Lullaby

Csak mert a vers volt. A dal. Az a két sor.  Szösz.



Sam a babafigyelő halk recsegésére ébredt. Egy lomha mozdulattal fordult át másik oldalára, majd ülő pozícióba tornázta magát. Fáradt  nyögése egy pillanatra elnyomta a készülékből kiszűrődő zajt. Fülelt. Igyekezett ébredésre bírni tompult érzékeit, s ahogy hallása tisztulni kezdett halvány mosoly tört magának utat az arcán. A hang, amit álomittasan recsegésnek vélt valójában lágy dúdolás volt.A vadász úgy gondolta, nyilván Jen gyorsabb volt. Vagy csak ő maga volt túl fáradt ahhoz, hogy hamarabb felébredjen a sírásra.
Bella nem aludt jól mostanában. Legalábbis éjszaka nem. Nyugodtan átaludta a nappalokat, aztán olyan lett mint az ébresztő 'szundi' funkciója. Öt percenként ébresztett.
Sam felállt és a hajába túrva elnyomott egy ásítást, majd szemeit megdörzsölve indult meg a nyitott ajtón át a folyosóra, majd az annak végén pihenő gyerekszobába.
Jen már többször is mondta, hogy közelebb kellene legyen hozzájuk. Csak ez nem igazán volt kivitelezhető. Nyilván ő maga is jobban örült volna, ha a sajátjukkal szemben lévő szoba nem a kínzókamra volna, de  azt csak nem pakolhatják ki és festhetik tele rózsaszín bárányokkal.  Legalábbis ezt csak nem várhatja el a nő. Bár az a baj, hogy megteszi.
Így is csak Rosenak sikerült meggyőznie arról, hogy a konyhához legközelebb lévő helyiséget válassza. Igaz nagyon nyögvenyelősen de belement. Így a főfolyosó másik ágán lévő párocska szobája is elég közelinek bizonyult, ha Bellának szüksége volna valamire.
Nem mintha az anyja nem olyan lett volna, akár egy mamatigris. Amint Bella megnyikkant abban a pillanatban mellette termett, még akkor is ha ezidáig a bunker másik felében tartózkodott.  Mintha egyszeriben csak odateleportált volna. Mintha  az érzékei csupán  arra a néhány hónapos kiságyban fekvő csodára éleződtek volna ki és minden rezdülése, vagy mozdulata hozzá kötötte volna.
Sam halkan kacagott a gondolatmeneten. Jen, mint Supermami. Falon átlátó röntgenszemekkel, soha ki nem fogyó cumisüveggel és pelenkatárral. Sebes akár a szél, mindig feladatra kész. És a célszemélyt egy pillanatra sem téveszti szem elől.
A fiatalabb Winchester fiú elméjében még élesen ott élt a kép milyen is volt az első alkalom, mikor kezében tarthatta a saját lányát. Maga volt a boldogság. Aztán a pokol amit átélt, mikor a saját rokonaitól féltette azt az élő, és lélegző lényt, aki maga volt számára a csoda. Emlékezett, hogy milyen árgus szemekkel bámulta Deant, amint először kezébe vette a csöppséget. Bár tudta, hogy bátyja nem ügyetlen mégis attól félt bármelyik pillanatban leejtheti. Aztán csak sorra mindenki végigfogdosta és ölelgette imádata tárgyát. Szinte ki kellett feszegetniük a húga kezéből, mikor nyugodtan akarták lefektetni Bellát. Emlékezett, milyen meggyötört és örömteli volt Jen arca mikor először aludt otthon a kislány. Talán akkor látta a legboldogabbnak őt.
A kis szobából halvány rózsaszínes fénycsík rajzolt a falra kivehetetlen alakzatokat, s ahogy közelebb lépett Sam meghallotta azt a halkan csengő dallamot, melyet a gyerek éjjeli lámpájának hangszórója ontott magából. A felesége énekelt. Még nem hallotta tisztán a szavait. De a dalocska nyilván a végére ért, mire a vadász belépett a nyikorogva kitáruló ajtón, hisz Jen már csak halkan dudorászott apró mozdulatokkal ringatva a csöppséget.

-Nem tud aludni?-kérdezte Sam a kis polcos szekrénynek dűlve, mely megreccsent súlya alatt, így inkább úgy döntött csak saját lábaira támaszkodik. Figyelte a neki háttal álló alakot.
A nőn csupán egy hosszú, póló volt pizsama gyanánt, mely félig láttatni engedte francia-bugyiba bújtatott fenekét. Fehér lábszárai kirikítottak a rózsaszínes derengésben fürdő szoba környezetéből. Hosszú barna haja  kissé kócosan omlott vállára.
Mintegy válaszként csak megrázta a fejét, Sam pedig nem is vette észre mikor hagyta abba az ismerős dal dúdolását, csak arra eszmélt fel, hogy új dallam csendült föl a kis készülékben, amit Bella Rosetól kapott egy hónapja. A vadász szemöldök-ráncolva meredt a zaj forrására. Egészen biztos volt benne, hogy a zenét, melyet játszott még sosem hallotta. Pedig milliószor végig járatta már az összes melódiát, amit a kis masinába tápláltak.
-Ez új.-jelentette ki megfigyelését, majd  a kezébe vette a rózsaszín kis állólámpaszerű készüléket, melynek oldalán fehér két lábon álló bárányok pózoltak. A szobát bevilágító halvány fény ezáltal már máshová fókuszálva a helyiség egyes részeit átadta a sötétségnek. Forgatta és nézegette a kis kütyüt.-Te raktad rá ezt a dalt?-kérdezte kissé Jen felé fordulva, bár a férfi nem talált rajta USB vagy bármi más digitális csatlakozót. A nőt vizslatta, aki azóta is csak dúdolt a számára még mindig idegen dallamot, majd énekelni kezdett.
-Oh vér, vér vérnek gyermeke aludj csendesen.-Sam halk nyikkanást hallatott, s meg akarta kérdezni Jentől, honnan szedte ezt a szöveget, de a nő folytatta.-Jó anyád a hold vigyáz rád.-a lágy dallamos hang betöltötte a csöppnyi teret, de a vadásznak furcsa érzése lett.
-Jen mi a..
-Hosszú az éjszaka, sötét a vár.-a nő rutinos mozdulatokkal újra ringatni kezdte a babát, s mikor Sam közelebb lépve vállára tette a kezét, hogy maga felé fordítsa ellent tartott a mozdulatnak.-De bölcsődnek rejtekén nem talál meg élet.-a vadász maga akart Jen elé lépni, de az elfordult, majdnem egy másodpercig. Aztán mintha valaki megnyomta volna a visszatekerés gombot a nemlétező lejátszón és nő magától lépett vissza Sam elé és mintha lassított felvételben fordította volna felé az arcát. De még énekelte azt a két szót, mivel adós maradt.-Sem halál.
Sam hátratántorodott, ahogy Jen mélybarna szemei helyett sárga íriszekkel találta szembe magát. A nő mosolygott, de ez nem az ő mosolya volt. Valami más. Valami földöntúli gesztus volt ez.
-T-te?-egyenesedett fel a vadász, majd ahogy határozott lépést tett volna előre  egyetlen kézmozdulat a falhoz vágta. A mellette lógó képkeret hangos puffanással zuhant a földre és darabokra esett szét.
-Ugyan Sam csak nem gondoltad, hogy kihagyom ezt a csodát?-a nő hangja helyett egy régi ismerős szólalt meg a szeretett testben. Egy karcos férfihang. Akit rémálmaiban hallott utoljára.-Hiszen benne van a vérem, és még csak nem is kellett semmit tennem.-kacagott fel öblösen Jen Azazel hangján.-Te csak átadtad neki Sam. És neked köszönhetően ő lesz a vezér.
-NEM!-üvöltötte a vadász és minden erejét latba vetve próbált a láthatatlan béklyók szorításából szabadulni.
-De most el kell vinnem. Búcsúzz el a kislányodtól.-lépett közelebb a sárga szemű a vadászhoz, arcán gúnyos mosollyal. Egy pillanatot várt aztán újra szólásra nyitotta a száját.-Nem élsz a lehetőséggel Winchester?-kacagott fel, majd óvatosan maga elé emelte a gyermeket. Sam tágra nyílt szemekkel bámulta a Bella ajkáról lecsorduló vörös cseppeket.-Hát akkor viszlát Sam!-biccentett , majd ajkán ugyanazzal az undok vigyorral foszlott semmivé mindkét nő az életében, akiket mindennél jobban szeretett. Ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A láthatatlan bilincsek nem engedtek a szorításból,  s a férfi csak ott vergődött a falra szegezve.
Aztán megtalálta a hangját.




-NEM!-a vadász olyan lendülettel ült fel az ágyban, mintha csak rugó rántotta volna fel. A mozdulat közben feje ütközött valamivel, s a lüktető fájdalom mellett Jen szitokszavaival is meg kellett birkóznia. Kezét sajgó homlokára nyomva még beletelt néhány másodpercbe mire megnyugodott. Már nem zilált. Mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt.
-Baszd meg Sam!-nyöszörögte a mellette lévő lány, aki hanyatt fekve tenyerébe temette arcát. Bár sokkal inkább az arca alsó részét, hisz szemeiben aggodalommal pásztázta a felé forduló férfit.
Sam épp azt akarta kérdezni mi történt, mikor Jen lassan felült és fél kezét elvéve orra elől egy  nagy csepp vérnek adott szabad utat, mely csupasz combján talált magának helyet. A lány eltátva száját kezdte vizslatni véres kezét, s a száján lecsorduló vérnek már Sam próbált gátat szabni a finoman odanyomott zsebkendővel. Jen átvette a tárgyat majd apró biccentéssel kezdte egyidejűleg tisztogatni az arcát és elállítani az orrából eredő vérzést. A vadász néhány másodpercig figyelte a lányt, aki tőle szokatlan orrhangon törte meg a rájuk telepedő csendet.-Ki a fene az a Bella?
-Oh..
-Álmodban kiabáltad a nevét és össze vissza forgolódtál.-fordult felé Jen, s hiába az aggodalom, a gyanú apró szikrája megcsillanni látszott a tekintetében.
-A lányunk.-nevetve figyelte a mellette ülő meghökkenését, majd töviről hegyire elmesélt neki mindent olyan részletességgel, mintha könyvet írna az esetről. A történet végére a lány eltekintett az arcában lüktető fájdalomtól, hisz már megtanulhatta volna, hogy nem szabad egy rémálomban vergődő Winchester fölé hajolni. Ez kétségkívül a saját hibája volt.
Fejét Sam vállán pihentette és a  pár pillanatnyi csendet a vadász hangos sóhaja szakította fel. Mindketten ugyanazon gondolkodtak, de végül Jen volt az aki megszólalt.
-Az, hogy még mindig benned van a vére semmit nem jelent.-mondta magabiztosan. Nem volt száz százalékig meggyőződve az igazáról, de reménykedett benne. Hisz ha belegondolt Sam már a Sárga szemű démon halála óta rengetegszer megtisztult és..
-De mi van, ha mégis?-simította végig a lány arcát finoman Sam.-Mi van, ha majd ő is rákap a démonvérre és akkor..-a férfi még a gondolattól is rettegett. Ha lesz egy gyermeke és nem fogja tudni megvédeni a.. a saját gyengeségétől..
-Nincs miért aggódnod Sam!-mosolyodott el a boszorkány.-Ha lesz egy lányunk..-olyan hirtelen némult el, hogy a vadász azt hitte valami baj van, de mielőtt megszólalhatott volna Jen megelőzte.-Mégis hogy jutott eszedbe ez az idióta név?-kérdezte undorodva. Ezidáig az álom nyomasztó részén töprengett aztán, mint villám csapott belé a felismerés. Bella? Komolyan.. BELLA?
-Hát tudod..-kezdett bele a magyarázatba a férfi és kicsit mintha zavarban lett volna.-Miután elaludtál én.. hát megnéztem az Alkonyatot.-bökte ki egy szuszra Sam, Jen pedig fél szemöldökét felvonva meredt rá. Így már stimmelt az a nyomorult altatódal is.
-Szóval mégiscsak vérszívót akarsz faragni a lányunkból.-nevette el magát halkan a nő és átölelte Samet, akinek elméjét még egy pillanatra elborították az álombeli emlékek, de aztán átadta magát a pillanatnak.
-Mondhatni.-nevette el magát ő is, s a kacajuk betöltötte a szobát