Deal

Kedves Moony!Hát idáig is eljutottam,  hogy Neked is megírjak valamit, bár ez még mindig nem a betervezett. És bár annak ellenére, hogy olvastad azért  remélem, hogy tetszik még mindig,  amugy imádlak, de azért HALJ KI! :*

Sophean




-Biztos ezt akarod?
A városrész szinte halottnak tetszett és a fülsiketítő csendet csak ez a néhány szó törte meg.  Még a szél is megszűnt fújni arra a pillanatra, s nem csapkodta a félig leszakadt zsalukat a közeli sikátor szétroncsolt ablakain.  Némaság uralkodott a hely felett, s még a távolban elrobogó autók motorjai is csak épphogy hallatszottak az épülettömeg túloldaláról.
A férfi nem válaszolt. Szinte áttetszően zöld szemeit a lány arcán pihentette. Abban a pillanatban a teljes megnyugvás érzése töltötte el, mindannak ellenére, hogy kérdésére egy még elbizonytalanítóbb kérdést kapott válaszul. Halkan sóhajtott és felállva leporolta magát, bár az összképen ez mit sem segített, hisz cafatokban lógó inge és szakadt pólója tocsogott a vérben.
Nem az övé volt. Pontosabban szólva nem csak az övé. Nagy része attól a fenevadtól származott, akinek  teste az ő lábai előtt, feje pedig a lánytól nem messze hevert.
Aggodalomhullám indult útjára a vadászban és magával ragadta őt. Hiába már, hogy évek óta dolgoznak együtt, hiába már, hogy évek hosszú sora óta  vannak együtt, és hiába már elmúlt a veszély, mégis most gondolt bele életében először abba, hogy a lánynak baja is eshetett volna.  Hisz most is ő volt a csali.
Nem. Nem kételkedett az ellenkező nemű képességeiben, és ahhoz sem fért kétség, hogy az említett személy tudott vigyázni magára, de.. De mi lett volna, ha ő későn reagál és..
Nem, az nem történhet meg. Bár egy valamiben teljesen biztos volt. Ha bármi baja esett volna Rose-nak, azt soha nem lenne képes megbocsátani magának.
-Igen.-biccentett helyeslésével egyidejűleg a zöld szemű és közelebb lépett a lányhoz, majd annak kezeit összekulcsolva sajátjával csak annak is hasonló végtelen zöld tekintetébe bámult.  De valami nem volt az igazi. A vadászlány szemeiben bujkált valami, ami azt engedte sejtetni, ő teljesen máshol jár.
Mert nem is volt ott. Gondolatai  egy régmúlt emlékhez kalauzolták vissza még azokba a távoli időkbe, mikor egyedül vadászott. Lépten-nyomon a Winchesterek hírébe botlott, hol szörnyektől, hol emberektől, hol más vadászoktól hallva róluk.  A vadászcsalád ott volt mindenhol és csak egy visszhangként  csapódott vissza mindenfelől a tény, miszerint akárki közel kerül hozzájuk, vagy  csak megpróbál nekik segíteni meghal. És inkább előbb, mint utóbb.
Nem, mintha erre az állításra nem cáfolt volna már rá az elmúlt néhány év, amit mellettük töltött, egy párt alkotva az idősebbik Winchesterrel.  Vagy, még belegondolhatott Castiel helyzetébe is, akit a vadásztrió egyetlen lány tagjaként, a féltett hugicaként ismert Lena párjaként tartottak számon. ( Bár nála nem a halál volt ez elsődleges szempontú veszélyforrás. Rose hamarabb el tudta volna képzelni, hogy  Lena bátyjai könnyű szerrel kiherélik a szárnyast, de ez a cselekedet valahogy még mindig váratott magára. ) De ha már itt tartunk a fiatal boszorkány is felhozható ezen tény ellenpéldájaként, hiszen Jen legalább egy éve jegyben jár Sammel. És élnek.
 Hát mi félnivalója volna?  Hisz tudja, hogy a feltételezés is sértő a fiúkra és Lenára nézve, hogy bármelyikük is a halál ómene volna.  És valahol legbelül ő is tudta, hogy nem ez az amitől fél, csupán megrémiszti a gondolat, hogy ha  az a bizonyos szó mégis elhagyhatja a száját, még jobban kötődne az előtte álló vadászhoz. Nem mintha az ennél inkább is  lehetséges volna, hisz akármi történjék, az életét adná Deanért. Ez kétségtelen.
De abban a kis dobozban csillogó karikagyűrű számára mégis inkább valamiféle béklyót jelképezett, mintsem szerelmi zálogot. Vagy csak azért irtózna ennyire, mert a  szemében a házasság is egyfajta alku? És az élete során valahogy egy megkötött alku sem sikeredett igazán pozitívra, bár ez még mindig nem egy keresztúti találkozás, hanem maga Dean Winchester áll vele szemben annak a vérszívónak a vérében fürödve, sebesülten, s mégis az az első gondolata, hogy pont most kérje meg a kezét?
-Én..-a lány habozott, pedig minden kétséget kizárólag tudta, hogy igent akar mondani, ugyanis valahol legbelül a szíve mélyén akármennyire is gyűlölte  azt a fajta kötődést, mindig is vágyott rá, hogy az a bizonyos piros fonal összefűzze a sorsát valakivel, aki fontos neki. És Dean az volt. Olyan biztos pontot jelentett neki, mint a napfelkelte és a napnyugta. De..  Hol a kiskapu?
Elvégre minden megpecsételt szerződés alól ki lehet bújni valahol és..
És már azt keresi, hol menekülhet, pedig még csak nem is válaszolt.-Mégis miért?-szegezett ismét kérdést a vadásznak, aki ezúttal már felvont szemöldöggel meredt a fekete hajú nőre. Kezdeti önbizalma egyre inkább megcsappanni látszott, de mindezek mellett a „Biztos ezt akarod?” és a „Mégis miért?” kérdések helyett mégis inkább valami „Miért itt jutott eszedbe?”, „Nem tudtál volna valami ennél is kevésbé romantikus helyet választani?” vagy „Ugye nem gondolod, hogy a vámpírvéres szádat fogom megcsókolni miután igent mondok?” topikot várt volna arra, hogy „Rose Blackwood, lennél a feleségem?”.
-Ugye tudod, hogy ilyenkor egyszerűen igent, vagy nemet szoktak mondani és nem elbizonytalanítani a másikat?-nevette el magát zavarában a férfi.  Feszengve érezte magát, hisz egy rugaru vagy egy kopogó szellem levadászása meg sem kottyan neki, de megkérni annak a lánynak a kezét, akivel a hátralévő életét letölteni igyekezne.?. Borzalmasan nehéz. Főleg ha az nem képes egyenes választ adni egy ilyen hétköznapi kérdésre.
-Én egyszerűen csak tudni akarom, miért most jut eszedbe ez az egész Dean?-engedte el a lány a férfi karját és gesztikulálva folytatta.-Akármikor ránk támadhat valami dög, vagy csak szimplán egyikünk elmegy vadászni és a másik csak egy telefont kap, hogy..-nem akarta kimondani, de a néma szó jelentősége ott lógott a levegőben  s egy súlyként nehezedett kettejük vállára.
-Én pedig pont ezért akarom.-szólt Dean félretekintve, s következő szót  maga elé suttogta, de úgy, hogy Rose is tisztán hallotta.-Holtodiglan..
-Holtomiglan.-folytatta a lány és visszalépett a vadászhoz.-És azután..
Dean arcára apró mosoly telepedett, ahogy ezután Rose magához húzva halk ’igen’-t motyogott a fülébe.
Abban a pillanatban azt érezte megszűnik körülötte a világ és csak ők ketten léteznek az egész univerzumban. Az idősebb Winchester eltemette magát a pillanatban.
-De ez az alku..-kezdte volna Rose, de ebből a néhány szóból Dean megértette,hogy a másik vadász miért is hezitált eddig.
-Ez az alku, örökké tart majd. A szavamat adom.