Sign

Ez csak ilyen kis... izé... na! 

"A múltad olyan, mint egy tetoválás: ha akarod, eltüntetheted, de azzal együtt teljes a történeted."

Egy tőrrel átszúrt szív. Milyen költői! Akár a sajátom is lehetne, ha nem éktelenkedne rajta cirádás betűkkel hirdetve egy másik nő neve. A nőé, kinek nyomába soha nem léphetek. A nőé, kinek szívét én téptem ki utasításra. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozok, vagy csak egyszerűen nem érdekelt. Most viszont minden egyes nap szembe kell nézzek a tettemmel, olyan mint egy levakarhatatlan árny, amitől sosem szabadul az ember. 

Inkább átfordulok a másik oldalamra, így nem kell szemezzek a szeretett férfi karjára varrt emlékekkel. Nyakamig húzom a plédet és igyekszem visszaaludni, de az agyam nem enged. Mi lett volna, ha akkor nem jelenek meg Zörgőfürgénél? Mi lett volna, ha nem egyezem bele? Mi lett volna, ha a felesége életben marad? Vajon akkor is egymáshoz sodort volna az élet? Így kellett lennie? Szeretni fog e valaha annyira, mint őt? Szerethetem e annyira, hogy elfelejtse mit tettem?

- Tudom, hogy ébren vagy - suttogja a fülembe, míg óvatosan magához húz és átölel. Szakálla csiklandozza a nyakam, az illata kitölti minden zugát az elmém mocskos otthonának. 

- Nem akartalak felébreszteni - fordulok felé és végig simítom az álla fonalát. Egy gyengéd mosolyra húzza ajkait. 

- Minél több percet szeretnék veled tölteni ébren. Végre visszakaptalak, így a legkisebb problémám, hogy össze-vissza forgolódsz. Amúgy, ha nem tudnád még mindig kalóz vagyok. Szerinted mennyire zavar az ágy ringása? - vigyorog teli szájjal, mire nekem pillangók gyűlnek a hasamba. Rettenetesen hiányzott. A karján végig simítva mondom ki hangosan, amire gondolok. 

- Tényleg örülsz, hogy itt vagyok? - kerülve a szemkontaktust várom a szemébe költöző megvetést, de ő lehajtott fejjel követi a pillantásom vonalát. 

- Rho! - emeli meg az állam komoly arckifejezéssel. - Ne emészd magad a múlt miatt, kérlek! Szerinted csak te tettél hasonló dolgokat? A felét se tudod annak a fájdalomnak, amik a kezemhez tapadnak. Akarod tudni mit érzek? Rettenetesen fájt, mikor Milah a karjaim közt halt meg. Bosszút akartam állni érte, rajtad. Aztán, mikor sikerült elengednem a görcsös rögeszmét, rá kellett jönnöm, hogy így volt a legjobb. 

- Ezt hogy érted? - vonom össze a szemöldököm és igyekszem kicsomózni a felállított gondolatmenetét. 

- Ha te nem jössz, nem kezdek hajtóvadászatba, ha nem kezdek bele, nem kerülök Storybrooke-ba és nem változom meg. Ki tudja, mi lett volna velem, ha nem így alakul az életem? Egyet mondhatok: én nem bánom. 

Szavai elgondolkodtatnak és egyben meg is nyugtatnak. Ha bármi máshogy alakult volna, most nem feküdnék a karjaiban és kelnék mellette marhaságokon gondolkozva. 

- Lehet, hogy igazad van... - rágcsálom a számat, mire nevetve kapja el a derekam és maga alá gyűr. 

- Egyet megtanulhattál volna már réges-régen kedvesem. Nekem mindig igazam van.