Dreamcatcher

„A jó álmok átjutnak a nyíláson, a rossz álmok viszont csapdába esnek a hálóban, s elvesznek a hajnal fényében.” 

Sikítás. Ismét sikítva ébredtem. A torony sötét leple alatt, remegő testtel zokogtam bele a párnába. Mikor az újabb hullám is elmúlt, reszketve húztam kézfejemre a fekete kesztyűt, ami megvéd a bajtól. Összehúztam a köntösöm és nekiindultam a sötétnek. Kiszáradva, teljesen zombiként vonszoltam ki magam a konyhába. A hűtőből előhalásztam egy üveg bort és pohárral a kezemben heveredtem le a kanapéra. A TV villogó fénye eleinte zavarta a szememet, aztán lassan hozzászokott. Valami idióta animációs mese ment, ami igyekezett társadalomkritikát megfogalmazni. Máskor szerettem ezeket, de most valahogy nem értek célt a poénok. 

A sokadik korty vörös alkoholt fogyasztottam, mikor csoszogásra lettem figyelmes. Nem szerettem volna találkozni senkivel, ezért lejjebb süppedve a puha bőrön, alvást színleltem. Szemeimet nem hunytam le teljesen, hisz ami a másik világban fogadott, az megrémisztett. Féltem az ismeretlentől. 

- Jarvis – ásította az éjszakai madárka. – Csinálj egy kávét! 

- Máris uram. Ha szabad megjegyeznem, esetleg Miss Butler a kanapén nézi a Family Guyt. 

- Akkor két adagot kérek – emelte fel Tony a kezét, aztán lépteiből ítélve felém közeledett. A kanapé anyaga besüppedt és egy nyekergő hanggal adta tudtomra: már nem vagyok egyedül. 

- Nocsak, te sem tudsz aludni? 

- Igazizseni vagy Stark – ültem feljebb és átkapcsoltam a készüléket. 

- Köszönöm a bókot – Jarvis két – a plafonból lelógó - robot karral tette elénk a gőzölgő koffeinbombát. 

- Hajnali négy óra van. Miért kávézol? – kérdeztem felvont szemöldökkel. 

- Te miért borozol? 

- Touché. 

Néma csend telepedett ránk, csak a bögrék koccanása az üveglapon csapott zajt. 

- Tudod, ha nem jön álom a szememre, mindig dolgozom – kezdett bele Tony. – Elviszi a rossz gondolatokat és addig is hasznosan töltöm az időt. 

- Azt akarod mondani, hogy a TV nézése nem számít hasznos időtöltésnek? 

- Szó sincs erről. De oka van, amiért nem az emeleten alszod az igazak álmát. Nem fogok kérdezősködni, de ha valakinek elszeretnéd mondani: én itt vagyok. Ébren, fitten. 

Egy darabig gondolkodtam azon amit mondott. Olyan régóta gyötörtek a rémálmok, hogy már a kezdetét se tudtam. Pár éve, körülbelül, mikor megjelent az erőm. Akkor jött el először az a sötét alak. Egy zsákban voltam, amin két lyuk volt vágva a szememnek. Minden mást beborított az anyag. 

„Így nem érhetsz hozzá senkihez. Egy lelket sem bánthatsz. Nézd a jó oldalát, nem fog több ember megsérülni. A szüleid is azért raktak ki elpusztulni, mert előre tudták, hogy különc vagy. Egy átkozott lélek. De segítek neked. Életben hagylak, viszont megakadályozom, hogy bármiféle módon kapcsolatba lépj a külvilággal. Felhívom a barátaidat. Ők sem lesznek túl szomorúak, mikor közlöm velük a halálhíred. Szerintem meg fognak könnyebbülni. Főleg az a bádogember, akit annyira istenítesz. Remélem tisztában vagy vele, hogy a közelébe lépve is megállna a szíve?” – nevetett szabadon, míg könnyeim áztatták a szúrós anyagot. 

- Jól vagyok – nyúltam ismét a bor után és nagyot nyakaltam belőle. 

- Igazán bájos – húzódott keserű mosolyra ikonikus szakállával körül rajzolt szája. – Megnézem mit tudok összehozni egy kávé után. Ha szükség lenne rám vagy unatkoznál, tudod hol találsz. 

Azzal ott hagyott. Annyira szerettem volna elmondani neki az összes szart, ami a lelkem nyomta. Mégis féltem. Pár csatornaváltás után mégis a lefelé vezető lépcsőnél találtam magam. Mielőtt végig gondoltam volna mit teszek, lesétáltam rajta, lassú és megfontolt léptekkel. Tony arcát egy szikrák ellen védő maszk borította, miközben valamit forrasztott hatalmas hévvel. 

- Örülök, hogy meggondoltad magad – kiabálta túl a gépeket, aztán leállítva, hellyel kínált a pult egyik székén. Ő maga is leült mellém és töltött egy piát. 

- Min ügyködsz? – emeltem fel a fejem és pásztázni kezdtem a termet. 

- Így állunk hát – vonta össze a szemöldökét. – Legyen. Játszunk. Te kérdezel, én válaszolok. Én kérdezek, te pedig őszintén felelsz. Jó lesz így? 

Nagy levegőt vettem és bólintottam. 

- Egy új íjat készítek Clintnek. Hálából. Te miért nézel ki úgy, mint a mosott szar? – Mielőtt ellenkezhettem volna, elkezdtek dőlni belőlem a szavak. 

- Rémálmok gyötörnek évek óta. Eddig nem éltem olyan helyen, ahol több ember is együtt lakott volna. Senkinek nem tűnt fel és senkit sem zavart. Te miért nem alszol? 

- Nekem sem tökéletes az életem, még ha kívülről úgy is tűnik. Eléggé odavágott az elmúlt pár hónap Sokovia után. Mit szoktál álmodni? 

- Én… egy alak koporsóba tesz. Mindenkit, aki fontos számomra elvág tőlem a halálhíremmel és a legrosszabb, hogy nem tudok megmozdulni. Egyetlen cm bőrfelületem sincs szabadon. Töltesz még? 

- Ez is egy kérdés volt. Úgyhogy igen, öntök. Rettegsz az erődtől. Egyáltalán hozzáértél valaha bőr-a bőrön másik emberhez? – állt fel, én pedig követtem és leültünk a hatalmas piros kanapéra, ami direkt ide lett készíttetve. 

- Nem emlékszem olyan esetre. Miután a szüleim elhagytak, mindig kesztyűt húztak a kezemre – emeltem fel és megmozgattam az ujjaimat. Mint aki erre várt, úgy kapott utána. Ijedten zártam ökölbe, de ő tovább fogta. 

- Nem szeretnéd megpróbálni? Igazi emberi érintés. Nem olyan rossz az. 

- Veszélyes. Belehalhatsz. Miért érdekel ez téged? 

- Én… igazából jó lenne, ha… csak tegyünk egy kísérletet. 

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – csóváltam a fejem. 

- Ki mondta, hogy az ötleteim jók szoktak lenni? – húzta le óvatosan a második bőrömet. Vigyázva, nehogy hozzám érjen. Feltűnően remegtem, de ő csak egyre közelebb emelte a tenyerét és egy szempillantás alatt összekulcsolta az ujjainkat. Soha eddigi létezésem alatt nem éreztem ilyen bizsergést. Mintha apró, meleg villámok cikáztak volna a csontjaimban. Tony arcát vizsgáltam, ami teljes nyugodtságot sugárzott. sehol egy fintor, vagy összeaszalódott arccsontra tapadó pofa. Nem lett semmi baja. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy hüvelykujját végig simítja a kézfejemen. Ismét átjárt az új érzés. 

- Milyen? – kérdezte, nekem pedig válaszolnom kellett. 

- Kellemes – krákogtam kiszáradt torokkal. Még egy utolsó nekem is eszembe jutott. - Hol van ilyenkor Pepper? 

- Messze. Nagyon messze – emelte ujjainkat a szájához, amivel egy apró puszit nyomott rájuk. Szakálla csiklandozott, szemeim lecsukódtak. Minél tovább tartotta ott, annál többet szerettem volna. Elengedett, de csak annyira, hogy a mellkasára ölelve felkaromon is végigsimíthasson. Aztán messziről hallottam, hogy szól Jarvisnak, aki elénk tárt egy hatalmas képernyőt amin egy régi film játszódott. 

- Honnan tudtad, hogy nem foglak bántani? – néztem fel az arcába. Szemeit a kijelzőre szegezte. 

- Kicsit utánanéztem a dolgoknak. Ez itt – bökött az ARC reaktorra – megakadályozza, hogy le tudd szívni az életerőmet. Olyan vagyok, mint egy két lábon járó aksi. 

- Az én aksim – ásítottam hatalmasat, a szemeim furcsa mód le akartak ragadni. 

- Aludj csak – puszilt homlokon. – Vigyázok rád és ha az a maszkos férfi fenyegetni mer, rúgd tökön. 

- Úgy lesz – nevettem félálomban, aztán a nyakába túrva a fejem aludtam el. Álmatlan álomba zuhanva adtam hálát érte, hogy megtaláltam a saját személyes álomfogómat.