Forever yours

Fogadd szeretettel Gina! (Ja és bocsi.)

Csípi a szememet a füst. Néhányat pislogok, hogy tisztuljon a látásom, majd beleszívok a meggyújtott cigibe. Hangosan sóhajtok és ajkam halvány mosolyra húzom, hisz tudom mit reagálsz majd erre.  Kiabálsz velem és elveszed az én kis hétköznapi drogomat, hogy aztán a szemétbe hajítsd és azt mondd, ne merjek többé rágyújtani a kocsiban, csakhogy én pár óra múlva előröl kezdhessem ezt a játékot.
A lehúzott ablakon kipöckölök egy kis hamut és újra  a számhoz emelem a cigit. Tekintetem a motorháztetőre vezetem, oda  a tükörképem halvány visszatükröződésén túlra a fekete fényezésre, ahová mindig ülünk esténként. Néha csak bámulni a csillagokat, vagy némán elmerülni egymásban. Egy sör mellett kitárgyalni, hogy az adott nap hányszor halhattunk volna meg.
Vagy félretenni mindent, levetkőzve az összes problémánk átadni magunkat a másiknak és összeforrni egyetlen csókból induló ádáz küzdelemben, majd kifulladva elterülni s hallgatni egyenetlen légzésed, miközben te vörös tincseimmel játszadozva eléred, hogy elvesszek smaragdzöld szemed bűvöletében.
Szemem ezután a kormánykeréken pihentetem és elmémbe kúsznak a képek arról a napról, mikor először találkoztunk. Egy kisvárosi kereszteződés piros lámpájánál állítottam meg a motorom. Épp rossz napom volt, valamin nagyon elméláztam és csak arra eszméltem fel, hogy nekem vezetted a tragacsodat. Igen, akkor úgy hívtam a kocsit, és azóta is sokszor szerettem ezt a megnevezést, csakhogy az idegeidre mehessek. Emlékszem, üvöltöttem veled és kis híján betörtem az ablakod. Aztán fél órán keresztül ecseteltem neked a duda használatát, mire az öcséd az anyósülésen végig csak nevetett. Azóta mi is csak nevetünk az egészen.
Igen.. Az anyósülés. Ahol most pihentetem megfáradt lábaim, ahogy elterülök elöl.  Ha meglátsz biztosan seggbe rúgsz majd érte. Aztán majd kiengesztelsz olyan csókokkal, mint akkor.  Aznap, mikor meghalt a testvérem és Jerichoba utaztunk a temetésére. Emlékszem, akkor a férje teljesen kiakasztott. Fehérben virított a gyászoló tömegben és volt képe azt mondani, hogy az ő kívánsága volt. Mert azt mondta neki a halála előtt, hogy ő legyen egyedül fehérben. Ha már az esküvőjükön gyászruhát húzott. Emlékszem Jen és Sam veled együtt győzködtek, hogy ne törődjek Arthur Ketch-el, de a fájdalmamon felülkerekedett a düh és nem bírtam több  időt egy fedél alatt tölteni azzal a felfuvalkodott brit hólyaggal. Sokáig kellett győzködnöm téged, mire megkaptam a kulcsokat és hagytál vezetni. Én azt reméltem átbeszéljük az éjszakát, hogy neked majd sikerül kiverned a fejemből legalább annak a kínszenvedésnek egy kis részét, de  téged ott a kirohanásaim között valahol elnyomott az álom és egy egy kérdésemre már csak apró horkantás volt a válasz én pedig nem hibáztattalak érte. Ez az én harcom volt, mégis rád raktam a fele terhet, te pedig az egészet is vállaltad volna, de nem hagyhattam. Így csak másnap, mikor kábán feleszméltél, elhalmoztál mindennel, csakhogy jóvátedd általad gondolt baklövésedet.
Az ölembe hullott hamut szitkozódva söpröm le magamról, s a csikket kidobom az ablakon. Szemeim a hátsó ülésen állapodnak meg. Azon belül is azon  a folton, amit sosem sikerült eltüntetnem onnan. Végül is engem nem zavart, hisz a saját véremről volt szó, de tudom, téged minden pillanatban feszélyezett az az emlék, ami kötődött hozzá. Amikor azt hitted kifutsz az időből. Pedig nem voltam akkora veszélyben. Vagy csak  annyira elvakított a kötelességtudat, hogy nem éreztem félelmet ott, ahol kellett volna. De ez csak akkor számított. S bár visszatekintve  az a seb amit akkor ejtett rajtam az a rugaru, most nem tűnik vészesnek, de tudom, akkor majdnem elvéreztem, miközben te versenyt futottál az idővel, hogy eljuttass a legközelebbi kórházba. Emlékszem arra a meggyötört arcra, mikor felébredtem. Emlékszem rád, de túléltem. Túléltük.
Halkan kuncogok és most a kesztyűtartóra nézek. Emlékszem oda dugtad el a jegygyűrűt. Istenem Dean, rosszabb helyet keresve sem találhattál volna neki. De emlékszem milyen boldog voltam, mikor véletlenül ráakadtam. Amikor apád egyik régi telefonját hallottam csörögni, tankolás közben. Te épp fizettél odabent. Ahogy kinyitottam a kis ajtócskát az ölembe hullott a piros dobozka, azzal az ezüst gyűrűvel, ami az első pillanatban elrabolta a szívemet. Ahogy te is.
Emlékszem, úgy kellett csinálnom, mintha semmi sem történt volna. Azt hazudtam, a mobil a hátsó ülés alól került elő, de a szemedben az apró villanás tudatta velem, te maximálisan meg voltál győződve arról, hogy a telefonnak nem ott volt a helye.
Mai napig tisztán él bennem az a délután, és hogy mennyire boldog voltam akkor.  Minden az enyém volt, amit csak kívánhattam, de túl naiv voltam, hogy elhittem, ez így is maradhat.
Nem.  Aznap éjjel a motelban telefoncsörgésre ébredtem és az ürességre, amit magad után hagytál.
Kétségbeesett hangod néha még most is kísért álmomban. Rohantál miközben a telefont füledhez szorítva beszéltél hozzám.  Emlékszem azt mondogattad mennyire szeretsz engem. Én pedig ezt süket módjára hallani sem akartam, csak követeltem, hogy mondd meg hol vagy és mi üldöz téged. Nagy nehezen kibökted a címet én pedig amilyen gyorsan csak lehetett elvezettem a megadott címre, de elkéstem.  Ahogy betörtem az üres házba és a vámpír holtteste mellett találtalak több sebből vérezve, erőtlenül, összedőlt bennem minden. Emlékszem szemeid felcsillantak egy pillanatra és annyira örültél, hogy látsz engem. Én pedig sírtam, könyörögtem, hogy ne beszélj, de  olyan voltál mint egy kisgyerek, akit képtelenség elhallgattatni. Ahogy hallottam a közeledő mentők szirénáját, akiket kérésed ellenére hívtam, egy csöppet fellélegeztem. De már késő volt. Emlékszem még erőtlenül elmosolyodtál és utoljára pontosan azokkal a szavakkal köszöntél el, melyeket abba a gyűrűbe gravíroztattál, amit sosem húzhattál az ujjamra.


Már két év telt el, mióta mindennek vége lett és a temetés után mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Csak az Impalában ülve járom az országot és segítek ahol tudok, mert tudom, hogy Te is ezt akartad volna.
Minden megváltozott, hisz azóta magamra maradtam, de nem vagyok teljesen egyedül. Nem. Szeretek néha úgy tenni, mintha még itt lennél, úgy nem érzem ennyire magányosnak magam. És meg mernék esküdni rá, hogy olykor tényleg visszajársz. Néha érzem az érintésed a vállamon, vagy csak hogy figyelsz. és valahol azt is tudom mihez kötődsz ennyire.
A visszapillantón lógó lánc felé nyúlok, s kezembe veszem a rajta medálként pihenő gyűrűt. A hideg ezüst szinte égeti a bőrömet. Ahogy a tükörre nézek, tudom, hogy nem képzelődöm, s tényleg a te gyönyörű zöld szemeidet láttam egy pillanatra ’mosolyogni’ benne.
Ujjamat finoman végigvezetem a gravírozáson és én is elmosolyodom.
-Ha nem hinnék benne, hogy itt vagy, nem is lehetnék Mindörökké a tiéd.