Noshát igaz ugyan, hogy napokig ültem rajta, de itt a FicWar 3. felvonás avagy bocsi, hogy loptam a stílust, de a halált sem lehet mindig eredeti külsőbe bújtatni igaz?
Sophean
Sophean
(Ne várj tőle sokat.)
„Ha
szeretlek, akkor hazugság
Amit igaznak hittem én.”
Amit igaznak hittem én.”
Óvatos csókját érzem az arcomon. Elmosolyodom, s ahogy kinyitom a szemem némán jegyzem meg önmagamnak, hogy mennyire is imádok így ébredni. Végignézek rajta, s látom, hogy immáron teljes menetfelszerelésben épp kilépni készül a szobából.
-Jó reggelt.-köszöntöm álmosan, mielőtt eltűnne a hálónk ajtaja mögött. Ő meglepetten visszafordul, s a másodperc töredéke alatt terül el arcán az a féloldalas mosoly, melyet annyira imádok.
-Szia.-eddig vállán pihenő táskáját az ajtó melletti fotelba helyezi, majd átszeli a közöttünk lévő távolságot, csak hogy egy gyors csókot adjon még búcsúzóul, de az éjjeliszekrényen lévő órára nézve csöppet elgondolkodik, és úgy dönt, még akad néhány szabad perce, így leül az ágy szélére.
-Biztos, hogy menned kell?-kérdem, miközben hagyom, hogy finoman megsimítsa arcom, majd magamhoz húzom, hogy ajkaink összeforrjanak. Szabad kezével egy kósza tincset söpör ki arcomból. Mintegy ’véletlenül’ libbentem le a takarót meztelen testemről, s hajamban pihenő kezét finoman vállaimra vezetem. Ő belemosolyog a csókunkba, kezét végighúzva a bőrömön, élvezi, ahogy beleborzongok érintésébe, de gyöngéden vissza vonja rám a vékony anyagot.
-Tudod, hogy most nem lehet.-jelenti ki, válaszul csalódott felmordulásomra.-A héten már háromszor késtem.-neveti el magát.
-Igen tudom.-nevetek vele én is, hisz minden alkalommal én voltam az oka. Kissé elszégyellve magam nyomok puszit az arcára.-A szünetedben látlak?-kérdem, ahogy figyelem miközben feláll mellőlem, én pedig követem a példáját, s magamra kapom a köntösömet.
-Mindenképp benézek hozzád.-kacsint, ahogy a táskájáért nyúl, s mielőtt eltűnne a folyosón, annak ellenére is , hogy tudja, követem, homlokára csapva fordul vissza, mintha elfelejtett volna valamit. –Ugye tényleg nem baj, hogy a te kocsiddal megyek?-mered rám bűnbánó arccal, mintha tényleg ez lenne a világ legnagyobb problémája.
-Nem Sam. Majd megyek busszal, ahogy megbeszéltük.-mosolyodom el, és megsimítom arcát. Ő elindul lefelé a lépcsőn, én pedig közvetlenül mögötte veszem a lépcsőfokokat.
-Tényleg ne haragudj.- fordul velem szembe, ahogy ő az utolsóról is lelépett. Én az utolsó fokon torpantam meg, s így pont olyan, mintha egy magasak lennénk. Töredelmesen néz rám, majd mielőtt bármit is reagálhatnék szem-forgatva folytatja.-Ha az a tragacs még egyszer lerobban esküszöm a telepre adom. -puffog, s arcvonásai undorodó grimaszba fordulnak.
-Ne bántsd azt a kocsit!-vonom össze a szemöldököm, s halk sóhaj szakad fel ajkaimról, ahogy gondolatomba férkőzik az a kis valami, ami néhány napja sutyorog már a fülembe, de néha sikerül elnyomnom, aztán ha úgy dönt, és van elég ereje hozzá, ő csak úgy, mintha kulcsa lenne az agyamhoz, a legmélyebb bugyrokba lép és beeszi magát oda, hogy minden alkalommal nehezebb legyen elzavarni.-Én szeretem.
-Akármit mondasz pont annyit ér az a tragacs, mint aki adta.-dühösen indul meg a konyha felé, hogy átvágva rövidebb úton jusson a garázsba. Én sietős léptekkel követem, s figyelem, ahogy a pultról a fényes, régies kulcscsomó helyett az én Corvette Stingray-em indítóját veszi el, és a zsúfolt helyiségbe lépve a zöld kocsihoz siet, miközben gyors pillantást vet a fekete fényezésű old-timer autóra a szoba másik végében. Bár 47 hosszú év telt el aközött, míg a két kocsi legurult a futószalagról, én mégis olyannyira egyenlőnek látom őket, mintha csak két testvér volnának. Meglehet, régi álmom volt a zöld szépség, de az Impala mégis az az örök klasszikus marad az életemben, amit semmire nem cserélnék, még akkor sem, ha a jármű sosem volt igazán az enyém.-És most neked azért kell buszoznod, mert az az idióta..
-SAM!-emelem fel a hangom, mielőtt belemelegedne a káromkodásba.-Ezt már megbeszéltük.-fonom össze magam előtt a karjaimat.-Tudod, hogy nem szeretem, ha szidod a bátyád.-szigorú tekintettel nézek rá, de ő csak feszült sóhajjal válaszol, s tudom, most jön a jól ismert mondat.
-Még mindig nem fér a fejembe.-háttal hanyagul nekidől a kocsim ajtajának, s ebben a mozdulatban szinte rögtön felismerni vélem az idősebbik Winchestert, ami mosolyt csal az arcomra, s mégis valahogy összefacsarja a szívemet. Hisz ez a kettősség ott van bennem amióta.. amióta kihasználtam a kínálkozó kiskaput.
„Hazugság
a sírás, a bánat,
S az összetörtnek hitt remény.”
S az összetörtnek hitt remény.”
Nem tudom, hogy az internetkapcsolat ilyen kicseszett lassú, vagy csak az egész világ összeesküdött, hogy a terhemre legyen, de nem akart betölteni az az idióta cikk, így arra a döntésre jutottam, hogy egy újabb adag kávéért megyek, időt hagyva a gépemnek, s ha majd akkor sem vár nagy képernyőn a két szép kis hullám, egyszerűen leviszem és a gyakorlópályán a Berettám céltáblája lesz ez a nagy rakat...alkatrész. Hisz másra úgysem lesz jó a továbbiakban.
A központi helyiséget elhagyva a főfolyosóhoz megyek és a konyhába sietek. Sötétben közlekedem, hisz pontosan tudom mit keresek. Vagy csak tudat alatt tisztában vagyok azzal, hogy elmém olyan képeket vetítene elém a fényözönnel lepte szobákban, amik csak képzeletem csúf és kegyetlen játékaként újabb és újabb tőrt szúrnának szívembe, így inkább ezt letagadva próbálom hitegetni magam azzal, hogy úgyis zavarna a világosság. Bár nem tudom kit is igyekszem ennyire átverni.
A küszöbön ötlik eszembe, hogy nem hoztam magammal a bögrémet, így gyors léptekkel szaladok vissza érte a társalgó rumlis asztalához, s ahogy elveszem a ragacsos kis edényt, nagy sikerrel borítok le mellőle egy kisebb papírhalmot.
-A rohadt életbe!-szitkozódva szedem össze a szétszóródott lapokat, s mind ahogy épp a kezemre esik, gyűrötten szakadtan, de egy csomóba rendezgetve dobnám le arra a helye, ahonnan épp repülni szerettek volna, de kezem egy pillanatra megáll a levegőben, ahogy a négy vésett kis betű szemem elé tárul a lakkozott falapon, a neonfényben. Arcom megrándul, s mielőtt időt hagyhatnék önmagamnak arra, hogy bármit is reagáljak az általam rég elfeledett ’nyomra’, összecsukom a gépet s a noteszemet szabad kezembe véve caplatok vissza a konyhába, s úgy döntök ott folytatom tovább a kutatást.
Ingerülten vágom az asztalra a magammal hozott tárgyakat, s újra felnyitom a laptopot, ezzel halvány fehéres fényt kölcsönözve a kis helyiségnek. Tekintetem megakad a pörgő kis körön, mely a lap töltési szintjét jelzi, s még idegesebben lépek a kávéfőzőhöz, hogy kiszolgáljam magam a .. pontosan fogalmam sincs hanyadik kávéval. Eleinte még számoltam, de idővel ráuntam. Kezem kissé megremeg, ahogy a hideg fekete löttyel teli bögrét a pultra helyezem.
-Nem vagyok fáradt.-mondom ki igazából nem tudom miért. Talán csak megnyugtat, vagy igyekszem az agyam azon pontjait is meggyőzni igazamról, akik valahogy mindenáron el akarják érni, hogy hagyjam az egészet a fenébe és feküdjek le aludni. Kezem egy pillanatra elidőz a cukortartó felett, aztán elengedem a vágyat arra, hogy megédesítsem a koffeinlöketem. Az életem, már így is elég keserű, s az összhatáson ez sem fog segíteni. Így a csészével együtt ülök le a konyhaasztalhoz.
-Na végre!- sóhajtok fel, ahogy betűsorok és villódzó reklámok jelennek meg a képernyőn. Ahogy végigfutom azt a néhány bekezdést, melyben leírták a halálesetek legfontosabb részleteit, három dologra jöttem rá.
Az első, hogy hasonló esettel még életem során nem igazán találkoztam.
A második, hogy abban viszont maximálisan biztos voltam, miszerint nem túl hétköznapi cselekedet kitikkasztani két emberi testet és az összeaszott tetemet egy elhagyott épületben hagyni. Na jó talán az utóbbi állítás elég kedvelt módszer, de egy értelmesebb sorozatgyilkos vagy pszichopata is legalább megpróbálja eltüntetni a maradványokat, hogy legyen ideje egérutat nyerni, s nem egy épp nemsokára tömeg elé tárt helyre dobni őket közszemlére.
A harmadik pedig az, hogy ott történt mindez, ahová szívem szerint soha többé nem akartam visszamenni.
„Hazugság
akkor minden, minden
Egy átálmodott kárhozat.”
Egy átálmodott kárhozat.”
-Soha
életedben nem láttad Deant, mégis miért véded ennyire?-mintha a
tükörképem látnám, úgy fonja össze ő is maga előtt karjait,
s szemeit összeszűkítve méreget, mintha csak testem valamely
porcikájából akarná kiolvasni, mennyire mondok igazat. Én pedig
jobbat nem tudván vállat vonok, s mintegy elterelésként inkább
rákérdezek.
-Ugye tudod, hogy most nem az én hibám, ha késel?-vigyorodom el, s próbálom elfojtani a nevetést, amikor Sam sietős csókot nyomva ajkaimra szerencsétlenkedik egy sort a riasztóval, majd míg én egy gombnyomással nyitom ki a garázskaput, ő megjegyzi egy kacsintás kíséretében, hogy ez az ’állat’ még mindig nem illik egy könyvesbolti eladóhoz.
Elengedve fülem mellett az előbbi annotációt, fejemet rázva sétálok vissza a házba, az emeletre, egyenest a fürdőszobámba. Csak egy pillanatra nézek a tükörbe, de furcsa képek kúsznak be elmémbe, s annak ellenére, hogy tudom, az a hirtelen jött környezetváltozás, az a pillanatnyi módosulás már nem számít. Ki akarom zárni a valóság villanásait. Akárhogy üvölt és üvölt egyre hangosabban az a kis hangocska a fejemben, olyan erősen igyekszem kizárni, amennyire tőlem telik, s próbálok arra koncentrálni, hogy nem az a fontos mi volt, csak az, hogy most itt vagyok. Mellette.
Mint az utóbbi két napban is,furcsán émelygő érzés fog el, miután nehézkesen túlesem a reggeli tortúrámon, melyben a zuhanytól kezdve a reggelin át egészen addig a pontig meg nem torpanok, hogy magamra kapva valami tisztes göncöt, úgy érezzem,. már kész vagyok utcára lépni. Mikor már legalább a negyedik összeállítást próbálnám magamra erőltetni a szobánk úgy néz ki, mintha atombomba robbant volna benne. A még mindig az éjjeliszekrényen pihenő órára vezetve tekintetem meglepetten veszem tudomsul, már arra sincs időm, hogy rendbe szedjem a megalkotott miniatűr csatateret, hisz ha időben be akarok érni a munkahelyemre, két percen belül el kell indulnom. Másképp lenne, ha az én zöld gyönyöröm még ott állna a garázsban, de ugye a busz nem vár meg. Hangos sóhajjal eresztem el a gondolatot a krómozott sötét autóról, amiben Samnek ülnie kellene. Amit imádnia kellene. De nem lehetünk mindig elégedettek nem igaz? Mindig azt kell megbecsülni, amink van. Vagy jelen esetben azt, ami volt. Mert valaha szerette azt a kocsit. Még AZ előtt.
Kettesével szedem a lépcsőket, s telefonom sietve dugom zsebre a fekete farmerban, amit választottam. Futtában kulcsolom be az ajtót, s lábaimat gyorsan szedve igyekszem utolérni egyrészt magam, és azt a csinos kis buszt a megállóban, aki épp most zár be minden ajtót. Kezeimmel veszetten kalimpálva próbálok gyorsítani az iramon, miközben leginkább próbálkozom nem felbukni a saját lábamban. És szerencsém lévén a hátsó ajtó kinyílik, s mire felszállok a tömött járműre van időm eléggé átgondolni valami frappáns kis átkot annak az embernek, aki a Stanfordi busztársaság menetrendjeit állítja össze. Az émelygő érzés nem múlik el, s míg az előbb az elmémbe égetett képeknek, most a hirtelen jött rohanásnak tulajdonítom a dolgot. Vagy annak az éjfél utáni savanyú tejnek, amibe akaratlanul is belefutottam a hűtőben. Ezért kellene leszoknom az éjszakai nassolásról, de mindig saját kárán tanul az ember ugye?
Néhány megállónyi zötykölődés után megérkezem a célomhoz, s kifulladva lépek be a bolt ajtaján, hogy a kis csengő jelezze jöttöm.
-Késtél!-mosolyog rám bambán a felettesem, ebből már tudom, hogy viccel, bár egyébként sem valószínű, hogy szükségem volna visszaigazolásra. Az időre mindig figyelek. Azt hiszem..
Az öltözőbe sietek, s ledobom a táskám. Magamra veszem a bolt emblémájával ellátott pólót és a már előre az íróasztalomra készített listával a kezemben egyenesen a „Szakkönyvek” szekcióhoz megyek, hogy befejezzem amit tegnap félbehagytam. Elpepecselek a magam kis dolgával, s gondolataim elkalandoznak. Mennyivel jobb is ebben a gondtalanságban. Pont mint ahogy ígérte.
-Ugye tudod, hogy most nem az én hibám, ha késel?-vigyorodom el, s próbálom elfojtani a nevetést, amikor Sam sietős csókot nyomva ajkaimra szerencsétlenkedik egy sort a riasztóval, majd míg én egy gombnyomással nyitom ki a garázskaput, ő megjegyzi egy kacsintás kíséretében, hogy ez az ’állat’ még mindig nem illik egy könyvesbolti eladóhoz.
Elengedve fülem mellett az előbbi annotációt, fejemet rázva sétálok vissza a házba, az emeletre, egyenest a fürdőszobámba. Csak egy pillanatra nézek a tükörbe, de furcsa képek kúsznak be elmémbe, s annak ellenére, hogy tudom, az a hirtelen jött környezetváltozás, az a pillanatnyi módosulás már nem számít. Ki akarom zárni a valóság villanásait. Akárhogy üvölt és üvölt egyre hangosabban az a kis hangocska a fejemben, olyan erősen igyekszem kizárni, amennyire tőlem telik, s próbálok arra koncentrálni, hogy nem az a fontos mi volt, csak az, hogy most itt vagyok. Mellette.
Mint az utóbbi két napban is,furcsán émelygő érzés fog el, miután nehézkesen túlesem a reggeli tortúrámon, melyben a zuhanytól kezdve a reggelin át egészen addig a pontig meg nem torpanok, hogy magamra kapva valami tisztes göncöt, úgy érezzem,. már kész vagyok utcára lépni. Mikor már legalább a negyedik összeállítást próbálnám magamra erőltetni a szobánk úgy néz ki, mintha atombomba robbant volna benne. A még mindig az éjjeliszekrényen pihenő órára vezetve tekintetem meglepetten veszem tudomsul, már arra sincs időm, hogy rendbe szedjem a megalkotott miniatűr csatateret, hisz ha időben be akarok érni a munkahelyemre, két percen belül el kell indulnom. Másképp lenne, ha az én zöld gyönyöröm még ott állna a garázsban, de ugye a busz nem vár meg. Hangos sóhajjal eresztem el a gondolatot a krómozott sötét autóról, amiben Samnek ülnie kellene. Amit imádnia kellene. De nem lehetünk mindig elégedettek nem igaz? Mindig azt kell megbecsülni, amink van. Vagy jelen esetben azt, ami volt. Mert valaha szerette azt a kocsit. Még AZ előtt.
Kettesével szedem a lépcsőket, s telefonom sietve dugom zsebre a fekete farmerban, amit választottam. Futtában kulcsolom be az ajtót, s lábaimat gyorsan szedve igyekszem utolérni egyrészt magam, és azt a csinos kis buszt a megállóban, aki épp most zár be minden ajtót. Kezeimmel veszetten kalimpálva próbálok gyorsítani az iramon, miközben leginkább próbálkozom nem felbukni a saját lábamban. És szerencsém lévén a hátsó ajtó kinyílik, s mire felszállok a tömött járműre van időm eléggé átgondolni valami frappáns kis átkot annak az embernek, aki a Stanfordi busztársaság menetrendjeit állítja össze. Az émelygő érzés nem múlik el, s míg az előbb az elmémbe égetett képeknek, most a hirtelen jött rohanásnak tulajdonítom a dolgot. Vagy annak az éjfél utáni savanyú tejnek, amibe akaratlanul is belefutottam a hűtőben. Ezért kellene leszoknom az éjszakai nassolásról, de mindig saját kárán tanul az ember ugye?
Néhány megállónyi zötykölődés után megérkezem a célomhoz, s kifulladva lépek be a bolt ajtaján, hogy a kis csengő jelezze jöttöm.
-Késtél!-mosolyog rám bambán a felettesem, ebből már tudom, hogy viccel, bár egyébként sem valószínű, hogy szükségem volna visszaigazolásra. Az időre mindig figyelek. Azt hiszem..
Az öltözőbe sietek, s ledobom a táskám. Magamra veszem a bolt emblémájával ellátott pólót és a már előre az íróasztalomra készített listával a kezemben egyenesen a „Szakkönyvek” szekcióhoz megyek, hogy befejezzem amit tegnap félbehagytam. Elpepecselek a magam kis dolgával, s gondolataim elkalandoznak. Mennyivel jobb is ebben a gondtalanságban. Pont mint ahogy ígérte.
„Amely
még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat. „
Az eljövendő álmokat. „
-Máshová
nem tudtál menni igaz?-kérdem arcomat tenyerembe temetve. –Akármi
is légy te pont Rockfordot kellett választanod.-kínomban nevetem
el magam, mintha nem tudnám, hogy szavaim nem találnak fogadóra,
csak ott cikáznak körülöttem, mint holmi falakon gellert kapott
golyók.
Undorodva iszom meg az utolsó korty kávét a bögréből.
Nem vagyok fáradt. Csak odabenn. Itt még tartom magam valahogy. Talán csak, hogy a körülöttem lévő emberek ne érezzék úgy pátyolgatniuk kell. Nem. Nincs szükségem rá. De ha lenne, sem hagynám. Nincs bajom, csak elvesztettem az én kis hétköznapi drogjaim.. Már nincs. Valahol már én sem vagyok.
Négyszer, hatszor, tízszer is lehetett, hogy újraolvasom a sorokat, de még mindig csak az jár a fejemben, hogy nem találkoztam lénnyel, aki ezt tette volna az emberrel. Számításba veszem a dolgaim, s sorra zárom ki a sötétség különböző teremtményeit, amiket lassan már jobban ismertem mint a tenyeremet.
S mire egyre inkább csak azon szörnyek neveivel, tulajdonságaival telik meg a notesz, akiket egyszer s mindenkorra kizártam, világossá válik bennem mennyi szarság is rejtőzik a világban, s mindaz az ijesztő és sötét, amivel gyerekkorunkban riogattak minket mind létezik. S hogy a horrorfilmek amik közkedvelt szereplőként előszeretettel használják a szellemeket, vámpírokat vérfarkasokat vagy zombikat, talán nem is gondolnák, mennyire a felszínt kapargatják még.
Összeszorul a mellkasom, ahogy belegondolok mindenbe. Hogy milyen iszonyú nehéz ez, amit csinálunk. Így magányosan, anélkül, hogy akár egyszer is megköszönné valaki. Annyi gonoszság van a világon, hogy néha úgy érzem belefulladok. Ha a saját sorsomra gondolom miként végezhetem hát..
-Hogyhogy fent vagy?-Dean alakja tűnik fel az ajtóban s egy kis kattanás után fényár kúszik keresztül a helyiségen. Bántja a szemem.
-Nem vagyok fáradt.-motyogom, s visszatérek a noteszhez, melynek mintha benne leírt betűi nem találnák a helyüket, csak összevissza táncolnak a lapon. Szemem visszavezetem a laptophoz, s újra, meg újra végigfuttatom a szemem a sorokon, amik itt sem tudnak egy helyben maradni. Bár feleslegesek is volnának, hisz már harmadik olvasás óta kívülről fújom az egészet.
-Mióta nem alszol?-kérdi álmosan, s a kávéfőzőhöz sétál én pedig fél szemmel figyelem, s bűnbánó arccal nézek rá, ahogy konstatálja; az edény üres.
-Igen tudom. Felélem a készleteinket.-mosolyodom el erőltetetten, s ráveszem magam, hogy ha már ennyire megcsappant miattam a koffeinbomba, majd csinálok egy újabb adagot én a vadásznak.
Ahogy hirtelen felállok megszédülök kissé, de nem vészes a dolog. Csupán most nem a betűk táncolnak körülöttem, hanem a konyha. Nem vagyok fáradt. Összeszedem magam és némán adok hálát, hogy Dean épp nem rám figyel, hanem megelőzve vizet tölt a kancsóba.-Hagyd, majd én.-mellé lépek, de nem adja át a kezében lévő tárgyat, hanem egyszerűen a forralóba önti.
-Szerintem én is képes vagyok rá.-mosolyodik el én pedig szem forgatva ülök vissza a gép elé, s próbálom elérni, hogy az eszeveszett forgás megszűnjön valahogy.
-Senki sem állította az ellenkezőjét.-sóhajtom, s fejem az asztalra hajtom.
-Szóval mióta nem aludtál?-teszi fel újra a kérdést, amiről azt gondoltam az előbb eléggé eltereltem a figyelmét. Az asztal apró rezdüléséből arra következtetek, hogy leült. Lassan emelem fel a fejem és két Winchestert látok. Helyesebben mondva két Deant. Erősen összeszorítom a szemeim, s veszek néhány mély levegőt. Mire ismét felnézek csak egy beszélgetőpartnerem van, s körülöttem minden egy helyben áll.
-Csak néhány napja.-mondom ki halkan, mire felszalad a szemöldöke.
-Mégis miért?
-Nem vagyok fáradt.-mosolyodom el féloldalasan, majd az előttem fekvő papírokat kezdem el rendezgetni, mintha annyira fontosak lennének, s a teremtmények neveit olvasva felmordulok.
-Lia, már meg se haragudj, de úgy nézel ki mint egy zombi.-egyszerű mozdulattal veszi ki a kezemből a teleirkált köteget, s kósza pillantást vetve rá ismét rám emeli tekintetét, s miközben én, mint egy kisgyerek akitől elvették a játékát esetlenül nyújtózom a füzetkémért, ő önmagától is eltartja a tőlem távolabbi irányba, hogy véletlenül sem érjem el.-Menj aludni.-szól ellentmondást nem tűrő hangon, majd kifordul a széken, hogy zavartalanul böngészhesse macskakaparásomat a lapon. Soha nem tudtam szájról olvasni mégis azt vélem ’hallani’ néma szavaiban., hogy mi a franc ez? Egy pillanat múlva visszanéz, ezúttal szigorúbban, mint előbb.- Ahelyett, hogy csinálsz magadnak egy kislexikont a szörnyekből inkább menj és pihend ki magad.- szabad kezével a kijáratra mutat, s én vállat vonva próbálok érdektelenséget erőltetni arcomra, s újra a gép felé fordulok, ami a következő pillanatban már Dean felé fordított képernyővel világítja meg arcát. Semlegességem rögtön ködbe vész ahogy a felismerés szikráját vélem megcsillanni a szemében.
-Dzsinn..-motyogja, majd vonásai grimaszba torzulnak.
-Dzsinn?-ejtem ki, mintha csak megbizonyosodni szeretnék róla, hogy nem hallottam rosszul, s mivel nem érkezik válasz bólintok egyet.-Dzsinn.. Mint Aladdin lámpájában?
-Menj...-hangosat sóhajtca engedi el az ismételt utasítást, látva, hogy nem igazán ér vele semmit. Kár, pedig el akartam sütni, hogy „Nem vagy az apám Dean Winchester. Nem küldhetsz a szobámba, mint egy óvodást!”- Nem teljesen olyanok. Nem teljesítenek kívánságokat, csak elhitetik veled, hogy megéled amire a legjobban vágysz. -hangja keserűen cseng, mintha saját tapasztalatból beszélne. –Míg ők szép lassan kiszipolyozzák belőled az életerőt és ilyen leszel.-bök a képernyőre.
-Veled is megtörtént már?-szegezem neki a kérdést s valahol félúton jövök rá, hogy lehetnék tapintatosabb is. -Majdnem.
Undorodva iszom meg az utolsó korty kávét a bögréből.
Nem vagyok fáradt. Csak odabenn. Itt még tartom magam valahogy. Talán csak, hogy a körülöttem lévő emberek ne érezzék úgy pátyolgatniuk kell. Nem. Nincs szükségem rá. De ha lenne, sem hagynám. Nincs bajom, csak elvesztettem az én kis hétköznapi drogjaim.. Már nincs. Valahol már én sem vagyok.
Négyszer, hatszor, tízszer is lehetett, hogy újraolvasom a sorokat, de még mindig csak az jár a fejemben, hogy nem találkoztam lénnyel, aki ezt tette volna az emberrel. Számításba veszem a dolgaim, s sorra zárom ki a sötétség különböző teremtményeit, amiket lassan már jobban ismertem mint a tenyeremet.
S mire egyre inkább csak azon szörnyek neveivel, tulajdonságaival telik meg a notesz, akiket egyszer s mindenkorra kizártam, világossá válik bennem mennyi szarság is rejtőzik a világban, s mindaz az ijesztő és sötét, amivel gyerekkorunkban riogattak minket mind létezik. S hogy a horrorfilmek amik közkedvelt szereplőként előszeretettel használják a szellemeket, vámpírokat vérfarkasokat vagy zombikat, talán nem is gondolnák, mennyire a felszínt kapargatják még.
Összeszorul a mellkasom, ahogy belegondolok mindenbe. Hogy milyen iszonyú nehéz ez, amit csinálunk. Így magányosan, anélkül, hogy akár egyszer is megköszönné valaki. Annyi gonoszság van a világon, hogy néha úgy érzem belefulladok. Ha a saját sorsomra gondolom miként végezhetem hát..
-Hogyhogy fent vagy?-Dean alakja tűnik fel az ajtóban s egy kis kattanás után fényár kúszik keresztül a helyiségen. Bántja a szemem.
-Nem vagyok fáradt.-motyogom, s visszatérek a noteszhez, melynek mintha benne leírt betűi nem találnák a helyüket, csak összevissza táncolnak a lapon. Szemem visszavezetem a laptophoz, s újra, meg újra végigfuttatom a szemem a sorokon, amik itt sem tudnak egy helyben maradni. Bár feleslegesek is volnának, hisz már harmadik olvasás óta kívülről fújom az egészet.
-Mióta nem alszol?-kérdi álmosan, s a kávéfőzőhöz sétál én pedig fél szemmel figyelem, s bűnbánó arccal nézek rá, ahogy konstatálja; az edény üres.
-Igen tudom. Felélem a készleteinket.-mosolyodom el erőltetetten, s ráveszem magam, hogy ha már ennyire megcsappant miattam a koffeinbomba, majd csinálok egy újabb adagot én a vadásznak.
Ahogy hirtelen felállok megszédülök kissé, de nem vészes a dolog. Csupán most nem a betűk táncolnak körülöttem, hanem a konyha. Nem vagyok fáradt. Összeszedem magam és némán adok hálát, hogy Dean épp nem rám figyel, hanem megelőzve vizet tölt a kancsóba.-Hagyd, majd én.-mellé lépek, de nem adja át a kezében lévő tárgyat, hanem egyszerűen a forralóba önti.
-Szerintem én is képes vagyok rá.-mosolyodik el én pedig szem forgatva ülök vissza a gép elé, s próbálom elérni, hogy az eszeveszett forgás megszűnjön valahogy.
-Senki sem állította az ellenkezőjét.-sóhajtom, s fejem az asztalra hajtom.
-Szóval mióta nem aludtál?-teszi fel újra a kérdést, amiről azt gondoltam az előbb eléggé eltereltem a figyelmét. Az asztal apró rezdüléséből arra következtetek, hogy leült. Lassan emelem fel a fejem és két Winchestert látok. Helyesebben mondva két Deant. Erősen összeszorítom a szemeim, s veszek néhány mély levegőt. Mire ismét felnézek csak egy beszélgetőpartnerem van, s körülöttem minden egy helyben áll.
-Csak néhány napja.-mondom ki halkan, mire felszalad a szemöldöke.
-Mégis miért?
-Nem vagyok fáradt.-mosolyodom el féloldalasan, majd az előttem fekvő papírokat kezdem el rendezgetni, mintha annyira fontosak lennének, s a teremtmények neveit olvasva felmordulok.
-Lia, már meg se haragudj, de úgy nézel ki mint egy zombi.-egyszerű mozdulattal veszi ki a kezemből a teleirkált köteget, s kósza pillantást vetve rá ismét rám emeli tekintetét, s miközben én, mint egy kisgyerek akitől elvették a játékát esetlenül nyújtózom a füzetkémért, ő önmagától is eltartja a tőlem távolabbi irányba, hogy véletlenül sem érjem el.-Menj aludni.-szól ellentmondást nem tűrő hangon, majd kifordul a széken, hogy zavartalanul böngészhesse macskakaparásomat a lapon. Soha nem tudtam szájról olvasni mégis azt vélem ’hallani’ néma szavaiban., hogy mi a franc ez? Egy pillanat múlva visszanéz, ezúttal szigorúbban, mint előbb.- Ahelyett, hogy csinálsz magadnak egy kislexikont a szörnyekből inkább menj és pihend ki magad.- szabad kezével a kijáratra mutat, s én vállat vonva próbálok érdektelenséget erőltetni arcomra, s újra a gép felé fordulok, ami a következő pillanatban már Dean felé fordított képernyővel világítja meg arcát. Semlegességem rögtön ködbe vész ahogy a felismerés szikráját vélem megcsillanni a szemében.
-Dzsinn..-motyogja, majd vonásai grimaszba torzulnak.
-Dzsinn?-ejtem ki, mintha csak megbizonyosodni szeretnék róla, hogy nem hallottam rosszul, s mivel nem érkezik válasz bólintok egyet.-Dzsinn.. Mint Aladdin lámpájában?
-Menj...-hangosat sóhajtca engedi el az ismételt utasítást, látva, hogy nem igazán ér vele semmit. Kár, pedig el akartam sütni, hogy „Nem vagy az apám Dean Winchester. Nem küldhetsz a szobámba, mint egy óvodást!”- Nem teljesen olyanok. Nem teljesítenek kívánságokat, csak elhitetik veled, hogy megéled amire a legjobban vágysz. -hangja keserűen cseng, mintha saját tapasztalatból beszélne. –Míg ők szép lassan kiszipolyozzák belőled az életerőt és ilyen leszel.-bök a képernyőre.
-Veled is megtörtént már?-szegezem neki a kérdést s valahol félúton jövök rá, hogy lehetnék tapintatosabb is. -Majdnem.
„Ha
szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha, „
A halált nem hívom soha, „
Dél
körül a mobilom szakítja félbe a munkamenetemet. Sam üzent.
’Ne haragudj, nem tudtam elszabadulni. Este találkozunk. Szeretlek!
Sam.’
Apró mosoly űzi el hirtelen jött csalódottságom. Hisz ennyi csupán a legnagyobb problémám, hogy csak néhány óra múlva találkozunk. Ilyenek ezek az egyetemek és ez a legnagyobb baj, hogy nincs szünete. Semmi más. Na jó, talán még valami beárnyékolja az örömöm. Az, hogy a pihenőmben mindent kiadtam magamból. Mint ahogy az utóbbi két napban is.
’Ne haragudj, nem tudtam elszabadulni. Este találkozunk. Szeretlek!
Sam.’
Apró mosoly űzi el hirtelen jött csalódottságom. Hisz ennyi csupán a legnagyobb problémám, hogy csak néhány óra múlva találkozunk. Ilyenek ezek az egyetemek és ez a legnagyobb baj, hogy nincs szünete. Semmi más. Na jó, talán még valami beárnyékolja az örömöm. Az, hogy a pihenőmben mindent kiadtam magamból. Mint ahogy az utóbbi két napban is.
Pedig jól vagyok. Legalábbis azt hiszem. Vagy azt akarom hinni, mert ez volt az egész lényege? A kimondott alkunk.. és benne azok a néma szavak melyek keretbe foglalták azt a döntést, amit eddigi életem során a legjobbnak hittem.
-Úgy egész véletlenül nem kaptad te be a legyet Delia?-kérdi az egyik kollégám, ahogy a mosdó ajtajának támaszkodva nedves törülközőt nyújt át nekem, én pedig elvéve a textilt megpróbálom hűsíteni vele arcomat.
-Még csak az kéne Charlie. –forgatom a szemem és hozzávágva a rongyom ismét a WC kagyló felé görnyedek, s a fülembe ültetett bogárka duruzsolása rávesz arra, hogy két levegővétel között eldöntöm, hazafelé veszek egy terhességi tesztet.
„Eltűröm
még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golghota.”
Nem lesz az élet Golghota.”
-Mindenre
tisztán emlékszem.-sóhajt megtörten.-De az első az valami..
valami..
-Mit láttál Dean?-kérdem, miközben egyik karomra támasztom a fejem. Nem vagyok fáradt. Csak szenvedek. De igyekszem. Mindennél jobban igyekszem.
-Újra egy család voltunk.-mondja ki egyszerűen, s zöld szemei elrévednek valahogy a távolba.-Az anyám újra élt, mintha a tűz meg sem történt volna. Volt egy gyönyörű barátnőm, aki szeretett. Egy műhelyben dolgoztam, nyugis polgárként és végre nem kellett azon fáradoznom, hogy emberéleteket mentsek meg. Végre élhettem.-szája ismét szólásra nyílik, ahogy befejezi a mondatot, de miután rám pillant, gyorsan meggondolja magát, nekem pedig nyilvánvalóbb nem is lehetne, mit akart.
-Sam is teljes életet élt igaz?-próbálom anélkül kimondani a nevét, hogy utat engednék a könnyeimnek. És valahol ebben a kérdésben is biztos vagyok. Jobban mondva inkább abban, hogy Dean egész eddigi életük alatt csak azt akarta látni, hogy az öccse a szörnyek vadászata helyett boldog. Tartom magam, de a folytatással sem kedvezek egyébként is instabil lelki világomnak.-Jessicával ugye? Ha jól emlékszem ez volt a barátnője neve.-úgy teszek, mintha elgondolkodnék, pedig pontosan tudom, hogy amit mondtam tökéletesen igaz. A fiatalabbik Winchester életének minden pillanatát ismertem és szívembe zártam, az összes kimondott szavát, azok akár nekem voltak címezve akár nem, mert tudtam, hogy rövid az élet, a miénk különösen, és talán, majd később minden amit tudok enyhíthet a fájdalmon, de eddig csak több szenvedést hozott.
-Igen.-bólint a velem szemben ülő.-De mindennek ára volt.-a vadász arca megrándul a kijelentés után.-Az apám volt halott. Egy agyvérzés vitte el, és bár lehet, hogy sokkal jobb, mint az a vég, amit ebben az életben elszenvedett, de én teljes családot akartam. Bár azt hiszem ez a dög ezzel is csak a hatalmát akarta konstatálni, vagy ki tudja.-von vállat s belekortyol a sörébe, amit időközben koffein előzményként óhajtott elfogyasztani.-De mégsem ez volt a legrosszabb.-rázza meg a fejét alig láthatóan. –Hanem, hogy Sam és én nem jöttünk ki jól.
-De megérte igaz?
-Mi?-mered rám összehúzott szemöldökkel.-Te hallottad egyáltalán amit mondtam?-hangja ingerülten cseng.
-Boldogok voltatok!
-Már amennyire nagy boldogság volt azt hallani a saját anyám szájából, hogy nem számít ha a tested meghal, mert amit itt kapsz is több mint ami eddig jutott neked.-megvetőn ejti ki a szavakat, s vonásai fintorba torzulnak.
-És igaza is volt.-vezetem félre a tekintetem.-Egy olyan világban nincs több fájdalom, félelem, csak szeretet.-ajkamba harapok, ahogy eljátszom a gondolattal, milyen lehetne ha..-Egyáltalán miért nem akartál maradni?
-MERT ITT VOLT EGY ÖCSÉM LIA!- kiabálva félresöpri maga elől a palackot, ami apró szilánkokra törve borítja be a konyha padlóját.-És ne gondold, hogy jobb lett volna egy hazugságban élni, miközben kint valakinek szüksége van rád.-feláll és épp angolos távozásra készül, de az ajtóban megtorpan. Fátyolosodó szemeim előtt látom, ahogy hezitál. Mondani akar valamit, de végül én teszem meg helyette.
-Én boldogan élnék egy ilyen hazugságban is Dean, mert tudom, hogy akinek szüksége lett volna rám, már nincs itt.-ahogy az idősebbik Winchester néhány lépést tesz felém én utat engedek patakzó könnyeimnek.-Sam halott.
-Mit láttál Dean?-kérdem, miközben egyik karomra támasztom a fejem. Nem vagyok fáradt. Csak szenvedek. De igyekszem. Mindennél jobban igyekszem.
-Újra egy család voltunk.-mondja ki egyszerűen, s zöld szemei elrévednek valahogy a távolba.-Az anyám újra élt, mintha a tűz meg sem történt volna. Volt egy gyönyörű barátnőm, aki szeretett. Egy műhelyben dolgoztam, nyugis polgárként és végre nem kellett azon fáradoznom, hogy emberéleteket mentsek meg. Végre élhettem.-szája ismét szólásra nyílik, ahogy befejezi a mondatot, de miután rám pillant, gyorsan meggondolja magát, nekem pedig nyilvánvalóbb nem is lehetne, mit akart.
-Sam is teljes életet élt igaz?-próbálom anélkül kimondani a nevét, hogy utat engednék a könnyeimnek. És valahol ebben a kérdésben is biztos vagyok. Jobban mondva inkább abban, hogy Dean egész eddigi életük alatt csak azt akarta látni, hogy az öccse a szörnyek vadászata helyett boldog. Tartom magam, de a folytatással sem kedvezek egyébként is instabil lelki világomnak.-Jessicával ugye? Ha jól emlékszem ez volt a barátnője neve.-úgy teszek, mintha elgondolkodnék, pedig pontosan tudom, hogy amit mondtam tökéletesen igaz. A fiatalabbik Winchester életének minden pillanatát ismertem és szívembe zártam, az összes kimondott szavát, azok akár nekem voltak címezve akár nem, mert tudtam, hogy rövid az élet, a miénk különösen, és talán, majd később minden amit tudok enyhíthet a fájdalmon, de eddig csak több szenvedést hozott.
-Igen.-bólint a velem szemben ülő.-De mindennek ára volt.-a vadász arca megrándul a kijelentés után.-Az apám volt halott. Egy agyvérzés vitte el, és bár lehet, hogy sokkal jobb, mint az a vég, amit ebben az életben elszenvedett, de én teljes családot akartam. Bár azt hiszem ez a dög ezzel is csak a hatalmát akarta konstatálni, vagy ki tudja.-von vállat s belekortyol a sörébe, amit időközben koffein előzményként óhajtott elfogyasztani.-De mégsem ez volt a legrosszabb.-rázza meg a fejét alig láthatóan. –Hanem, hogy Sam és én nem jöttünk ki jól.
-De megérte igaz?
-Mi?-mered rám összehúzott szemöldökkel.-Te hallottad egyáltalán amit mondtam?-hangja ingerülten cseng.
-Boldogok voltatok!
-Már amennyire nagy boldogság volt azt hallani a saját anyám szájából, hogy nem számít ha a tested meghal, mert amit itt kapsz is több mint ami eddig jutott neked.-megvetőn ejti ki a szavakat, s vonásai fintorba torzulnak.
-És igaza is volt.-vezetem félre a tekintetem.-Egy olyan világban nincs több fájdalom, félelem, csak szeretet.-ajkamba harapok, ahogy eljátszom a gondolattal, milyen lehetne ha..-Egyáltalán miért nem akartál maradni?
-MERT ITT VOLT EGY ÖCSÉM LIA!- kiabálva félresöpri maga elől a palackot, ami apró szilánkokra törve borítja be a konyha padlóját.-És ne gondold, hogy jobb lett volna egy hazugságban élni, miközben kint valakinek szüksége van rád.-feláll és épp angolos távozásra készül, de az ajtóban megtorpan. Fátyolosodó szemeim előtt látom, ahogy hezitál. Mondani akar valamit, de végül én teszem meg helyette.
-Én boldogan élnék egy ilyen hazugságban is Dean, mert tudom, hogy akinek szüksége lett volna rám, már nincs itt.-ahogy az idősebbik Winchester néhány lépést tesz felém én utat engedek patakzó könnyeimnek.-Sam halott.
„Mikor
álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom – „
A percet meg nem átkozom – „
-Miért
nem mondtad, hogy ez már nem az első alkalom?-mosolyog rám Sam,
ahogy a kocsiba szállva átadja nekem a zacskót és a vizes
palackot. Hangjában az aggodalom és csöppnyi harag is vegyül.
-Meg vetted a..-kérdezném rekedtesen, de félbeszakít és sóhajtva bólint.
-Igen.-kabátzsebéből előveszi a tesztet, én pedig fellélegzem kissé, de igazából most jut el először a tudatomig, hogy talán rajta is látnom kellene valamiféle érzelmet a dologgal kapcsolatban. Mióta Charlie felhívta, hogy jöjjön értem és közölte vele, hogy szerinte pár hónap múlva egy mini Winchester rohangálhat majd körülöttünk, ő mindenen csak mosolygott. Egy szó nélkül állt meg itt a közértnél is, hogy eleget tegyen minden kérésemnek.
-Sam..-fordulok felé, s kisöprök egy izzadt tincset az arcomból. Ő egy halk ’hm?’ kíséretében fordul felém én pedig kis híján el is felejtem, amit mondani szeretnék, ahogy elveszek azokban a gyönyörű sötét szemekben. Egy pillanatra úgy érzem az a sötét örvény magával vonzott benne és mint sorsát elfogadó hajótörött csak várom a végzetet, de az nem jön csak vár. Vár a megfelelő alkalomra. –Ha tényleg igaz, és én tényleg..-valamiért nem jön számra a kifejezés: „terhest vagyok.”, s így enélkül folytatva, bízom benne, hogy megért.-Te szeretnéd ezt a gyereket?-kérdem félve, és valahol belül tudom, mi lesz a válasz. Az az igaznak hitt mosoly. Mert nem csak álca. Itt nem. Itt tényleg valóságos.
-Ami azt illeti.-kezd bele mondandójába,minta csak valami véletlenül elfelejtett kis tényt akarna közölni, engem pedig szíven üt a hirtelen váltás, s abban is leginkább csak az, hogy nem kapok egyszerű és őszinte választ a feltett kérdésre. Ennek ellenére figyelmesen hallgatom. És bár valahol belül még a szeszélyes gyomrom hatása alatt vagyok, negatív érzések kerítenek hatalmukba.-Kiszállnál a kocsiból?-kérdi, s a mosoly nem tűnik el az arcáról, a szemei villanása viszont egy olyan félelmetes külsőt kölcsönöznek neki, hogy hirtelen beleborzongok, s csak megrökönyödve a furcsa kéréstől ennyit tudok kinyögni:
-Hogy?
-Meg vetted a..-kérdezném rekedtesen, de félbeszakít és sóhajtva bólint.
-Igen.-kabátzsebéből előveszi a tesztet, én pedig fellélegzem kissé, de igazából most jut el először a tudatomig, hogy talán rajta is látnom kellene valamiféle érzelmet a dologgal kapcsolatban. Mióta Charlie felhívta, hogy jöjjön értem és közölte vele, hogy szerinte pár hónap múlva egy mini Winchester rohangálhat majd körülöttünk, ő mindenen csak mosolygott. Egy szó nélkül állt meg itt a közértnél is, hogy eleget tegyen minden kérésemnek.
-Sam..-fordulok felé, s kisöprök egy izzadt tincset az arcomból. Ő egy halk ’hm?’ kíséretében fordul felém én pedig kis híján el is felejtem, amit mondani szeretnék, ahogy elveszek azokban a gyönyörű sötét szemekben. Egy pillanatra úgy érzem az a sötét örvény magával vonzott benne és mint sorsát elfogadó hajótörött csak várom a végzetet, de az nem jön csak vár. Vár a megfelelő alkalomra. –Ha tényleg igaz, és én tényleg..-valamiért nem jön számra a kifejezés: „terhest vagyok.”, s így enélkül folytatva, bízom benne, hogy megért.-Te szeretnéd ezt a gyereket?-kérdem félve, és valahol belül tudom, mi lesz a válasz. Az az igaznak hitt mosoly. Mert nem csak álca. Itt nem. Itt tényleg valóságos.
-Ami azt illeti.-kezd bele mondandójába,minta csak valami véletlenül elfelejtett kis tényt akarna közölni, engem pedig szíven üt a hirtelen váltás, s abban is leginkább csak az, hogy nem kapok egyszerű és őszinte választ a feltett kérdésre. Ennek ellenére figyelmesen hallgatom. És bár valahol belül még a szeszélyes gyomrom hatása alatt vagyok, negatív érzések kerítenek hatalmukba.-Kiszállnál a kocsiból?-kérdi, s a mosoly nem tűnik el az arcáról, a szemei villanása viszont egy olyan félelmetes külsőt kölcsönöznek neki, hogy hirtelen beleborzongok, s csak megrökönyödve a furcsa kéréstől ennyit tudok kinyögni:
-Hogy?
„A
lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom. „
S mint régen, ismét álmodom. „
-Ne!-söpröm
le magamról a kezét, mikor Dean átölelni készül.-Hagyj
békén!-hüppögöm és próbálom köztünk maximálisra növelni a
távolságot.-Ezért nem akartam beszélni róla. Nincs szükségem
rá, hogy babusgass Dean.-letörlöm még egyre áradó
könnyeimet.-Csak nem értem tudod? Vagyis valahol igen.. Az akkori
énedet, de most..-azt hittem megint kiabálni fog velem. Azt hittem
megint azt mondja majd, hogy idióta vagyok, de ehelyett csak
odalép hozzám és akárhogy küzdök karjaiba zár én pedig csak
sírok.
-Tudom, hogy hiányzik.-mondja halkan.-Nekem is, de az amit a dzsinnek mutathatnak neked csupán féligazságok.-hangja sötéten csendül fülemben és azt hiszem felfogom mit mond, de nem úgy érnek el hozzám szavai, ahogy ő gondolná. Leperegnek rólam.-Abban a kreált kis álomvilágban senki sem valódi. Nem igaziak.
-A rémálmaim sem kevésbé valódibbak mégis vannak és érzem, ahogy felemésztenek Dean.-nyögöm, ahogy eltolom magamtól a vadászt. A közöttünk áthidaló csekély távolságban is vállamon pihenő keze köt össze minket, s zöld szemében még ott csillog az aggodalom. Bólint, és tudom, hogy megérti mit akarok ezzel mondani, hisz ő is átélte ezt.. Jobban mondva csak ezt éli át, mióta arra kényszerült, hogy a sok szarságot vadássza és emberéleteket mentsen.
-Ki kell tartanod. Átvészeljük majd ezt is, ahogy eddig minden mást.-biccent és elfordul. Ezúttal valóban távozni készül. Bennem hatalmas a vágy, hogy ismét visszaszóljak, hogy nem tudok erős maradni, már nem megy, de inkább magamban tartom. Kikapcsolja a kávéfőzőt, s az üvegszilánkokon átlépve útja közben folytatja.-Menj aludj egy kicsit.-ezúttal nem olyan parancsoló, mint első alkalommal, sokkalta inkább a jóindulat beszél belőle.-Elmegyek bárányvérért.
-Bárányvérért?-nézem a vadász hátát felvont szemöldökkel. Ő megfordul.
-Bárányvérbe mártott ezüstkéssel lehet megölni azokat a rohadékokat, csak épp kifogytunk belőle.
-Ohh szóval lebuktam.-vonok vállat a lehető legtermészetesebben, mire most ő mered rám értetlen tekintettel.-Végig azzal ittam a kávémat.-féloldalas mosolyra telik tőlem, ahogy megkísérelem humor alá rejteni minden feltörekvő érzelmemet.-Tudod szíverősítő.-nevetem el magam kínomban, mire Dean arcán is apró mosoly játszik el.-Tudom szar vicc volt, bocsi.
-Ha vissza jövök, majd együtt elintézzük a dögöt. Ha kell az összes elhagyatott épületet felkutatjuk Rockfordban.-a város említésére kissé megborzong a teste. Szerintem nem akarta, hogy lássam, de látom.-Bár ezek a mocskok nem elégednek meg a kis lyukakkal. Minél nagyobb annál jobb.-ismét torz grimaszt ölt magára, mint minden alkalommal, mikor a dzsinnekről beszél. Ami leginkább annak a kettős érzésnek lehet betudható, amit kiváltanak belőle. Vagy annak a másik korcs fajnak amiről beszélt? Amik a félelmedből táplálkoznak? Bár ezek nem ilyenek. Nem volt rajtuk kék kézlenyomat de..-Lia.-nevem hallatára kizökkenek a gondolatmenetemből, s már az ajtófélfába kapaszkodó, folyosón félig eltűnt Winchestert látok.
-Hm?-emelem rá tekintetem.
-Idővel minden jobb lesz, ígérem.-támogató mosolyt küld felém mielőtt visszaindulna a szobájába,hogy készülni kezdjen.
-Amikor arcon csapnak a közhelyek.-mondom ki szem-forgatva leginkább magamnak, hisz ő nem igazán várta meg a választ. Én viszont ahelyett, hogy megfogadva tanácsát a szobámba vonultam volna leülök vissza a konyhaasztalra és magam elé vonva laptopom, megnyitok egy új szöveges dokumentumot és gépelni kezdek. Időközben csak néhányszor zökkenek ki az írásból, s amikor hallom ahogy a nagy acélajtó, mely a garázst választja el a bunker többi részétől nagy robajjal zárul be, tudatosult bennem valami. S a gondolat hatására újra utat engedek a könnyeimnek.
Nem vagyok fáradt.
Többé nem leszek fáradt.
Soha.
-Tudom, hogy hiányzik.-mondja halkan.-Nekem is, de az amit a dzsinnek mutathatnak neked csupán féligazságok.-hangja sötéten csendül fülemben és azt hiszem felfogom mit mond, de nem úgy érnek el hozzám szavai, ahogy ő gondolná. Leperegnek rólam.-Abban a kreált kis álomvilágban senki sem valódi. Nem igaziak.
-A rémálmaim sem kevésbé valódibbak mégis vannak és érzem, ahogy felemésztenek Dean.-nyögöm, ahogy eltolom magamtól a vadászt. A közöttünk áthidaló csekély távolságban is vállamon pihenő keze köt össze minket, s zöld szemében még ott csillog az aggodalom. Bólint, és tudom, hogy megérti mit akarok ezzel mondani, hisz ő is átélte ezt.. Jobban mondva csak ezt éli át, mióta arra kényszerült, hogy a sok szarságot vadássza és emberéleteket mentsen.
-Ki kell tartanod. Átvészeljük majd ezt is, ahogy eddig minden mást.-biccent és elfordul. Ezúttal valóban távozni készül. Bennem hatalmas a vágy, hogy ismét visszaszóljak, hogy nem tudok erős maradni, már nem megy, de inkább magamban tartom. Kikapcsolja a kávéfőzőt, s az üvegszilánkokon átlépve útja közben folytatja.-Menj aludj egy kicsit.-ezúttal nem olyan parancsoló, mint első alkalommal, sokkalta inkább a jóindulat beszél belőle.-Elmegyek bárányvérért.
-Bárányvérért?-nézem a vadász hátát felvont szemöldökkel. Ő megfordul.
-Bárányvérbe mártott ezüstkéssel lehet megölni azokat a rohadékokat, csak épp kifogytunk belőle.
-Ohh szóval lebuktam.-vonok vállat a lehető legtermészetesebben, mire most ő mered rám értetlen tekintettel.-Végig azzal ittam a kávémat.-féloldalas mosolyra telik tőlem, ahogy megkísérelem humor alá rejteni minden feltörekvő érzelmemet.-Tudod szíverősítő.-nevetem el magam kínomban, mire Dean arcán is apró mosoly játszik el.-Tudom szar vicc volt, bocsi.
-Ha vissza jövök, majd együtt elintézzük a dögöt. Ha kell az összes elhagyatott épületet felkutatjuk Rockfordban.-a város említésére kissé megborzong a teste. Szerintem nem akarta, hogy lássam, de látom.-Bár ezek a mocskok nem elégednek meg a kis lyukakkal. Minél nagyobb annál jobb.-ismét torz grimaszt ölt magára, mint minden alkalommal, mikor a dzsinnekről beszél. Ami leginkább annak a kettős érzésnek lehet betudható, amit kiváltanak belőle. Vagy annak a másik korcs fajnak amiről beszélt? Amik a félelmedből táplálkoznak? Bár ezek nem ilyenek. Nem volt rajtuk kék kézlenyomat de..-Lia.-nevem hallatára kizökkenek a gondolatmenetemből, s már az ajtófélfába kapaszkodó, folyosón félig eltűnt Winchestert látok.
-Hm?-emelem rá tekintetem.
-Idővel minden jobb lesz, ígérem.-támogató mosolyt küld felém mielőtt visszaindulna a szobájába,hogy készülni kezdjen.
-Amikor arcon csapnak a közhelyek.-mondom ki szem-forgatva leginkább magamnak, hisz ő nem igazán várta meg a választ. Én viszont ahelyett, hogy megfogadva tanácsát a szobámba vonultam volna leülök vissza a konyhaasztalra és magam elé vonva laptopom, megnyitok egy új szöveges dokumentumot és gépelni kezdek. Időközben csak néhányszor zökkenek ki az írásból, s amikor hallom ahogy a nagy acélajtó, mely a garázst választja el a bunker többi részétől nagy robajjal zárul be, tudatosult bennem valami. S a gondolat hatására újra utat engedek a könnyeimnek.
Nem vagyok fáradt.
Többé nem leszek fáradt.
Soha.
„Ha
szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazugság legyen ez a hit!... „
Hogy hazugság legyen ez a hit!... „
-Szállj
ki a kocsiból!-kérése ezúttal óvatos felszólításként jut el
hozzám, majd miután hozzátesz egy ’kérlek’-et, kinyitja a
vezetőülés felőli ajtót és kiszáll. A kocsi orra felé, jön
körbe az én oldalamra és lovagiasan nekem is kinyitja az ajtót.
–Lia. Légy szíves.- biztatóan pislog rám, s kezét is felém
nyújtja, hogy kisegítsen. Én előbb leteszem az ölemben lévő
felesleget és félve ugyan, de elfogadom a gesztust.
-Mi ez az egész Sam?-fonom össze magam előtt a karjaim. Most pontosan tudom miért. Egyben akarom tartani magam. Így talán megnyugtat az érzés, hogy kevésbé eshetek szét. Igyekszem lenyelni az óriási gombócot a torkomban, s vadul kalapáló szívemet már szinte biztos vagyok benne, hogy ő is látja, mint azokban a béna mesékben, de ha más nem is, azt a néma kétségbeesett sikolyt hallja, ami felszakadt bennem épp most. Ugye? Ennek nem így kellene lennie. Nem így..
-Nekem is lenne egy kérdésem hozzád, csak tudod a Corvette-ben elég nehéz lett volna megtennem, ami ilyenkor szokás.- mutat fél kézzel hanyagul a kocsira, mely a többi itt parkoló autó közül is maximálisan kirikít, bár ez engem sosem zavart különösebben. Ezzel a mozdulattal egyidejűleg másik zsebébe nyúlva egy vörös kis dobozkát vesz elő a zsebéből és letérdel elém. –Ugyanakkor nem akartam egy kocsiban megkérni a kezed, és bár mellette sem sokkal romantikusabb, de..- mosolyogva emeli fel a doboz tetejét s a napfény megcsillan az ékkővel díszített gyűrűn. – Delia Connor, hozzám jönnél?
-Mi ez az egész Sam?-fonom össze magam előtt a karjaim. Most pontosan tudom miért. Egyben akarom tartani magam. Így talán megnyugtat az érzés, hogy kevésbé eshetek szét. Igyekszem lenyelni az óriási gombócot a torkomban, s vadul kalapáló szívemet már szinte biztos vagyok benne, hogy ő is látja, mint azokban a béna mesékben, de ha más nem is, azt a néma kétségbeesett sikolyt hallja, ami felszakadt bennem épp most. Ugye? Ennek nem így kellene lennie. Nem így..
-Nekem is lenne egy kérdésem hozzád, csak tudod a Corvette-ben elég nehéz lett volna megtennem, ami ilyenkor szokás.- mutat fél kézzel hanyagul a kocsira, mely a többi itt parkoló autó közül is maximálisan kirikít, bár ez engem sosem zavart különösebben. Ezzel a mozdulattal egyidejűleg másik zsebébe nyúlva egy vörös kis dobozkát vesz elő a zsebéből és letérdel elém. –Ugyanakkor nem akartam egy kocsiban megkérni a kezed, és bár mellette sem sokkal romantikusabb, de..- mosolyogva emeli fel a doboz tetejét s a napfény megcsillan az ékkővel díszített gyűrűn. – Delia Connor, hozzám jönnél?
„De
mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít. „
Elég, hogy engem boldogít. „
Már
a negyedik elhagyott épületet kutatom. Bár valószínű a
kápolna túl kicsinek bizonyult, a templom pedig túlontúl szent
helynek. Így próbáltam a lény fejével gondolkodni, de a két
raktárházzal sem volt szerencsém. Épp a térképet
böngészem, a kormánynak támasztva, ahogy próbálom megkeresni a
legrövidebb útvonalat a régi bevásárlóközpont felé, amiről
az imént egy hajléktalan adott információt, néhány dollárért
cserébe. Máskor nem adakozom, de most nem érdekel, hogyha az az
idióta piára költi sem, de muszáj megtalálnom a dzsinneket.
Ahogy ujjamat egy vonalon vezetem végig, telefonom csörgése zökkent ki a koncentrálásból és megnézve Dean nevét látom villogni a kijelzőn. Sokáig gondolkodom, hogy felvegyem-e, de végül a hívás fogadás gombra nyomok és hangos sóhaj kíséretében beleszólok a készülékbe.
-Igen?
-Tudtam, hogy nem alszol.-neveti el magát a vadász a vonal túlsó végén. Nevet. Még nem ért vissza. Nem. még nem látta, hogy elbúcsúztam. Bár erről a háttérben zúgó motor zajának hallatára is egyre inkább biztos lehetek. –Utánuk kutatsz igaz?-kérdi, s mindketten tudjuk, nincs szükség rá, hogy kimondjuk mire.
-Igen.-vetem oda halkan, s valamiért kifejezetten örömmel tölt el, hogy nem hazudok. Ezek a biztonságos kis féligazságok.
-Gondoltam.-mormogja.-És találtál valami érdekeset azon kívül, amiben nekem nem hittél?-szinte magam előtt látom, ahogy szem-forgatva nézi az utat, s várja a választ, mert azt hiszi, hogy a gépemet, vagy az Egyetemesek könyvtárát bújva zavart fel, amint én minden darabot feltúrok, hogy valami infótöredéket találjak a lámpás szökevényekről, ami arra utal, hogy az idősebb Winchester saját tapasztalatain nyugvó kis meséjén találjhatok valami kis kibúvót az igazát illetően.
-Nem.-harapok ajkamba, s azon gondolkodom, vajon merre járhat? Mennyire van közel a bunkerhez? Akkor nem hívott volna ha már ott lenne.. Igaz? S mintegy gondolatolvasást mesterfogon végző, úgy válaszol kimondatlan kérdésemre, hogy fogalma sincs mennyire megkönnyíti a dolgomat.
-Mi a tanulság? Legközelebb fogadd el, hogy amit mondok igaz.-hümmög, majd egy fokkal ingerültebb hangon hozzáteszi.-A vérrel lesz egy kis gondunk. Tudod a boltokban nem igazán árulják, hogy a kedves vásárlók decinként mérve vigyék haza, de a beszerzőm viszont nem kel együtt a nappal.. Mint te.. Vagy én..-hallom, ahogy elnyom egy ásítást s közben a karomon lévő órára pillantva konstatálom, hogy még hat óra sincs. –Szóval egy kicsit csúszik a program.-motyog.-Még bepróbálkozom néhány helyen, addig készítenél elő néhány tőrt?
-Persze.-bólintok egyidejűleg a válasszal, holott tisztában vagyok vele, hogy nincs aki lássa.
-Akkor jó, nemsokára ott vagyok.-a mondattal tisztába teszi, hogy számára a beszélgetés befejezettnek tekintett, de még mielőtt letenné, megszólalok.
-Dean?
-Mondd!-löki oda gépiesen.
-Vigyázz magadra.
-Nem szoktam?-ismét trillázó nevetését hallom, majd mielőtt megvárná a reakcióm az erős sípszó jelzi, hogy bontották a vonalat.
Fejemet rázva hanyagul dobom ki a telefont az a nyitott ablakon és visszatérve az útvonaltervemhez, újra végigvezetem az ujjam az adott útszakaszon, hangosan memorizálva magamban az utcák nevét és a haladási irányt. A papírdarabot magam mellé helyezve nagy robajjal indítom be a ’69-es Cadillacot, s elindulok, hogy beteljesítsem az álmaim.
Ahogy ujjamat egy vonalon vezetem végig, telefonom csörgése zökkent ki a koncentrálásból és megnézve Dean nevét látom villogni a kijelzőn. Sokáig gondolkodom, hogy felvegyem-e, de végül a hívás fogadás gombra nyomok és hangos sóhaj kíséretében beleszólok a készülékbe.
-Igen?
-Tudtam, hogy nem alszol.-neveti el magát a vadász a vonal túlsó végén. Nevet. Még nem ért vissza. Nem. még nem látta, hogy elbúcsúztam. Bár erről a háttérben zúgó motor zajának hallatára is egyre inkább biztos lehetek. –Utánuk kutatsz igaz?-kérdi, s mindketten tudjuk, nincs szükség rá, hogy kimondjuk mire.
-Igen.-vetem oda halkan, s valamiért kifejezetten örömmel tölt el, hogy nem hazudok. Ezek a biztonságos kis féligazságok.
-Gondoltam.-mormogja.-És találtál valami érdekeset azon kívül, amiben nekem nem hittél?-szinte magam előtt látom, ahogy szem-forgatva nézi az utat, s várja a választ, mert azt hiszi, hogy a gépemet, vagy az Egyetemesek könyvtárát bújva zavart fel, amint én minden darabot feltúrok, hogy valami infótöredéket találjak a lámpás szökevényekről, ami arra utal, hogy az idősebb Winchester saját tapasztalatain nyugvó kis meséjén találjhatok valami kis kibúvót az igazát illetően.
-Nem.-harapok ajkamba, s azon gondolkodom, vajon merre járhat? Mennyire van közel a bunkerhez? Akkor nem hívott volna ha már ott lenne.. Igaz? S mintegy gondolatolvasást mesterfogon végző, úgy válaszol kimondatlan kérdésemre, hogy fogalma sincs mennyire megkönnyíti a dolgomat.
-Mi a tanulság? Legközelebb fogadd el, hogy amit mondok igaz.-hümmög, majd egy fokkal ingerültebb hangon hozzáteszi.-A vérrel lesz egy kis gondunk. Tudod a boltokban nem igazán árulják, hogy a kedves vásárlók decinként mérve vigyék haza, de a beszerzőm viszont nem kel együtt a nappal.. Mint te.. Vagy én..-hallom, ahogy elnyom egy ásítást s közben a karomon lévő órára pillantva konstatálom, hogy még hat óra sincs. –Szóval egy kicsit csúszik a program.-motyog.-Még bepróbálkozom néhány helyen, addig készítenél elő néhány tőrt?
-Persze.-bólintok egyidejűleg a válasszal, holott tisztában vagyok vele, hogy nincs aki lássa.
-Akkor jó, nemsokára ott vagyok.-a mondattal tisztába teszi, hogy számára a beszélgetés befejezettnek tekintett, de még mielőtt letenné, megszólalok.
-Dean?
-Mondd!-löki oda gépiesen.
-Vigyázz magadra.
-Nem szoktam?-ismét trillázó nevetését hallom, majd mielőtt megvárná a reakcióm az erős sípszó jelzi, hogy bontották a vonalat.
Fejemet rázva hanyagul dobom ki a telefont az a nyitott ablakon és visszatérve az útvonaltervemhez, újra végigvezetem az ujjam az adott útszakaszon, hangosan memorizálva magamban az utcák nevét és a haladási irányt. A papírdarabot magam mellé helyezve nagy robajjal indítom be a ’69-es Cadillacot, s elindulok, hogy beteljesítsem az álmaim.
Sóhajtva parkolok le a romosnak tűnő épület előtt, s most is mint az ez előtti négy alkalommal minden előkészület nélkül, csak nemes egyszerűséggel sétálok a zárt, lelakatolt kapuhoz. Végignézek a komplexuson és szemem megakad egy törött kirakatüvegen, mely belülről egy kartonlappal van elfedve. Közelebb sétálok és felkattintom az elemlámpám. Borzongás fut végig testemen ahogy a betonon látom a vörös pöttyöket, majd az ablaküvegen szétmázolva. Vagy a lény sérült meg, vagy az ember, amit nagy nehézségek árán behurcolt ide. Vagy csak már annyira kétségbeesetten keresem azt a rohadt szörnyet, hogy minden árnyékban látni vélek valami rá utaló nyomot?
Talán nincs itt sem.. De nem számít, én itt vagyok. Önként.
Az üveg mögé nyúlva beljebb tolom a kartonlapot és bemászok a résen. A szoba nyilván egy kisebb üzlethelyiség lehet, legalábbis erre következtetek az egy kupacba hányt hiányos végtagú próbababákról, melyekre rávilágítok. Körbenézek a helyiségen, majd tovább megyek. Többnyire nesztelenül közlekedem és fülelek.
Legalább egy órája kóvályoghatok a hatalmas épületben, mire az első emeleten halk neszezést hallok egy elbarikádozott egykori bolt felől. Megtalálom a kis rést, amin gond nélkül beférek, s a sötéthez szokott szememet bántja a helyet elárasztó neonfény. Egy árnyékot vélek látni a szoba közepén, pontosan amellett a férfi mellett, aki egy magasan álló fémállványról lóg lefelé kikötve, s lábai épphogy érik a földet. A férfi szürkés bőrét, már akkor kiszúrom, s ahogy közelebb lépek, csak a neszre figyelek a hátam, mögött.
Talán csak a reflex miatt fordulok hátra. A szakmai ártalom.
Pedig tudom jól, hogy itt van, akit keresek és azt is, hogy nem fogok ellene küzdeni.
-Fegyvertelen vagyok.-emelem fel a kezeim s azt, amelyikben a lámpa van nemes egyszerűséggel dobom el, hisz itt úgyis látok. A kis tárgy nagyot koppan a földön és pislákol párat, majd elalszik a mesterséges sárga fény. Halk szöszmötölést kapok válaszul, s várom, hogy honnan csap le rám a lény, de nem teszi. Magamban számolok lassan, csukott szemmel, hátha ez zavarja, de semmi sem történik.-Fegyvertelen vagyok.-ismétlem magam, mintha csak meg akarnék bizonyosodni arról, hogy hallotta előző kijelentésemet.
-Egy vadász sosem fegyvertelen.-halk, undorral telt női hang csapódik vissza a falakról. Vadász? Tehát a hírnevem megelőzött.
-Én már inkább csak ember vagyok, mint vadász.-körbekémlelek. Próbálom megkeresni a hang forrását, ám az első kudarcba fulladt próbálkozás után feladom. Nyilván ott bujkál valahol az árnyékban.. Mint én is tenném.
-Delia Connor .-nevem furán cseng egy idegen szájból, mégis valahol azt érzem gyűlöl, pedig legjobb tudásom szerint nem ártottam neki. Talán csak a fajtámat gyűlöli.. Azt hiszem. –Te, aki le sem szakadsz a Winchesterekről?
-Pedig amint látod megtettem.-kezeimet lassan leengedem, ahogy tudatosul bennem, feleslegesen bizonygatok. Végignézek magamon. Sötét toppom és fekete farmerem könnyen láttatni engedné, hogy rejtegetek valamit, de ez a szörny mentségére legyen szólva, elég bizalmatlan teremtés.-Tudod, mert az egyikük meghalt.-leülök a poros földre, s magam elé révedve adok ki magamból minden fájdalmat a kimondott szavakkal. Nem egészen értem miért, de megteszem, mert nekem már akkor mindegy volt. Elmondom a lánynak ami azóta történt, hogy Sam Winchester az én életemet védve halt meg egy közeli parkban egy vadászat során. Elmondom, hogy azóta akárhányszor lehunyom a szemem csak azt látom, hogy épp előttem tépi szét a testét az a rugaru amire akkor vadásztunk. Elmondom, hogy azóta csak az ügyekbe temetkezem, de nem segít a felejtésben. Elmondom, hogy mióta jelentékeny esélyként felvillant előttem a lehetőség arra, hogy átéljek egy szebb, de hamis valóságot sok minden felötlött bennem.
-Úgy látom sokszor jártál már közel a halálhoz és ahelyett, hogy kerülnéd egyre csak keresed.-halk lépések hangjára eszmélek fel és a legtávolabbi sarokból megjelenik egy lány. Velem egy korú lehet. Karjától nyakáig fekete tetoválások borítják a testét, egyedül arcát kímélte meg a tintától. Mielőtt válaszolhatnék a felfüggesztett férfi nyöszörög egyet, majd megszólal.
-Anita?-szavai inkább hörgésre hasonlítanak. A dzsinn odalép hozzá. Szemei és tenyere kék vibrálásba kezdenek, s olyan finoman simítja végig áldozata arcát, mintha csak egy törékeny porcelán volna.
-Álmodj tovább.-suttogja neki, s a férfi rögtön öntudatlanságba zuhan.
-Mert már nincs miért maradnom.-vetem oda még az előző témára vezetve a beszélgetést. –Ezért van szükségem a segítségedre.-a kijelentéstől feláll a hátamon a szőr és beleborzongok az egészbe, de belegondolva ez sem lehet rosszabb, mint Crowley bármelyik alkuja.. Nem..?
-Szóval felajánlod magad desszertnek, ha álmodban visszahozom Sam Winchestert és miután megöltelek oda viszlek, ahol ő is meghalt?-bizalmatlanul méreget, miközben felállok, de nem hátrál ki. Igazából így is egészen furcsa, hogy egy szörny végighallasson egy vadászt. Először azt hittem, hogy azért, mert nincs menekülőútja, de ahogy látom, még most is a sarok felé kacsintgat, amiben eddig észre sem vettem azt a kis ajtót, világossá válik számomra, hogy még a félelme sem győzi le önös érdekeit.
-Igen.-bólintok, s ezzel egyidejűleg nyújtom magam elé a kezem, hogy kötözzön meg, ha akar, de nem mozdul.
-Hol a csapda?-önelégült vigyor terül el arcán s járkálni kezd körülöttem.-Talán Dean ront majd ránk valamelyik pillanatban? Vagy már másokkal futsz együtt?-nem tudom miért, de akkor, mikor nekem szegezi ezeket a kérdéseket elpattan bennem valami és minden eddiginél szánalmasabbnak és kiszolgáltatottabbnak érzem magam.
-ITT VAGYOK!-üvöltöm.-ÖNKÉNT ÉS VÉDTELENÜL! ELMONDTAM MINDENT! MIT AKARSZ MÉG?-a könnyes ködfelhőn át alig látok valamit.-MIT MONDJAK MÉG, HOGY ELHIDD?-finom érintést észlelek arcomon, s mintha előttem halvány kékes fénybe burkolózna minden. Halkan, csitítón suttog a fülembe a lány, s mielőtt elalszom még hallom az utolsó szavait. Pontosan azokat, amivel Dean Winchester is tudtán kívül elbúcsúzott tőlem.
-Idővel minden jobb lesz, ígérem.
„Ha
úgy érzem, hogy most szeretlek, „
Haljak meg most, ez üdv alatt, - „
Haljak meg most, ez üdv alatt, - „
-Én..én..-a
meglepettségtől köpni-nyelni nem tudok, csak könnyes tekintettem
nézek le Samre, aki töretlen mosollyal még mindig ott térdel
előttem felém nyújtva a boldogság zálogát, amivel maradék
életünk össze kívánja kötni.
-Mondjon igent.-szólal meg a közelünkben egy hölgy boldogan, és én csak ekkor veszem észre, hogy ez alatt a néhány másodperc alatt mintha megfagyott volna körülöttünk az élet és mindenki, aki jelenleg azon a rövid kis útszakaszon tartózkodott úgy érezte ránk kell figyelnie. Akik a boltból kifelé tartottak, vagy épp befelé mentek volna ott tolongtak a fotocellás ajtóban, ami a hirtelen megnőtt tömegtől megbolondulva próbált egyszerre nyilni és záródni is. Még a kirakatból is vásárlókat vélek látni, s ahogy arrébb tekintek látom, ahogy a bolt melletti zöldségesben rakodó köpcös férfi is kipirulva figyel minket. A taxis, aki épp egy utast vár, újságját a lehúzott ablakán kieresztve függeszti ránk tekintetét. A hirtelen jött tömeg kissé megrémiszt, s mintegy védekezési mechanizmusként kezemet kezdem tördelni, s csak újra és újra azokat az embereket nézem, akik a mi boldogságunk alakulását mustrálják.
-Mondjon igent!-csendül fel újra, ezúttal egy férfi ajkairól, valahonnan a hátam mögött. Mintha ennek a kusza és édes álomnak minden szereplője arra kívánna emlékeztetni, hogy addig éljem meg az egészet, amíg tehetem.
-Feltegyem újra a kérdést, vagy válaszolsz Lia?-szólal meg Sam hirtelen.-Mert őszintén.. kezdesz elbizonytalanítani.-szabad kezével tarkóját kezdi masszírozni, mintha zavarban lenne, én pedig akarva akaratlan elnevetem magam.
-Igen. Igen hozzád megyek.-bólogatok hevesen, mire feláll és kivéve a dobozból az ékszert óvatosan az ujjamra húzza azt, s közben egy pillanatra sem ereszti el a tekintetemet. Hangos tapsba és dudálásba kezdenek körülöttünk, de én csak azt érzékelem, hogy az, akit a legjobban szeretek, akivel összekötni készülök az életem, a karjába von, s olyan erővel szorít magához,hogy szinte alig kapok levegőt. De nem baj. Itt vagyok. Kell ennél több?
Az érzésbe burkolom magam, olyan mélyen, amennyire csak lehet. Eltemetem magam a pillanatban, hisz tudom, a végéhez közeledem.
Ez MINDEN, amit valaha akartam.
-Mondjon igent.-szólal meg a közelünkben egy hölgy boldogan, és én csak ekkor veszem észre, hogy ez alatt a néhány másodperc alatt mintha megfagyott volna körülöttünk az élet és mindenki, aki jelenleg azon a rövid kis útszakaszon tartózkodott úgy érezte ránk kell figyelnie. Akik a boltból kifelé tartottak, vagy épp befelé mentek volna ott tolongtak a fotocellás ajtóban, ami a hirtelen megnőtt tömegtől megbolondulva próbált egyszerre nyilni és záródni is. Még a kirakatból is vásárlókat vélek látni, s ahogy arrébb tekintek látom, ahogy a bolt melletti zöldségesben rakodó köpcös férfi is kipirulva figyel minket. A taxis, aki épp egy utast vár, újságját a lehúzott ablakán kieresztve függeszti ránk tekintetét. A hirtelen jött tömeg kissé megrémiszt, s mintegy védekezési mechanizmusként kezemet kezdem tördelni, s csak újra és újra azokat az embereket nézem, akik a mi boldogságunk alakulását mustrálják.
-Mondjon igent!-csendül fel újra, ezúttal egy férfi ajkairól, valahonnan a hátam mögött. Mintha ennek a kusza és édes álomnak minden szereplője arra kívánna emlékeztetni, hogy addig éljem meg az egészet, amíg tehetem.
-Feltegyem újra a kérdést, vagy válaszolsz Lia?-szólal meg Sam hirtelen.-Mert őszintén.. kezdesz elbizonytalanítani.-szabad kezével tarkóját kezdi masszírozni, mintha zavarban lenne, én pedig akarva akaratlan elnevetem magam.
-Igen. Igen hozzád megyek.-bólogatok hevesen, mire feláll és kivéve a dobozból az ékszert óvatosan az ujjamra húzza azt, s közben egy pillanatra sem ereszti el a tekintetemet. Hangos tapsba és dudálásba kezdenek körülöttünk, de én csak azt érzékelem, hogy az, akit a legjobban szeretek, akivel összekötni készülök az életem, a karjába von, s olyan erővel szorít magához,hogy szinte alig kapok levegőt. De nem baj. Itt vagyok. Kell ennél több?
Az érzésbe burkolom magam, olyan mélyen, amennyire csak lehet. Eltemetem magam a pillanatban, hisz tudom, a végéhez közeledem.
Ez MINDEN, amit valaha akartam.
„Többet
ér egy hosszu életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...”
Egy álmot nyujtó pillanat!...”
Ahogy
Sam szép lassan kihátrál az ölelésemből, azt hiszem azért,
hogy megcsókoljon, de ahogy ajkaink összeérnek mintha
hajszálrepedések jelennének meg a kis világomban és mielőtt
lenne időm reagálni a pillanat tört része alatt kiszakadok a
történetből és ott lebegek egy pillanatra abban a
neonfényben, ami beborítja a szobát. Valaki a nevemen szólít, de
a hang olyan távolinak hat. Ahogy köd kezd felszakadozni
szemeimről, Dean-t látom magam előtt, ahogy valamiért nyújtózik
előttem. Ahogy érzem, elenged a csuklómat feszítő kötél és
erőtlenül az ölébe bukom, megértem miért is ágaskodott.
-Olyan idióta vagy! Miért csináltad ezt?-kérdi elcsukló hangon, ahogy térdelő helyzetben az ölébe von. Homályosan bár,de látom meggyötört arcát, és bár abban a laptopon hagyott búcsúlevélben kértem rá, hogy ne hibáztassa magát, most már tudom, hogy fogja. Pedig az én hibám. Minden.
-Nem menthetsz meg mindenkit Dean.-mondom, de szavaim inkább nyögésre hajaznak. A torkom kiszáradt és nehézkes levegőt vennem.
-Lia, ne beszélj hülyeségeket. Meg fogjuk oldani.-igyekszik. Igyekszik elhitetni mindezt, nem tudom pontosan velem vagy magával, de a lelke mélyén már ő is tudja mi a vége. –Kerestelek.-sóhajtja halkan, s egy hajtincset söpör ki az arcomból. –Miután elolvastam azt az idióta üzenetet kerestelek, de a mobilodat gondolom eldobtad útközben.-igen, így volt.-És beletelt néhány napba, hogy megtaláltam a kocsidat egy fél állammal arrébb.-erről viszont semmit sem tudok. Nyilván a dzsinn intézte így, hogy véletlenül s ez a hely legyen az idősebbik Winchester első célpontja.-Először azt hittem csak meg akartál szökni az egész elől, de.. hamarabb kellett volna gondolkodnom.. Én.. Én úgy sajnálom Lia..-megtört tekintetét szilánkosra törte a keserűség, ez pedig csak újabb tőrként hat szívemben. Pedig már haldoklom.
-Olyan idióta vagy! Miért csináltad ezt?-kérdi elcsukló hangon, ahogy térdelő helyzetben az ölébe von. Homályosan bár,de látom meggyötört arcát, és bár abban a laptopon hagyott búcsúlevélben kértem rá, hogy ne hibáztassa magát, most már tudom, hogy fogja. Pedig az én hibám. Minden.
-Nem menthetsz meg mindenkit Dean.-mondom, de szavaim inkább nyögésre hajaznak. A torkom kiszáradt és nehézkes levegőt vennem.
-Lia, ne beszélj hülyeségeket. Meg fogjuk oldani.-igyekszik. Igyekszik elhitetni mindezt, nem tudom pontosan velem vagy magával, de a lelke mélyén már ő is tudja mi a vége. –Kerestelek.-sóhajtja halkan, s egy hajtincset söpör ki az arcomból. –Miután elolvastam azt az idióta üzenetet kerestelek, de a mobilodat gondolom eldobtad útközben.-igen, így volt.-És beletelt néhány napba, hogy megtaláltam a kocsidat egy fél állammal arrébb.-erről viszont semmit sem tudok. Nyilván a dzsinn intézte így, hogy véletlenül s ez a hely legyen az idősebbik Winchester első célpontja.-Először azt hittem csak meg akartál szökni az egész elől, de.. hamarabb kellett volna gondolkodnom.. Én.. Én úgy sajnálom Lia..-megtört tekintetét szilánkosra törte a keserűség, ez pedig csak újabb tőrként hat szívemben. Pedig már haldoklom.
-Nem a te dolgod mindenkit megmenteni Dean. Már eleget tettél.-próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de félek csak vicsorgásnak hat. Nem tudom kontrollálni. Semmimet.
-Aztán csak arra értem ide, hogy ez a szuka épp vonszol téged valahova.-úgy folytatja, hogy tudomást sem vesz róla, mit mondtam. Pedig ugyanaz hangzott el a számból, amit annak idején az álma-beli Sam mondott neki és igaza volt.
Szemeimet ólomsúlyúnak érzem és lassan megszűnik a bennem tomboló fájdalom.
Most jutnak csak el tudatomig szavai. Vonszolt valahova? Szóval mégis teljesítette volna az egyetlen kérésem. Ki hitte volna, hogy egy szörnynek is lehet szíve?
A vadász beszél, de hangja már nem jut el hozzám.
Én minden erőmet latba vetve nyitom ki újra szemeimet, s szinte kényszerítem magam, hogy kimondjam azt, amit már régóta akartam.
-Fáradt vagyok Dean. Elfáradtam.-de végre megpihenhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése