All the world 's a stage

Átirat is meg nem is. de rég irtam úgyhogy szivesen :D Kép nincs, lusta vagyok, ezt megszültem örülj. xD

A férfi egyedül volt. Személye mégis úgy töltötte be a színpadot, mintha az övé volna az egész színház. A sötétbe boruló emelvény, melynek egyetlen fénypontjával megvilágított részén megszólalt a zömök alak, valami kimondhatatlan keserűséget sugallt. Vagy ez csak azért volt, mert egyre halványodott a szikra? Pont mint a nő reményei a bíborszín függöny mögött.
-Minden történet eleje hasonlít kicsit! Nincs új a nap alatt. Amikor egy csillag fényesen felragyog, egy másiknak ki kell hunynia.-a nő ökölbe szorította kezeit. Milliomodjára hallotta a jelenetet. Ezredszer ismételték el csak egy-egy próbán, s ő itt állt minden egyes előadáson, most mégis úgy hatottak rá a kimondott szavak, mintha fejbe kólintották volna.-Persze vannak véletlenek.Számíthat az eső, az éjszaka, Meg a gitár pengetés. De nincs könnyű helyzete annak, aki ebben hisz csupán.-van egyáltalán értelme hinni akármiben? Volna értelme hiú ábrándokat kergetni a boldog befejezésről? A hazug szavak keltette boldogságról?- Ne higgyetek azoknak, akik össze-vissza mesélnek! Mert a világ, az nem tűri, hogy valaki rendjéből kitörjön!-van, akinek néha mégis sikerül, gondolta a nő. Neki sikerült. Nekik sikerült. De ahogy mondták, a világ nem tűri, ha megbontják a rendet. Büntet. Kíméletlenül, s mindig a legfájóbb pontokon sebez.-De mégis, mégis csak az érzelem a fontos! Meg a szerelem. A szavakat könnyen elfelejtjük! A szívünket mardosó érzéseket az idő kíméletlenül száműzi az emlékeinkből, s a végén nem marad semmi.-ezt a hülyeséget mégis ki találta ki? Shakespeare vagy simán idióta volt, vagy csak annyit tudott a szerelemről, mint az a seprű, amit a sarokba állított valaki.  Nagy ember volt, ez kétségtelen, s mindannak ellenére, hogy klisét klisére halmozott, drámáinak egy része mégis a logikátlan önpusztítás gondolatának olyan mélységeibe vész, amit nem csak hogy saját korának generációja, de még a mai kor embere sem képes méltóképp felfogni. Vagy csupán ő volt a mindent átlátó zseni és mi vagyunk a selejtes analfabéták, kikhez egy gondolat sem jut el úgy, ahogy kellene? Rose észre sem vette, hogy egyre távolabb keveredik a színpadtól. A férfi alakja egyre kisebbnek tűnt, de hangja még mindig betöltötte a teret a nézőtéren, s a színfalak mögött is. Mintha úgy akarta volna, hogy elfogyjon a levegő. Hogy csak szavai maradjanak, s ott lógjanak a határtalan semmiben az emberek szeme előtt, s gunyorosan jelét adják annak, hogy őket sosem lesz könnyű megérteni.-Minden történet eleje hasonlít kicsit.
-Hé, Rose vigyázz, hová lépsz!- meglepetten fordult hátra, s sietősen vette le lábát a zöld ruha uszályáról, melyet két öltöztető gyorsan állított vissza eredeti formájába. Nyilván hátramenetben nem vette észre, hogy Lucy-t épp készítik fel az első jelenetre. A színésznő vonásai meglágyultak, ahogy a lány arcára nézett, s aggodalom futott át tekintetén.-Jól vagy?-kérdezte felvont szemöldökkel.-Sápadtnak tűnsz!
-Persze, jól vagyok, csak muszáj egyet levegőznöm.-bólogatott hevesen a lány, s kikerülte az emberhármast,hogy elinduljon a főlépcsőn felfelé. De mielőtt az első fokra lépett volna, homlokára csapva vissza fordult, mintha elfelejtett volna valamit.-Ivan figyelnél a színpadra, amíg kimegyek?-kérdezte beharapva alsó ajkát. Tudta jól, hogy az egyik öltöztető kiesésével a jelmez előkészítés jelentős részének terhe is a férfire hárult, így félt a nemleges választól. S bár a darab csak most kezdődött, úgy érezte, ha legalább nem törhet ki egy csöppet ebből a letargiába fúló, ömlengő érzelemtengerből, pillanatokon belül belefullad az áradatba. Ivan csak hangtalanul bólintott, s Rose összehúzta magán a kötött blézert. Csöppet rosszul érezte magát a kérdés miatt is, hisz mintha a férfi annyira el lett volna havazva, hogy fel sem fogja a szívességet. De ez jelen helyzetben pont annyira nem számított, mint az önmaga jelenléte. Ha valami balul sül el, hát okolják csak nyugodtan őt. Már nem fontos. Pár napja amúgy is tervezgette, hogy kilépjen. Legalább ez majd megadja a kezdő lökést.

A tetőre vezető lépcső, s annak folyosója kihalt volt. A jegyszedők és ajtónállók nyilván az alagsori és a páholyi bejáratok mellett figyelnek a nézőkre, vagy pletykálnak valamit a dolgozókról. A vékony acélajtó, mely útját állta, mint máskor, most is oly nevetségesnek hatott a felette zöld-fehéren villogó „EXIT” felirattal. Ha netán probléma volna ki lenne az az idióta, aki a tetőn lévő erkélyre menekül? Nyilván protokollmegoldás volt, de akkor is szentimentálisan abszurd.  Bár nem mintha ő jelen pillanatban nem menekült volna. De a hang, mely felszökött mögötte a lépcsőkön, elnyomva a közeledő mennydörgés zaját, itt is utolérte.
-Tulajdonképpen Rómeó és Júlia története is alig különbözik a többi szerelmesétől.
 A lányt kirázta a hideg, s gondolatai elsuhantak a mélyben alvó város ezernyi csillagpontja felett. Kisétált az erkély szélére, s megtámaszkodott a hűvös márványlapon, melyet méteres oszlopok tartottak korlátként a balkon talapzatától. Vastag acélhuzalokon három hatalmas plakáttal játszadozott a szél, melyek óriás transzparensként hirdették, hogy a színházuk Shakespeare sikerdarabjainak szenteli az egész hónapot. A hatalmas posztereket, melyek legalább öt méter hosszan hullottak alá egyenest a főbejárat boltívének tetejéig, a zászlórúdhoz is ki voltak feszítve.  A Rómeó és Júlia színjátékot hirdető molínó egyik huzalja elszakadt odalenn, s így a két oldalt egy női és egy férfi arcot ábrázoló hirdetmény egyik sarkát folyamatosan tépázta a szél s néha úgy forgatta a plakátot, hogy a férfialak el-eltűnt a képről.

Rose fejében egy pillanatig megfordult a gondolat, hogy visszatér az épületbe, jelenteni a gondnoknak a fennálló problémát, de lábai földbe gyökereztek s pont úgy érezte magát, mint a nő a poszteren. Egyedül és magányosan, várva a csodára. Arra a csodára, ami nem létezik.
Képzelete elkalandozott, s vissza utazott az időben hónapokkal korábbra. Arra a napra, mikor nem rendezőasszisztensként felügyelte  darabot, hanem a nézőtérről csodálta színészei, s egyben barátai alakítását, oldalán egy férfival, akit a saját Rómeójának hitt.
A sorsnak viszont,- mint erre azóta már rájött,-elég pofátlanul szar humora volt, s időközben akarata ellenére ő is címszereplővé lett az élet drámájában, s saját léte színpadának Júliájává vált.
Az egykor oly hőn szeretett dráma, mostanra csupán darabjaira hullott életére emlékeztette, melyben ő, az egyszerű midgardi halandó, a Mindennek atyja, Odin szemében nem volt méltó Asgard hercegének szerelmére. Ő volt a gyűlölt Capulet. Ő lett a magányra ítélt egykori szerelmes, csupán annyi különbséggel, hogy neki sem Paris-a, sem Tybalt-ja nem volt, aki pótolhatta volna ’Montague’-ja szerepét. Már ha nem vette számításba azt a nyikhaj díszlettervező srácot, aki folymatában imponálni akart neki, de ő figyelemre sem méltatta. Talán ez volt a büntetése azért, mert hagyta a fiút szenvedni, s most ő is erre kárhoztatott ő is.

Villám cikázott át a fekete égen,  s egy másodperc sem telt bele, mennydörgés rázta fel a szunnyadó várost. Apró, alig látható mosoly futott át a lány arcán. Emlékezett. Kiskorában mindig elbújt a vihar elől, szülei hiába nyugtatták, hogy nincs miért félnie, csupán az angyalok mérgesek egymásra, s így vezetik le haragjukat.
Még ha nem is mindenben,de szülei tévedtek. Nem angyalok voltak azok, csupán egy isten, s annak pörölye csapott le olykor.

Rég nem félt a mennydörgéstől s a vihartól, hisz tudta kitől származott. De ez a vihar, melynek előszelét érezte, valamiért más volt, s furcsa, szorító érzés kerítette hatalmába, melyet nem volt képes megmagyarázni. Épp rávette volna magát, hogy visszatérjen a színházba, mikor újabb villám cikázott végig a város felett, s a mennydörgés zaját most egy hatalmas puffanás nyomta el.
Egy alak volt az, mely néhány lépésre Rosetól ért földet az erkély peremén.

 A lány keze megremegett, s hirtelen azt hitte csak képzelete űz vele kegyetlenül gonosz tréfát. A férfialak magas volt, s testéhez ezüstösen csillogó páncél feszült. Ahogy érkeztéből felegyenesedett a szellő belekapott vörös köpenyébe, s szőke tincsei is ide-oda libbentek.
-Thor?-a lány hangja halk volt, mégis minden reményét és fájdalmát ezen egyetlen név kimondásába sűrítette. Egy hosszú másodpercre lehunyta a szemét, s szinte várta, hogy mire újra kinyitja, a viharok istene eltűnik a szeme elől. De az elméjére ereszkedő sötét pillanatban kiélesedett érzékei tudatták vele, hogy mindaz, ami történik, valódi.

A férfi felé lépdelt, s már csak karnyújtásnyira volt tőle, mikor megállt. Arcán sugárzó mosoly terült szét, de tekintetét fájdalom árnyéka ködösítette.
-Primrose!-gyengéden fogta meg a lány kezét, s kissé meggörnyedve csókot lehelt rá.
-Te.. Te nem lehetsz itt!-hitetlenkedett Rose, miközben mereven bámulta kezét, mintha a forró ajkak nyomát keresné rajta. Az érintést érezte, de még mindig nem hitte el. Még azt sem firtatta, mennyire gyűlöli, ha a teljes nevén szólítják, de Thornak mégis mindig eltűrte.
-Itt vagyok.-sóhajtott az isten keserűen, s egy pillanatra lesütötte szemét.-S talán örökre, ha apám megtiltja, hogy Heimdal megnyissa nekem a hidat!-a lány keze ismét ökölbe szorult, s könnyek égették a szemét. Megértette hát, miért van most itt Ő. Elárulta a koronát, elárulta Asgardot, elárulta az apját. Érte. Szólásra nyitotta volna a száját. Legszívesebben azt mondta volna, menjen haza! Azt akarta kérdezni tőle miért volt ilyen eszement, s miért adta fel érte a családját? Miért akart szerelmes hőst játszani, s miért jött vissza hozzá? Nem, mintha nem örült volna neki. Mindennél jobban vágyott a férfi közelségére, ugyanakkor félig-meddig úgy gondolta, Odinnak igaza van abban, hogy ő, egyszerű halandóként nem istenek közé való. Oly kétségbeesetten akart mondani valamit, de szavai torkán akadtak, s a résnyire nyitott ajtón ismét felszökött a zene.-De esküszöm, megérte!-nevette el magát a férfi, s ő is felfigyelt az ismerős dallamra, majd a nőre mosolygott, aki énekelni kezdett, kissé átköltve az eredeti musical szövegét.

Szerelem ég szemében,
ki akarta fenn az égben?
Melyik csillag vagy Isten,
hogy Rose téged így szeressen?

                                                            Mit bánom én, ha tiltják,
                                                   csak mert Asgard hercegének hívják!
                                                         Bármi az ár, mit kér az Ég,
                                                             semmiség szerelmemért!

                                                                Világaink ellenségek,
                                                               a vonzódás hát vétek!
                                                                 Egy gonosz égi tréfa,
                                                              hogy Rose és Odin fia!

A lány Thor kezéért nyúlt, az pedig elfogadva a gesztust magához vonta a nőt. Ezúttal az ő érdes hangja töltötte be az eget. A viharok istenének éneke.

Szerelem ég szemében,
ki akarta fenn az égben?
Melyik csillag vagy Isten,
hogy Thor téged így szeressen?
Ezért ha kell, esengek!

Harcolok, ha másként nem megy!
Mert tudom lesz, ki ellenáll,
de nekünk itt ez jár!

A dal ütemét megzavarta az egybeolvadó nevetés, melyet hallattak, se újra felvették a zene fonalát, ezúttal együtt.

Haragjuk bárhogy szítják,
fogódzunk annál inkább!
Együtt leszünk, ha baj van,
együtt örömben, harcban!

Tréfának szánták ott fenn!
Hogy én pont Őt szeretem!

                                                               Szerelem ég szemében,
                                                             ki akarta fenn az égben?
                                                            Melyik csillag vagy Isten,
                                                           hogy engem így szeressen?
                                                            Melyik csillag vagy Isten,
                                                            fogadja hálánk ott fenn!

Egyszerre néztek fel a sötét éjszakába, s Thor gondolatai egy másodpercre Asgard trónján ülő apjához vezették, de a keserű ízt a torkában elnyomta a boldogság. Bár tudta, hogy mindennek böjtje lesz még, abban biztos volt, hogy nem fizetnek majd olyan súlyos árat érte, mint a Capulet lány és a Montagoue fiú. Nem. Nem fogja hagyni.

Oly szép ez égi tréfa,
hogy Rose és Odin fia!

Rose szorosan a férfi ölelésébe burkolta magát. Sírt, s ezekben a könnyekben benne volt minden bánata és öröme. Minden álma és reménye. A múltja és jelenje. S jövőjét is így képzelte, azokba a gyönyörű szemekbe veszve, melyet az ölelésből kibontakozva figyelt.  Aztán Thor ajkai útját állták a szavaknak, gondolatai mégis az első szín felvezető mondatai körül forogtak.

Minden történet eleje hasonlít kicsit. Tulajdonképpen Rómeó és Júlia története is alig különbözik a többi szerelmesétől.

Belemosolygott a csókukba s ahogy homlokát a férfi homlokához érintette, még mindig megmosolyogta az ideát.

„Asgardi Rómeó és az ő Midgardi Júliája.”