In Memoriam of Tara Olivers - Prológus

Idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy lámpalázzal küszködtem. Abban biztos vagyok, hogy nagyon rég. Most viszont remeg a lábam, izzad a tenyerem, nehezen kapok levegőt. Nem beszélve arról a lüktető fájdalomról a mellkasomban. Zúg a fejem, de tudom már másodszorra hangzott el a nevem. Mennem kellene, de nem bírok megmozdulni. Egy kéz bátorító szorítását érezem a vállamon. Dean szemébe nézek, ő pedig az emelvény felé int, majd kissé meglöki a hátam. Talán erre volt szükségem, hogy elinduljak. Hatalmas erőfeszítés kellett hozzá, hogy megtegyem azt a néhány lépést és a lelkésszel helyet cserélve a mikrofon mögé álljak.

Igazából most nézek végig először a társaságon. Nem vagyunk sokan, csupán néhány ember, aki fontosnak tartotta, hogy megadja egy halott lánynak a végtisztességet. Szemem ezután a koporsóra siklik. Virágok és koszorúk borítják be a hatalmas fekete ládát, melyben bársonnyal bélelve a szívem egy darabja alussza örök álmát.

-Mindig reménykedtem benne, hogy senkitől nem kell majd így búcsúzkodnom.-kezdem hosszú csend után.-Ez természetesen lehetetlen kérés lett volna, hiszen mint tudjuk az élet mulandó dolog. De az ember titokban azt szeretné, hogy sose jöjjön el az a perc, mikor már hiába mondanánk bármit, mert nincs aki válaszoljon. -megköszörülöm a torkomat.- Örökre az emlékezetembe égett az a nap és tudom, sosem leszek képes magamnak megbocsátani, hogy akkor egyedül kellett lennie. Egyedül volt egész életében és egyedül kellett elmennie. -ökölbe szorítom kezem, próbálva fékezni feltörni készülő érzelmeimet-Azt hiszem azt szokták mondani, mindig a legjobbak mennek el elsőként. Talán erre az érvre a jelenlévők sem tudnak rácáfolni. -várok egy pillanatot, hátha valaki mégis megpróbálkozna vele.-Tara Olivers egész életében abban a hitben volt, hogy rá senkinek nincs szüksége, hogy ő a társadalom selejtje, kitaszítottja. De az én életemet ő aranyozta be. Ő az akit soha nem fogok tudni elfelejteni.-arcom megrándult és éreztem, hogy nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet.-Sajnálom.-bököm ki, majd azzal a lendülettel lelépek az emelvényről és visszatérek a helyemre. Cseppet sem érdekel, de talán nyugodtan mondhatom, hogy jelen helyzetben senki sem ítél el ezért.

Elered az eső. Mintha az égiek is átéreznék a gyászunkat és könnyeikkel búcsúztatnák azt aki nem térhet vissza. A pap még elhadar pár sort, majd leeresztetik a koporsót a föld alá. A jelen lévők egy-egy szál virágot dobnak a gödörbe, majd szép lassan szétszélednek.
-Nekünk is mennünk kéne.-hallom meg ismét Dean hangját a hátam mögött. Nem fordulok meg, csak biccentek egyet. 

-Nemsokára találkozunk.-mosolyodom el halványan, majd beleejtem a virágot a már félig beásott gödörbe.

Én így adtalak át téged az örökkévalóságnak.