Woman in love

SongFicWar sok.

Hosszú a hazafelé vezető út. Álmosan pislogok az előttünk elterülő útra, s a horizontra, melyet a narancssárga és rózsaszín gyönyörű árnyalataiban hagy pompázni a lemenő nap, mielőtt bele veszne az őt követő sötétségbe. Megnyalom cserepes ajkaimat, s mély sóhajom szántja  fel a ránk telepedő csendet, s a halk motorzúgás mellett ez hangosabbnak hat, mint szeretném.  De tudom, nem fog rákérdezni, mert tudja.
Pontosan azért bámulja mereven az utat és elfehéredett ujjbegyei sem érdeklik. Nem akar rám nézni. Néha fújtat egyet-kettőt és mintha a szemem sarkából ellopnék egy kósza pillantást, de talán csak bebeszélem magamnak az egészet, mert Dean még most is irtó pipa rám. Határozottan.
Ujjaimmal dobolok a kesztyűtartón. Idegesít a monotonitás. nem bírom a csendet, de tudom, hogy ő nem szól majd hozzám. Már csak elvből sem. Vagy csak az egója miatt.  Így egyenlőre csak ez marad, mert tudom, hogy mit vár. De addig álljon fél lábon. Nem fogok bocsánatot kérni. Nem csináltam semmi rosszat!
-Csak megszegted a szabályt!-a vállamon ülő kis Dean bőrébe bújtatott angyal karba font kézzel, dühösen mered rám. Nem nézek a másik vállamra, mert tudom, hogy nem áll ott a vörös inges mása fekete szemekkel. Csupán én vagyok a glóriás ellensége. A vörös, ördögszarvas lázadó a vasvillával.
-Mikor érdekeltek a szabályok?
Azok a kimondhatatlanul nagy marhaságok. Legalábbis azok, amiknek csak akkor volt értelmük amikor még..
Marad a csendet elűző kopogás, ahogy piros körmeim táncolnak a műanyag borításon, Aztán Dean még hangosabban fújtat, s ezzel nyilvánvalóvá válik számomra, hogy idegesítem. Egy pillanatra abbahagyom a mozdulatsort, csak hogy egy másodperccel ezután nagyobb intenzitással kezdhessem el.  És vicces látni, ahogy rángatózik az arca mérgében. Aztán már nem bírja tovább. De ahelyett, hogy megszólalna, csak a rádióhoz nyúl és bekapcsolja.
Egy Bon Jovi dal taktusai töltik be az Impala utasterét, s szép lassan mi is megtelünk a dallammal, meg a szerelmes nőkkel, akikről szól.
Én pedig a gondolataimba süppedek. És még most is csak az idióta szabály jár a fejemben. A kimondott és kimondatlan. Nem nagy kunszt. Neki nem. Pedig talán tök logikus. Egy szinten teljesen megértem.
Miután egy éve elvesztettem a babát nem akarta, hogy vadász maradjak. Inkább  csak üljek a bunkerban és onnan segítsem. Infókkal meg ilyesmikkel. Ez ideig-óráig rendben is volt. Aztán nem bírtam tovább. Az egész Egyetemes menedék csupán kidíszített kalitka volt, semmi több. Egy cella, ahol örök fogságra ítéltettem, míg Dean megy szörnyeket gyilkolni és egyszer úgy lép le, hogy talán soha többé nem ér haza. 
Atán jöttek a veszekedések és a viták, az ajtócsapkodások és a meggondolatlan szavak.

 Csillapodtak a kedélyek. De ez csupán azért volt, mert Dean minden adandó alkalommal Samnek passzolta a melókat, aki már jó ideje levált tőlünk.
De nem volt kenyere az otthon ülős, sörrel a kézben meccset nézegetős  életmód. Ez nem az ő világa volt. Nem az ő élete. Akármennyire kárpótoltam a szörnyek hajkurászásának adrenalintöbbletéért, hiányzott neki a vadászat és ismét elkezdte hajkurászni a kisebb lényeket.
Rám pedig ismét érvényes volt A SZABÁLY. A szabály, hogy amíg távol van nem tehetem ki a lábam a házból. Vagyis a börtönömből.
Egy rég elhagyatott elmegyógyintézetben voltak problémák a szellemekkel. Közel hozzánk. Rossz érzésem volt. Rossz előérzetem. Aztán úgy döntöttem teszek A SZABÁLYRA és elkötve egy ősrégi motort a garázsból utánaeredtem.
Pont az utolsó pillanatban értem oda. Pont időben.
És megoldottuk az egészet együtt.
De még csak meg sem köszönte, hogy megmentettem csupán üvöltözött velem egy sort, hogy meg is halhattam volna.
Én pedig visszavágtam azzal, hogy ha nem lennék itt ő maga is halott lenne.
Aztán abba a nyomasztó némaságba burkolództunk, melyet csak a Baby halk zúgása szakított meg olykor. Aztán pedig Bon Jovi.
Ahogy sebváltón pihenő kezére teszem a sajátom, nem nézek rá, de érzem a rövid pillantást, mellyel illetett.

Csak bámulom a nap utolsó sugarait és elgondolkodom azon, hogy vannak olyan nők, akik csak a kocsidat, vagy a pénzedet szeretik. Vannak nők, akik vacsorával várják a férjeiket, vannak nők, akik csak trófeák. És vannak a szerelmes nők, akik az életüket is adnák Érte.
Mint én. Mert ha Ő nincs én sem vagyok teljes.
Mint a saját kis matematikai szabályom: Ha Dean Winchestert kivonom magamból, semmi sem marad.