Familiar taste

Hát Gina. Érett a visszavágás. Ideje élni, vagy halni hagyni.
Sophean

-Sajnálom Kedvesem! Vagy ez, vagy nincs üzlet.-ajkait gúnyos mosolyra húzza, miközben kezeit fekete öltönykabátjának zsebébe bújtatva figyel.
Testemet még rázza a sírás, de próbálkozom megnyugtatni magam, hisz lassan rájövök, hogy egy keresztúti démon előtt zokogni körülbelül pont annyira hasznos dolog, mint egy papír zsebkendőből készült esernyővel nekivágni a tomboló viharnak. Főleg ha a Pokol kicseszett királyáról beszélünk.
-De ez egy kis város. Szinte mindenkit ismerek.-próbálkozom még a legalapvetőbb kibúvókkal, bár pontosan tudom, hasztalanul. Kacaj szakad fel torka mélyéről én pedig látom, hogy tényleg élvezi, amit csinál.
-Ugyan Gina! Annak idején nem kerestél kiskapukat. Sőt mi több egyáltalán nem zavart, hogy gyilkolnod kell! Bár mellékes, hogy leginkább az én fajtám díszpéldányait irtottad, de közben megannyi embert is lemészároltál nemde?-költői a kérdés én pedig szívből remélem, nem vár rá választ.
-Már felhagytam a vadászattal, hisz tudod!-próbálom nyomatékosítani szavaimat, de még mindig egész testemben remegek. Frusztrál, ahogy Crowley körbe-körbe sétál én pedig védtelen vagyok. Nem tudom mi tévő lehetnék.
-De ahogy látod, a múltad hamar megtalált.
-Én csak meg akartam védeni a lányomat!-az érzelmek olyan elemi erővel törnek fel bennem, hogy nem tudok velük mit kezdeni.-CSAK VISSZA AKAROM  ŐT KAPNI CROWLEY!-a démon lealacsonyító pillantást vet rám.
-Vissza is fogod.-bólint jelentőségteljesen.-Amint teljesíted az alkunk  Rád eső részét.-pajkos mosoly tör magának ismét utat arcán, majd száját újra szólásra nyitja.-De nézd a dolog jó oldalát.-von vállat, nekem pedig felfordul a gyomrom. Mégis mi jó lehetne ebben?-Ez igen csekély ár ahhoz képest, amit másoktól veszek el egy hasonló kérésért.-arca ezúttal torz grimaszba fordul.- Ami azt illeti, örülnöd kellene, hogy egyáltalán szóba állok veled. Tekintve, hogy semmi hasznot nem hoz nekem a dolog. Gondolj csak bele. Miután a kis barátnődnek kedve szottyant boszorkányszombatot tartani, nem maradt túl sok alkutárgyatok ez ilyen helyzetekre.-hangosan sóhajtok és elmémbe kúsznak a képek arról a bizonyos napról. Azt kívánom bárcsak megállítottam volna Jent abban a varázslatban és talán most nem lenne lakat alá zárva a lelkem. Azóta sokszor elgondolkodtam ezen. Vajon akkor is megtette volna ezt a lépést, ha Sam lelke nem marad a pokolban? Nyilván nem. Csak akkor elégelte meg ezt a sok szart, mikor maga a Halál tuszkolta vissza a fiatalabbik Winchesterbe személyiségét éltető esszenciáját.  Aznap Jen mindannyiunk lelkét eladhatatlanná és elvehetetlenné tette.  A szó szoros értelmében önmagunkba zárta.
De az enyémet mégis elvették. Akkor, amikor az a , rohadék crocotta darabokra szaggatta Charliet.
-Ha az én döntésem lenne, már rég ismét bevezettem volna a boszorkány üldözést.-Crowley baljóslatú akcentusa rángat vissza a valóságba.-Mennyi galibát okoztak már a világnak azok a gusztustalan szukák. Egyszerűen csak össze kellene fog..
- Szóval csak meg kell ölnöm azt az embert, aki holnap reggel első vendégként belép a büfébe és visszaadod a gyerekem életét?-remegő hangon próbálom visszaterelni a beszélgetést a saját kis rögös útjára és ahogy hallom azt az elégedett kis dörmögő kacajt, nem kételkedem benne, hogy sikerült.  Megáll a járkálásban és felém fordulva bólint.
-Tekintve, hogy nincs más, amit felajánlhatnál, s ezáltal nincs kiszabható élettartamod, csak azzal a  szenvedéssel fizethetsz, amit az okoz, hogy valamelyik aranyos kis kertvárosi szomszédodat kell eltenned láb alól. Igen.-von vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kérdezni szeretnék, de mintha a beszélgetőpartnerem a gondolataimban olvasna.-Nincs meghatározott módszer, amit használnod kell, csupán a rendelkezésedre álló idő véges.-húzza össze szemöldökeit.-Mindössze huszonnégy órád van, hogy elvégezd a feladatot.-a mondat után beálló csend pont annyira kínoz, mint az a válasz, amit felelnem kell rá.
-Megteszem!-olyan gyorsan bököm ki a szót, hogy még csak véletlenül se hagyhassak időt arra, hogy meggondoljam magam.




Ez után pedig minden összefolyt. Nem emlékszem semmire pontosan, csak halovány foszlányokból tudom összerakni azt, aminek történnie kellett. Az alku egy csókkal megpecsételődött, Crowley pedig felszívódott. Én valahogy hazavezettem és belemerültem abba a sötét öntudatlanságba, mely attól a pillanattól kezdve előszeretettel játszadozott az érzelmeimmel.
Sorra vetítette elém a képeket hol arról, hogy a szomszédban lakó öreg hölgyet fojtom meg álmában, hol arról, hogy a postást, vagy a tejes embert ütöm agyon, vagy hogy a helyi dokit akasztom fel a saját rendelőjében.És a legszomorúbb az egészben, hogy mindezt maximális hidegvérrel teszem. Szinte minden egyes alternatíva átfutott az agyamon legalább egyszer, bár nyugton állíthatom, hogy inkább ezerszer. Bár ott volt még a turisták esete. Könnyen lehet, hogy egy átutazó lesz az áldozatom, de a helyzetemet akkor sem könnyíti meg. Nem akarok gyilkos lenni. Újra nem.

-Minden rendben Gina? Elég ramatyul nézel ki!-Norma aggódó tekintetével mered rám, miközben feltölti a frissen lefőzött kávéval a pulton felsorakozó kancsókat. Egyet magam elé húzok, hisz mindig így indítok. Akárki tér is be az étkezdébe az első dolog, amit rendelnek, egy erős fekete. Nyugtalanító, hogy  valakinek én fogom felszolgálni az utolsó reggeli koffeinadagját, aztán pedig még az életét is én oltom majd ki valamilyen formában. Ez a gondolat szinte már annyira megőrjített, hogy kis híján visszakérdeztem a kolléganőmtől, hogy hogyan is lehetne friss és üde az, aki abból a véget nem érő rémálomból kényszerült ébredni, hogy meggyilkolt lánya életéért cserébe fel kell koncolnia az első ismerős arcot, aki belép ide?
-Jól vagyok.-bólintok és mosolyt erőltetek arcomra, bár valahogy mérget mernék venni rá, hogy hamarabb tűnik vicsorgásnak.
-Akkor jó.-ő is rám mosolyog, de szeme egyetlen villanásából elárulja, nem tudtam meggyőzni.  Szinte rohanvást lépdel ki a pult mögül, hogy megfordítsa a „ZÁRVA” feliratú táblát az üvegajtón. Olyan gyors, mint eddig soha azelőtt. Vagy csak nekem tűnik annak, mert ennyire szeretném elodázni az elkövetkezendő történéseket?-Már jönnek is az elsők!-kacagja és nagy sietséggel sétál vissza a saját kis birodalmába, a konyhába. 
Nagy sóhajjal veszem reszkető kezembe a teli kancsó műanyag fogantyúját és, ahogy megszólal az ajtó felé függesztett kis csengő, nagyot fordul körülöttem a világ és szép lassan rájövök, hogy nem halogathatom tovább a pillanatot. Ahogy ráveszem magam a mozdulatra és lassan, vontatottan fordulok a bejárat felé, fájdalmasan ismerős hang üti meg a fülemet.
-Hol lehet itt egy jó hamburgert kapni?
Kezem az elhangzottakkal egyidejűleg mondja fel a szolgálatot és az edény nagy csörömpöléssel  törik szilánkokra a padlón, minden ember figyelmét felém irányítva. De én csak arra az egyre nézek, akinek átható zöld tekintete enyémbe fúródik.  Arra, aki először lépett be ide.  Arra, akit néhány évvel ez előtt elhagytam, mert nem tudott szakítani a múltjával.
-Dean?

-Biztos, hogy rendben lesztek?-kérdi Sam, ahogy egy lépést hátrál a felhajtómon parkoló fekete kocsi felé. Dean és én egyszerre bólintunk és adunk igenlő választ, mire a fiatalabbik vadász beszáll az autóba és elhajt.
-Vele mehettél volna.-jegyzem meg, pedig  pontosan tudom, hogy még ha könyörögtem volna, sem teszi meg.
-Nem hagylak magadra.-ahogy vállam felett átvetve a kezét  támogatott be a házamba valahol  félúton szívesen hozzátettem volna az aprócska szót: Ismét?


-Gyakran fordul elő hasonló?-teszi fel a kérdést, ahogy mellettem ülve a kanapén szorongatja a bögréjét. Feszeng, ahogy én is. Leginkább csak bámulok ki a fejemből, ahogy ködös elmémben felelevenítem az utolsó mondatokat, amit elválásunk előtt egymás fejéhez vágtunk.
Ő azt mondta nincs jogom ahhoz, hogy elszakítsam tőle a lányát, csak mert nem hajlandó felmondani a vadászattal. Én pedig azt hajtogattam, hogy Charlienak minden bizonnyal könnyebb lesz apa nélkül felnőnie, minthogy belekényszerítsük abba az életbe, amiben mi is csak szenvedni tudtunk.
Aztán szép komótosan mindketten feladtuk a próbálkozást és olyan volt, mintha egy szétszakadt jégtábla két felén állnánk. Másodpercek alatt kilométerekre távolodtunk egymástól.
Otthagytam Kansast és a Coloradoi Monument-ben kezdtem új életet egyedülálló anyaként. Dean pedig, akármennyire fájt is ez, soha nem követett. Néha ugyan telefonált, de az korántsem volt ugyanaz. Az elmúlt öt évért egy-egy hívás sem kárpótolhatott.
-Gina figyelsz rám?-gyengéden rázza meg a vállamat, ami ismét a jelenbe ránt. Próbálok ellenállni a kísértésnek és nem nézek a szemeibe.  Mert valahol tudom, hogyha megteszem, sosem leszek képes arra, hogy megtegyem..
-Ne haragudj, csak elbambultam.
-Szóval sokszor fordul elő veled, hogy ilyen pánikrohamod van?-érzem rajtam függő tekintetét és azt is tudom, tudja a választ. Sosem volt még ilyen. Csak egyszerűen mikor összeállt bennem a kép már nem csak a kezem vesztette el a funkcióját, hanem mindenem.
Kétségtelen, Dean Winchester sosem volt a jó időzítés embere.
-Nem.-böktem ki az egyetlen szót, amire képes voltam.
-Hol van Charlie?
-Az anyámnál.-válaszolom gépiesen, mint egy jól begyakorolt szöveget.
-De hát ő Floridában él.-értetlenkedett.
-És mi a problémád ezzel?-kérdem dühösen, s válaszra sem méltatva pattanok fel és a konyhába sietek.

A pultra támaszkodva próbálkozom minden erőmmel arra összpontosítani, hogy ne zuhanjak össze.
Bár most a legokosabb döntés az lenne, ha elmondanék neki mindent. Milyen kár, hogy nem tehetem meg, hisz erről Crowley még az elején figyelmeztetett. Ha bárkinek is említem a dolgot az alku semmissé válik.
A hűtőhöz lépek és kinyitom, hogy Deant a kávé mellé legalább egy sörrel megkínálhassam. Ahogy az üvegért nyúlok szemem megakad a polcon előre elkészített pitén, ami csak a sütésre vár.
Ismét bukfencet vet a gyomrom, ahogy a gondosan celofánba csavart  félkész süteményre nézek.  Az volt Charlie első saját készítésű desszertje. Emlékszem megígértem neki, hogy még a sütőt is ő kapcsolhatja majd be, ha hazaérünk.
De többé nem jött haza.

-Nem kellene pihenned?-kérdi a vadász a konyhaajtónak támaszkodva, miközben szemeit dörzsölgeti és hatalmasat ásít. Az eltelt időből és gesztusaiból ítélve arra következtetnék, hogy elnyomta az álom.-Elvégre nem véletlenül küldtek haza reggel.-ahogy kikapcsolom a sütőt, fél szememmel látom, hogy a levegőbe szimatol.
-A munka a világfájdalom orvossága.-törlőruhával egyensúlyozom ki a gőzölgő süteményt és a tálalóra teszem.-Az alkoholnál is hatékonyabb, csak kevesebben élnek vele.-bólintok jelentőségteljesen és én közvetlenül az édességből párolgó gőzbe szagolok bele. A bódító illat azonnal elnyom. Cseresznye és a frissen sült tészta elegye hamar orromba kúszik.
Ahogy látásomat elhomályosítja egy előbújni készülő könnycsepp a mosogatóhoz lépek, hogy megmossam a kezem és önmagamban azon imádkozom, hogy a gyümölcs íze erősebb legyen, mint az arzén, ami a patkányméregben volt.




-A pitéd még mindig isteni!-neveti el magát, ahogy már sorra a harmadik szeletet teszi magáévá. Tekintete egy pillanatra semmibe réved, s elárulja, hogy emlékei között kalandozik el. Biztos még azokra a régebbi időkre gondol.  Azokra a szép dolgokra, amikor minden problémát le tudtunk küzdeni. Együtt.  Újra a süteményre néz, majd rám és a behozott, de üresen álló tányéromra.-Te biztosan nem eszel?
-Vacakol a gyomrom.-rázom meg a fejem és most azért fohászkodom az Istennek, hogy ne kelljen szenvednie. Apró mosoly suhan át ajkain, majd villáját leteszi a megmaradó pite darabja mellé és jelentőségteljes pillantást vet rám.
-Gina én..-kezd bele mondandójába én pedig az asztal alatt tördelem az ujjaimat, miközben figyelem, ahogy keresi a szavait.-Tudod gondolkodtam és nagyon hiányoztok.-fájdalom csillan meg a tekintetében én pedig rettegek a továbbiaktól, amit közölni akar.-Otthagyom a vadászatot!-jelenti ki olyan magabiztossággal, hogy kétség sem fér hozzá, maximálisan biztosa döntésében.
-Dean ne..-nyögöm elhaló hangon és utat engedek könnyeimnek. Nem lehet, hogy pont most.
-Nem! Én eldöntöttem! Eleget kelleténél..-arcán most egész másfajta érzelemhullám csap át. Az intenzív fájdalomé, s kezeit gyomrára szorítja.-Mi a..-a pillanat tört része alatt fordul le a székről, így a pult elrejti őt előlem. Kezemet ajkaimra szorítom, hogy legalább amennyire lehet visszafogjam a zokogásom, de ahogy hallom a szenvedését, egyszerűen nem bírom tartani magam.-Gina..Kérlek segíts!-nyögi fuldokolva én pedig egy lépést hátrálok, de falba ütközöm, aztán csak lecsúszom a földre és átadom magam a végső, szörnyű fájdalomnak. És csak hallgatom a kudarca fulladó segélykéréseket. Tehetetlenül.

Aztán feleszmélek arra az ordító csöndre, ami körülvesz. Ahogy felnézek, minden ugyanolyan. A konyhát ugyanúgy a pitém illata járja át, a lámpák égnek, és tudom, hogy Dean ott fekszik a tőlem néhány méterre. Holtan.

ÉN ÖLTEM MEG!
Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megnézzem. Nem akarom megtenni. Nem akarom látni mit tettem, de egy halk hangocska az emeletről, majd a közeledő, dübörgő léptek mégis arra késztetnek, hogy felállva eltorlaszoljam  a helyiség bejáratát az érkező elől.
-ANYU! ANYU!-rohan le az emeletről Charlie és szinte berobbanna az ajtón, ha nem lennék ott.-Szörny van az ágyam alatt!-emeli rám áttetszően zöld tekintetét, ami most még nagyobb fájdalmat ébreszt bennem és elnyomja a viszontlátás örömét is. De mindennek ellenére magamhoz ölelem a csöppséget és ölembe véve felállok vele.  Könnyeim hamar benedvesítik pizsamáját.
-Tényleg kicsim?-hüppögök.-Menjünk nézzük meg!-ahogy  kifordulnék a helyiségből, akaratomon kívül vetek egy pillantást oda, ahol az idősebbik Winchester valamelyik mozdulatlan testrészét kellene látnom, vagy legalább a nyomát. De semmi sincs ott. Ez pedig nem hagy nyugodni. Immáron nem törődve  karomon ülő leányzóval határozott lépést teszek a pult  másik oldalára, de semmi nem utal arra, hogy ott bárki is járt volna. Minden tiszta és üres.-Ez nem..
-Az az én pitém anyu?-mutat rá az asztal közepén díszelgő érintetlen süteményre.
-N-nem. Ezt én nem..-hirtelen gondolattól vezérelve leteszem Charliet és a konyhaszekrényhez lépve értetlenül meredek a rágcsálóirtó bontatlan dobozára.
-Mi van veled anya?-áll elém a gyermekem és kézen fogva ránt vissza a földre egyetlen pillanat alatt. És ahogy ránézek nem tudom mit mondjak. Hogy végre lett volna apja és.. Nem.
-Semmi sincs szívem!-vezetem a lányt kifelé a helyiségből.-Nézzük meg azt a szörnyet.

De nem bírom ki, hogy ne vessek még egy utolsó pillantást arra a helyre, ahol utoljára láttam élve Dean Winchestert. Azt embert akit mindennél jobban szerettem.
Az embert, aki úgy tűnt el, mintha sosem létezett volna.

Az embert, aki egykor a mindenemet jelentette, s akinek az életét semmi perc alatt adtam el, cserébe a saját boldogságom egy apró darabjáért.

Életért életet.