Always

SongFicWar 2.0. A végére csak meglesz a  tökéletes név nem?

-Tudod Dean, van egy alap igazság, amely ránk vonatkozik.-elfintorodom, ahogy elhalad előttem, s kisimít egy nem létező ráncot a sötét öltöny derekáról. Másik kezében ott a penge, melyen az én vérem csillog. A kis szoba egyetlen fényforrása, az a plafonról lelógó kis villanykörte, mely olyan relytéjes és hátborzongató aurát kölcsönöz most Arthur Ketchnek, amit nem láttam eddig. Vagy csak az teszi, hogy kettőt látok belőle?  Még mindig zúg a fejem és minden porcikám sajog. Csuklóimat felsérti a kötél. Liftezik a gyomrom és alig tudom nyitva tartani a szemem. Az arcom körülbelül úgy nézhet ki, mint Harry Potternek, mikor az az idegesítő barátnője ártást küldött rá. Csak hozzám nem kellett pálca vagy varázslat. A testi erő épp elég volt. Ez a brit rohadék helyben hagyott. És akármennyire idegesít is, nekem hagynom kellett, hisz ez volt az, amire vártunk.  Ez volt, amivel előcsaltuk, mióta tudjuk, hogy boszorkányokra vadászik, hogy felkutassa Rowenát.  Igazából furcsa is volt, hogy nem a nő lányánál kezdi a sort, de ez nyilván csak miattunk alakult így. Rögtön a halálból visszatérve Sam Winchester barátnőjét felkutatni és megkínozni, nem volt épp a legkézenfekvőbb feladat, ha rejtve akart maradni, de most csapdába esett. Pedig én vagyok összeverve és megkötözve. De tudom, hogy nem fog megölni. Szüksége van rám és az információkra, amikkel szolgálhatok, míg  Jen és Sam elrejtik az ősbanyát.  Nem vagyok veszélyben. Csak idegesít, hogy ez a szarrágó azt hiszi ő diktálja a szabályokat. Olyan magabiztossággal masírozik fel-le a kínzókamrában, mintha csak otthon volna. –Mindenki hazudik.-az angolos akcentus undorító visszhangja cikázik a falak között, s visszaránt a keserű valóságba. Az ex-egyetemes rápillant a két démonra, akik őrt állnak neki a salgóponcokló álló rejtekajtó előtt. A két öltönyös pokolhuszár összeszűkített szemmel mered rá, majd bólintva kilépnek az ajtón, mintha csak megunták volna az órák hosszú sora alatt azt a kimerítő feladatot, hogy a falnak dőlve várakoznak arra, hogy két verés között kinyögjek valamit. De valami megmozdul bennem és a fejemben a vészharag olyan vészesen kezd dörömbölni, hogy már nem is a brit ficsúrt figyelem. Nem. Minden érzékemmel az ajtóra koncentrálok.-A változó csak az, hogy miről. A jó abban, hogy közlöd valakivel, bármilyen eszköz a markodban van ahhoz, hogy megszerezd tőle a szükséges információkat az, hogy a prioritásaira koncentrál, még ha ő nincs is tudatában.Így kiderül mi számít neki.-megfagy ereimben a vér, ahogy egy távoli és ismerős hang tudatom legmélyére hatol és folyamatosan csak azt mantrázza: „Engedjetek el, ti mocskok!”

-Ne..-lehelem, ahogy a polcok nyikorogva mozdulnak el, és a két démon, akik nem sokkal ezelőtt távoztak a helyiségből, a földre taszítanak egy megkötözött vörös hajú lányt, akinek szeme rögtön rajtam állapodik meg. Rettegéssel vegyes kétségbeesés bujkál a szemében és nekem akaratlanul is felsejlenek elmémben az utolsó találkozásunk emlékei. Mikor ő abban a tudatban lépett le a motelszobámból, hogy nem ér annyit, hogy szeressem..Hogy nem számít. Pedig mindig is számított. Csak nem sejthette. Nem tudhatott róla, ezért kellett, hogy hallja azokat a szavakat. Ezért kellett, hogy elengedjen. És ezért van most itt.. Miattam.
-Miért lenne képes meghalni és miért képes hazudni.-kacag fel jóízűen a brit, aki úgy folytatta a kis önmonológját, mintha semmi sem történt volna. Aztán megfordul és ránk néz, majd tettetett sajnálattal ismét szólásra nyitja száját.-Csak nem megzavartam egy romantikus pillanatot?
-Engedd el!-csattanok fel erősen. Kezeim megremegnek a szorítás alatt. Arthur arcára félmosoly ül ki, s felvonja szemöldökét.
-Ez parancs?
-Engedd el és elmondok mindent!-ajkamat keskeny vonallá préselvevetek könyörgő pillantást a férfira. Bár a szemében ez csak felért egy jóváhagyással arra, hogy már tényleg nagyobb tétben játsszon. Elbuktam.Nála van az adu. Én adtam a kezébe.
-Ha nem tudnék rólad mindent Dean, azt mondanám behódoltál a győzelmemnek.-nevet halkan.-Azt mondanám igazat beszélsz és ha most szabad utat biztosítok a vörösnek, te szépen énekelni fogsz.-Ginához lép és nyakánál fogva rántja fel a lányt fél kézzel, mintha a súlya meg sem kottyanna neki.-Milyen kár, hogy ismerlek Winchester. És ha nem tévedek most a kis hölgy is ezt gondolja.-mereven bámulja őt, de Gina rémült tekintete most az én szememben keres megnyugvást. Én kétségbeesetten próbálok szabadulni attól, ami fogva tart, de fizikai korlátomat még mindig meghaladja a túlerő, amit hagynom kellett a nyakamra nőni. Vagy csak a felelősségem súlyát igyekszem ennyire lerázni magamról? A hazugságok visszacsapott lángjait, melyek most úgy égetnek, mintha billogot nyomtak volna a bőrölre? Megbélyegeztek.
-Gina figyelj! Nem lesz semmi baj csak..-és már megint a hazugságok. Mindazok, amikkel ide jutottunk. Amivel ide juttattam.És nem jönnek a szavak. Nem találom őket. Nem tudom, mit mondjak. Okosabbnak kellett volna lennem. Átgondolhattam volna minden eshetőséget. Küzdenem kellett volna és..
-Milyen bájos.-Ketch enged a szorításon, és a lány sípolva vesz levegőt.-A mindent tudó vadász. Vicces mennyire bizonytalan vagy. Milyen sebezhető.-mondja gunyorosan.
-Szeretlek.-nyögöm ki végül.-Mindig szerettelek csak nem akartam ezt érted? Meg akartalak védeni magamtól!-minden erőmmel szabadulni próbálok, s tekintetem elszakad a rettegő pillantástól. Artuhr Ketch mozdulatsorán időzik. Azon a gyors és kíméletlen mozdulaton.

-NE!-üvöltöm, s hangom elnyomja a halk nyögést. Megremeg a testem és ahogy vergődöm a szék velem együtt borul a földre. A kötelek nem engednek. S a hideg padlóról figyelem, ahogy a brit elengedi a holt terhet és ő is tompán puffan a kövön.-NEM! NEM! NEM!-üvöltöm, Gina pedig csak nyöszörögve kapkod levegőért, miközben egy vértócsa körülötte egyre csak nő és nő.
-Lesz időd elgondolkodni a válaszokon Dean.-mosolyog a férfi és határozott mozdulattal a tokjába helyezi a véres pengét, melynek Gina torka volt ma az utolsó áldozata. -Remélem elég meggyőző voltam.-kacag fel minden bűnbánat nélkül aztán az ajtóhoz lép és magamra hagy. Tudom, hogy szándékosan hagyta feloltva a villanyt. Azt akarja, hogy szembesüljek azzal, amit tettem. Amit általa tettem. A könnyek gyűlnek a szememben és nem tudom  nem figyelni az élettelen testet. Ez mind miattam történt. Harcolnom kellett volna érte. De nem tettem. És ennek a súlyát magamon fogom érezni.
Mindig.