2017. október 22., vasárnap

I stayed

 Hát FicWar sok.





-Ezt nem hiszem el.-nevetve fagyok le a mozdulat közben.  Sam félig felhúzott szemöldökkel mered rám és azt kérdi, mi ütött belém, de én nem figyelek rá. Csak meredten bámulom az utcasarkot, ahol  befordult a nagy loboncú vörös szépség ismerős alakja. Az öcsémet a kocsival egyetemben hátra hagyva indulok el felé, hogy megtegyem azt a néhány méternyi távot, ami elválaszt minket.
A lassan felém lépdelő nő sűrűn hátrafelé nézeget. Egy pillanatra az a gondolatom támad, hogy bajban van, de mikor elmélyülve kezd kutatni a táskájában valami után valahogy megnyugszom. Ha követné valami nem lenne ilyen figyelmetlen.
-Gina?-szólítom meg, ahogy már csak néhány lépésre van tőlem. Ő rögtön felkapja a fejét és a hang irányába fordul. A másodperc töredékére ledermed. Ajkai először elnyílnak, majd hatalmas mosolyra húzza ajkait.
-Dean! Ezer éve már!-nevetve jön közelebb hozzám és látom rajta, hogy hezitál egy csöppet, majd esetlenül megölel. Én még karjaimban tartanám, csakhogy érezhessem az illatát, de egy kislányos hang megzavar.
-Anyu! Anyu miért ölelgeted azt a bácsit?-gyorsan rebbenünk szét, mintha ez a gesztus  hatalmas bűn volna, én pedig elképedve nézek az alacsony ötévesforma gyerekre. Gina kiköpött mására. Egy mini Meridára.
Gina elmosolyodik és leguggol a lányhoz, majd rám mutat.
-Tudod Charlie, a bácsi Dean Winchester.-nevemet kimondva  felém biccent, de én még mindig az ő nevén mélázok el. Charlie. Istenem de régen volt már, hogy...-Anyu egy régi jó barátja.-akarata ellenére is kihangsúlyozza ezt a szót,  és kis ideig kerüli a tekintetem. Épp mondanék valamit, de újabb alak lép közelebb és száll be a beszélgetésbe.
-Valami gond van szívem?-a mély, öblös hang a velem szemben álló háta mögül érkezik, majd nem sokkal később mellé lép egy  nálam magasabb, sportos fazonú hapsi. Azonnal csípőjénél fogva magához húzza őt, mintha csak  a birtoklási tárgyának tekintené, de szemében az aggodalom szikrája csillan meg ahogy rám néz, én pedig tudom, félti őt.
-Ugyan dehogy, semmi gond David.-apró puszit nyom a férfi arcára és kis ideig még olyan szerelemittas tekintettel nézi a kemény arcvonásokat, mint, ahogy régen..mint ahogy régen..-Ő itt Dean Winchester.-mutat felém, mire a férfi arca ellágyulni látszik és elszakítja rólam tekintetét, majd mosollyal az arcán felé fordul.
-Az a Dean?-kérdi nevetve, mire Gina csak bólint. Én pedig értetlen tekintettel figyelem az előttem lezajló beszélgetést.
-Hát haver nem hittem volna, hogy valaha is találkozunk.-a Davidnek nevezett férfi ezúttal nekem intézte szavait. Elengedte Ginát és egyik kezével a tarkóját kezdte masszírozni, mintha zavarban lenne, vagy inkább mintha szégyellné azt a minimálisan is agresszív fellépését az irányomba. Másik kezét felém nyújtja, majd bemutatkozik.-David Alflatt.
-Örvendek.-rázom meg a kezét erőltetett tisztelettel és a férfi mellett állóra vetek egy jelentőségteljes pillantást, remélve, hogy elárulom mit szeretnék. Valaki magyarázza már el mi folyik itt!
-Tudod David..-kezd magyarázatba a vörös, de a férfi közbevág.
-Köszönettel tartozom neked Dean! Ha nem hozod el Ginát a kórházba, sosem találtunk volna egymásra.-nekem egy pillanat alatt összeszűkül a gyomrom, ahogy eszembe jut az az éjszaka. Az éjszaka, ami azóta is kísért.-Tudod, én varrtam össze a sebeit. Szerelem volt első öltésre.-itt mindketten elnevetik magukat, de David látva, hogy én ne teszek így csak megköszörüli a torkát. -Bocsi orvos humor.
-Apu! Apu! Dean bácsi nem eszik velünk?-Charlie felé fordulok és legalább felé megpróbálok egy apró mosolyt erőltetni. Aztán Ginára pillantok, aki szemmel láthatóan igyekszik a higgadt magabiztosság álarcát ölteni magára, de tudom, tiltakozna.
-Ez remek ötlet, gyere tarts velünk!-mosolyog rám David, miközben felkapja a kislányt és a karjára ülteti.-Épp  a hamburgerezőbe indultunk.-mutat szabad kezével az utca vége felé. nem nézek Ginára, de szinte tudom, hogy pillantásával könyörög, hogy mondjak nemet.
De anélkül is megtettem volna.
-Nem tartom jó ötletnek!-nevetem el magam kényszeredetten, hogy ne tűnjek karót nyelt seggfejnek. Látom az arcán, hogy épp kimondaná : "Ugyan miért nem? Ne kéresd magad én ragaszkodom hozzá." című monológot, de én ezt megelőzve folytatom.-Az öcsém ott vár a kocsiban, tudod épp úton vagyunk én igazából csak köszönni akartam.-az autó említése közben hanyagul a hátam mögé mutatok. Gina szeme egy pillanatra felcsillanni látszik.
-Sam itt van?
-Igen és üdvözletét küldi.-bólintok, aztán újra Davidre nézek.-Szóval ne haragudj haver, talán legközelebb.-hazudom.
-Persze, mindenképp!-ereszt meg egy mosolyt felém.-Akkor viszont mi mennénk is. Tudod a kis hölgy már éhes.-indul meg felém, én pedig oldalra lépve adok nekik szabad utat. Épp elbúcsúznék de látom, hogy Gina nem mozdul. David néhány lépés után visszafordul, gondolom megkérdezni, hogy jön-e, de ő megelőzi  egy válasszal a kimondatlan kérdésre.
-Menjetek, nemsokára jövök én is.-mosolyog, mire a féri még egyszer felém int és megindul.  Nem nézem tovább. Tekintetem az előttem álló nőre szegezem és várok. Nem tudom mit akar mondani és azt hiszem igazából ő sem, így a ránk ereszkedő  feszült csendet végül én űzöm el.
-Gyönyörű családod van.-mondom és  elnézek a válla fölött egy ponton, mintha valami nagyon érdekeset látnék. Pedig inkább őt szeretném nézni. Hisz, ha ez lehet azóta még csodásabban nézett ki. Mintha jót tett volna neki a külön töltött idő. Megpróbálom fejemből elűzni a gondolatot, hogy igazából azért jöttem ide, hogy meghívjam egy italra aztán.. Aztán minden rám szakadt.
-Igen.-réved el egy másodpercre.-És neked köszönhetem őket.
-Ne is említsd!-szólalok meg és szavaimat megpróbálom poénos keretbe csomagolni, de igazából halálosan komolyan gondolom.
Ő sóhajt egyet, majd keserűen odaveti.
-Jellemző. Semmit sem változtál Dean!-most rávettem magam, hogy a szemébe nézzek, és értetlen tekintetem mellé már nem kellett kimondanom a kérdést.-Az én hibáimat mindig a szememre vetetted, de most, hogy rájöttél te követtél el egy hatalmas baklövést, azt én ne is említsem igaz?
-Én..Nem akartam..
-De megtetted!-egy lépést tesz előre, arra utalva, hogy ő is menne. Valahol biztos vagyok benne, megbánta, hogy maradt.-Tudod most már boldog vagyok.Van egy férjem és egy csodaszép lányom.-helyeselni akartam az utóbbi állításra, hisz Charlie valóban szép volt. Mint az édesanyja.-De akkor te nem jöttél vissza. És tudod mit?-neveti el magát keserűen.-Azt hiszem örülök neki.
Kimondhatatlan fájdalom járta át a belsőmet, ahogy láttam őt elsétálni az úton, még csak vissza sem nézett.
Aztán csak azt hallottam, hogy a nevemen szólít.
-Dean! Dean! Dean!




-Mi..Mivan?-riadok fel hirtelen, s rögtön felülök az ágyban. Kell néhány másodperc, hogy felfogjam, hol vagyok. Ahogy körbe nézek ott látom magam mellett, ahogy aggodalmas tekintettel mered rám és egyik keze a vállamon pihen.
-Kiabáltál álmodban. Folyamatosan csak azt szajkóztad, hogy "Nem akartam."-mutatott idézőjeleket  szabad kezével én pedig elmerengtem egy pillanatra a takarót bámulva.
-Gina?!-nevének hallatára, csak egy halk 'hm?' volt a reakció.-Akkor, mikor az a vérfarkas majdnem széttépett és a kórházban..
-Amikor senki nem tudott elrángatni mellőlem napokon keresztül?-kérdezte értetlenül.-Dean annak már legalább hét éve. Hogy jutott eszedbe?
-Én..én nem tudom, csak örülök, hogy maradtam.-ránéztem és már a  gondolat miatt is gyűlöltem magam, hogy akkor ott akartam hagyni. Ott akartam hagyni, mert azt gondoltam mellettem mindig csak veszélyben volna. Önző és undorító gondolat, de akkor erősebb voltam. És tényleg..Tényleg mindennél jobban örülök, hogy maradtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése