A mai nap margójára…
Vannak pillanatok az életben, mikor az embernek felhőtlenül boldognak kellene lennie. Mikor fülig érő vigyorral az arcodon sétálgathatnál az utcán, míg az emberek összesúgnának: Mi baja van ennek a nőnek? Azok a csodálatos percek, amiket megoszthatnál a pároddal. Életed szerelme kiugrana a bőréből és együtt sírnátok a boldogságtól. Na, ez nem azok közé a pillanatok közé tartozott.
A fürdőszoba ajtót bevágva rohantam ki a konyhába. Rögtön a csaphoz szaladtam és sűrűn mosva az arcom próbáltam észhez térni. Ez nem történhet meg. Mormoltam magamban, mintha attól elmúlna minden baj, amit saját magamnak köszönhettem. Idegesen szedtem elő a hűtő aljáról egy megbontott bort, de amint kitöltöttem rá kellett jöjjek: Nem lehet. Leültem a kanapéra és bámulni kezdtem a TV-t. Ha nem foglalkozom a problémákkal, elmúlnak maguktól. Struccpolitika. Ez sem vált be. Amint megnyugodtam, ismét az asztalon lévő tárgyra kalandozott a tekintetem. Rohadtul elcsesztem.
A teljes összeomlás szélén állva nyúltam a telefonom után, hogy valakivel megoszthassam a nyomorom, így a hozzám legközelebb álló embert hívtam. Bianca csak pár csörgés után vette fel, ami nekem óráknak tűnt.
- Szia Raven, mi a helyzet? – szólt bele a készülékbe csilingelő nevetéssel. Egy percig én éreztem magam a világ legszemetebb emberének, amiért rá akartam zúdítani mindent.
- Van pár perced? – köszörültem meg a torkom és hallottam, ahogy kicsit odébb húzódik.
- Mi a baj?
- Kérlek nyugtass meg, hogy a két csík a negatívat jelenti… - suttogtam a kagylóba. Ő tudta, hisz mikor még Tony-val együtt voltak több alkalommal ücsörögtem vele a fürdőszoba kövén, várva a teszt eredményét. Barátnőm felszisszent. – Gondoltam – sóhajtottam fel.
- Szóltál már Steve-nek? – szívem elszorult a kérdés hallatán.
- Majd, ha hazaér. De az is lehet, hogy csak holnap fogok, vagy azután…
- Ne tologasd! Joga van tudni!
- Persze, csak van itt egy kis bökkenő…
A bejárati ajtó zörgött, mire minden vér kifutott az arcomból.
- Mennem kell – nyomtam meg a piros gombot és idegesen fészkelődve próbáltam elhelyezkedni valami természetes pózba. Steve mosolyogva lépkedett felém. Cipőjét ledobta az ajtónál, aztán végig vágódva mellettem, nagyot reccsent a kanapé.
- Megjöttem – nyomott puszit az arcom oldalára. Nem bírtam ránézni, így csak hümmögtem egyet. – Nem is örülsz? Két órával korábban hazaengedtek.
- De, nagyon boldog vagyok – simítottam végig az arcán, mire belecsókolt a tenyerembe. Éreztem, hogy eljött az idő. Ha tologatom, csak öngyilkos gondolatokba kergetem magam a végén és azzal senki nem jár jól.
- Baj van? – vonta fel szemöldökét, szemeibe aggodalom költözött.
- Még nem tudom – rágcsáltam a számat, aztán kiegyenesedve az asztalhoz nyúltam az apró dologért. Babráltam vele egy ideig, de jobbnak láttam túlesni a dolgokon. Szó nélkül a kezébe adtam és vártam a reakcióját. Nézegette, forgatta, aztán teljesen ártatlan hangon feltette a kérdést.
- Mi ez?
Felnevettem kínomban. Hogy kezdjek bele? Tenyerem mögé rejtett arccal vallottam be bűneimet.
- Terhes vagyok Steve – ahogy kimondtam, még levegőt venni is elfelejtett. Megijedtem, ezért kinyitottam a szemem és ami elém tárult egy gyermeki boldogságtól ragyogó mosoly volt.
- Babánk lesz? – kérdezte teljes önfeledtségbe merülve és próbált átölelni, de elhúzódtam.
- Baba lesz – rágcsáltam a számat idegesen, majd szégyentől csengő hangon közöltem életem legnehezebb mondatát. – Lehet, hogy Lokié.
Az arcán végig játszódó érzelmek sorozata tőr volt a szívembe, mégis vártam, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, akármit. Ő is tudta, hogy pár hónapja mikor szó nélkül hagyott távozni, Loki karjaiba menekültem. Túltettük magunkat az egészen, nem számítva rá, hogy valamikor még felüti fejét a múlt.
- Szólnod kell neki, aztán elmegyünk egy orvoshoz, aki kideríti mi folyik itt és az a picúr kié. Abban az esetben, ha kiderül, hogy az a varjú az apa, félreállok és hagyom, hogy boldogok legyetek…
- Én ezt nem akarom! – sírtam el magam. Az egy dolog volt, hogy meg van az esélye, miszerint Loki gyermekét hordom a szívem alatt, de hogy emiatt elhagyjam Steve-t, nem volt opció.
- …ha pedig az enyém, elfelejtjük ezt az egészet és összeházasodunk.
Egy hét telt el a teszt óta. A percek lassan teltek, míg hármasban ülve, némaságba burkolódzva vártuk az eredményt a kihalt folyosón. A műanyag szék rettentő kényelmetlen volt, a kórház szaga szúrta az orromat, de kitartottam, mert szükségem volt a bizonyítékra, hogy Steve és én nyugodt életet élhessünk a továbbiakban, a mocskos múlttól mentesen. Megcsörrent a telefonom, amit majdnem elejtettem, ahogy kiszedtem a farmerom szűk zsebéből.
- Na, meg van az eredmény? – aggodalmaskodott Bianca a vonal túloldalán.
- Még várjuk – mondtam. Akkor lépett ki a doki, mikor bontottam a hívást. Kopaszodó feje semmi jót nem sugárzott, kezében fekete mappával lépkedett közelebb felénk. Úgy éreztem kidobom a reggelimet, egyenesen a cipőjére.
- Nos, megérkeztek az eredmények. Az apasági teszt 99%-os, szóval túl sok kérdés nem maradt hátra – a doki bevezetőjét túl harsogva pattantam fel és elé állva követeltem a válaszát.
- Kié a bébi?! – Steve utánam lépett és egy erősebb szorítással fogott vissza a vállamnál fogva.
- A vérvizsgálat alapján, az apa Steve Rogers.
A név hallatán egy óriási szikla gördült le a mellkasomról és seperc alatt könnyekben törtem ki örömömben. Még a távolból hallottam, ahogy Loki gratulál, majd köszönés nélkül távozik. A mellettem álló szőkeség, mintha szipogott volna a meghatottságtól. Örült neki. Szívből örült. Nem érdekelt semmi más, csak az, hogy Steve szemébe nézve végre azt mondhassam:
- Apa leszel! – megkönnyebbült mosollyal húzott magához, míg ki nem sírtam magamból az elmúlt hét megpróbáltatásait. Aztán lehajolt és suttogva köszöntötte a jövevényt.
- Haló, itt az apukád. Üdv a családban apróság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése