alatta húzódó számok váltakoznak attól függően, hogy az illető mikor született és mikor halt meg.
-Ők mind..?-nem igazán tudtam,hogy is fejezhetném ki magam, de Cas kiegészítette mondandóm azon felét, melyet nem voltam képes ajkaimra kényszeríteni, s ezért kimondottan hálás voltam neki.
-Alexa Martens-ek? Igen.- minden más kommentár nélkül tett pár lépést én pedig követtem, hisz ő tudja pontosan, melyik ajtó mögött rejtőzik is az a lány, akit keresek. –Biztos kész vagy erre Sam?-kérdezte, s ez alkalommal azok a mindent tudó, s mégis kissé értetlen kék tekintetek aggodalmat tükröztek, én pedig legszívesebben válaszul rávágtam volna egy határozott nemet. Mert nem voltam kész erre, de szükségem volt rá, mert én okoztam a helyzetet, amibe belekényszerült, s ennek bélyegét életem végéig viselni fogom. Mint ahogy a bűntudat sem párolog majd el lelkemről, soha.
Megállok az ajtó előtt, s szemeim végigfuttatom a feliraton, s megállapodom a halál dátumán. Nem így kellett volna lennie. De mindez az én hibám. Kezem a kilincsre helyeztem, s hangos sóhaj szakadt fel valahonnan a legmélyebb pontról, s ez a mély lélegzet, mely utat tört magának felszínre hozta annak a vitának minden emlékképét, mely után életem legnagyobb hibáját elkövettem. S most is, mint minden alkalommal álmomban, olyan tisztán idéződik vissza minden egyes másodperc, mely tudatomba égett, mintha csak újra ott lennék.
-A rohadt életbe Sam! Nem óvhatsz meg mindentől hát nem érted?-kiabált magából kikelve a lány, s egy párnát vágott hozzám.
-Meghalhattál volna!-szűröm a fogaim között, s a lehető legtovább próbálom türtőztetni magam, hogy legalább én ne emeljem fel a hangom, hisz tudtam az semmi jóhoz nem vezetne.
-Az nem számít, de így te is veszélyben voltál!-puffogott, majd levetette magát az ágyra, s tenyerébe temette arcát. Dean halkan sunnyogott el a nyitott ajtó előtt, lehetőleg anélkül, hogy bármelyikünk észrevegye, de én láttam. Rég nem szeretett belefolyni ezekbe a vitákba, hisz volt alkalma megtanulni, hogy nem érdemes. Alexának elmagyarázni egy vita feleslegességét, körülbelül annyit tett, mintha egy kutyát próbálnál arra tanítani, hogy repüljön. Megérti, de a feladatot képtelen teljesíteni. Én pedig nem hibáztatom érte, hisz azok után amin keresztülment, senki nem várhatta tőle, hogy szó nélkül tűrje azokat a megpróbáltatásokat, melyek újdonsült vadászélete kísérőiként szolgáltak. Azt hiszem én sem tűrtem volna meg magam körül semmit azután, hogy a családomat lemészárolta egy vámpírfészek és két idegen hapsi vett volna magához, akik olyan természetességgel gyilkolják le az sötétség ezen teremtményeit, mintha az egész életük erről szólna. Majd miután kiderült, hogy valóban igaz az állítás, szép lassan bűvkörükbe vontak volna miközben kratlanul tönkrevágják az életem.
-De igenis számít. Nekem igen.-mosollyal az arcomon foglaltam mellette helyet s finoman fogtam meg kezeit, hogy láthassam az arcát.-Az életed értékes Lex.-szerettem volna megsimítani a bőrét, de tomboló dühe épp tetőpontot ért, s kirohanása hullámként sodort magával.
-NINCS ÉLETEM!-kiabálta magából kikelve, s kitépte magát a karjaim közül felállt és azt ajtóhoz lépett.
-Lex..-kezeimet védekezőn magam elé emelve próbáltam csillapítani a kedélyeket, bár kissé úgy éreztem magam, mintha egy felbőszült vadállatot kellene lenyugtatnom, akinek a szemében én vagyok az a jelentékeny kis tárgy, melyen kitöltheti a felgyülemlett veszett indulatát.
-NEM! Nem értesz Sam. Tudom jól, hogyan kellene élnem.-hangosat sóhajt, s talán tudta nélkül emelte ki azt a szót, mely hangsúlyában megrengette egész mondandóját. –Tudom, hogy egyetemre kellene járnom, karriert építenem és randiznom kellene veled szombat esténként.-hangjába sötét keserűség vegyült amivel él nem tudtam mit kezdeni, hisz minden szó, mely elhagyta a száját igaz volt, sőt annál igazabb már nem is lehetett volna.- De erre én sose leszek képes.-az ajtó melletti székre rogyott. Vállai rázkódni kezdtek és keserves zokogásának hangja millió darabra szaggatta szívemet. Közelebb léptem, de mielőtt hozzáérhettem volna újra megszólalt.-Menj el kérlek!-hangja nyugodt volt, de a gyötrelem ott csengett benne, olyan tisztán hallhatóan és élesen, én pedig nem tudtam mit mondhatnék. Egy másodpercig hezitáltam, aztán pedig kiléptem az ajtón, s ahogy kattant a zár s én a sötét fának feszítve hátamat az ajtó át is hallottam azt, ahogy a lány, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, minden fájdalmát patakzó könnyeibe sűrítve adja át a magánya búskomor sötétjének, megfogalmazódott bennem az, aminek a legelső pillanatban kellett volna.
A mi világaink többé nem keresztezhetik egymást.
Halkan kattant a zár kezem alatt, s torkomban dobogó szívvel tettem egy lépést a szűkös helyiségbe. Ahogy visszanéztem Casre, ő bátorítóan biccentett egyet, mire mély levegőt véve hajtottam beljebb az ajtót, s következő mozdulatommal leginkább csak annyit értem el, hogy a plafonig húzódó könyvoszlopok egyikét hangos robajjal küldtem padlóra. A régies, agyonhasznált példányok sárga lapjai szerte repültek a még falként húzódó társaik között s némelyik sötét borítón megcsillant a még megmaradt aranyszegély a félhomályban. Könyvek? Mosolyognom kellett. Mi másra is számíthattam volna egy olyan lány saját Mennyországában, aki..
-Ki van ott?-határozott léptek közeledtek felém, mégis olyan távolinak hatottak, mintha nem csak pár méterre lennének tőlem, de a könyvfalon egyre szélesedő árnyék csak az ellenkezőjét hitette el velem.
-Csak én..-nyögtem ki halkan előbotorkálva a teremtett torlaszban, s próbálva nem sérteni a földön heverő példányokat, hisz tudtam , hogy az immáron velem szemben álló lány mennyire háklis is rájuk. Elnyíltak ajkaim, ahogy végigmértem egész testében, s nem győztem betelni a látványával, de pillanatnyi boldogságomat egyszeriben zúzta porrá az a kérdő tekintet, amit válaszul kaptam.
-Ki vagy te?-olyan természetességgel fonta össze maga előtt karjait, mintha világéletében erre a mozdulatra teremtették volna, s az az érzés kerített hatalmába, mintha csak egy gyerek lennék előtte, akit épp alaposan megfeddni készül. Mert ezt érdemeltem volna.
-Csak egy erre tévedt idegen.-válaszoltam, s igyekeztem elrejteni a felesleges érzelmeimet. Hisz nem mondhattam, hogy az egykori szerelmed vagyok. Nem mondhatta, hogy az vagyok, aki egy angyallal vetette el az emlékeidet, hogy újra élhess. Nem mondhattam, hogy az vagyok, aki hagyott meghalni, mert meggondolatlan volt. Nem mondhattam, hogy én vagyok az, aki ide juttatott. Valóban csak egy idegen voltam. Idegen, egy lány teremtett édenkertjében. –Ne is törődj velem.-nevettem halkan, s szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy mindezt kimondjam, de így kellett tennem,s habár könnyeim már égették szememet mosolyt erőltettem arcomra, mert jobban szerettem azt a nőt, mint a két lábat, melyen vonszolom magam.
-Akkor viszlát idegen.-a lány végignézett rajtam, s apró mosoly tört magának utat ajkán, majd vállat vonva eltűnt pont olyan gyorsan, ahogy érkezett.
Idegen voltam. És idegennek is éreztem magam abban a világban, ahol maradt hely számomra.
Mert ez az Alexa Martens soha nem ismert engem. Vagyis nem emlékezhet rá, mert csak így lehet boldog.
Nélkülem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése