Tangled

Amikor unatkozom és leülök írni, avagy köszi az ötletet Moony, és íme egy kis szösz. Amit cukinak szántam. És az lett. Asszem'.

Sophean



Sietősen dobálok néhány ruhadarabot az ágyon heverő táska tetejére. Gyorsan a gardróbba lépek és a felakasztgatott kabátokat félretolva beütök néhány számjegyet a gombokon, melyek a falba épített széf ajtaján ülnek. Hangos kattanással enged fel a zár egymás után tizenkét ponton. Egy kis üvegcse után kutatok a sötét kis trezorban és elégedettséggel arcomon fordulok vissza a szoba felé, mikor megtalálom.  A páncélszekrény ajtaja magától bezárul, ahogy érzékeli, már senki sem használja. Gondosan visszahúzom a vállfákra aggatott ruhákat, hogy véletlenül se fedjék fel az eldugott kis „kincses barlangot”.  Mielőtt az ágyhoz lépek tekintetem végigfuttatom a fényevesztett zöldes üvegen, melyet félig megtölt a sötét folyadék. Nem kételkedem benne, hogy Sam kellőképp feltankolta saját raktárát, de sosem árt az elővigyázatosság, ezért inkább én is viszek magammal tartalékba a halott ember véréből.
-Oh pont ezért jöttem.-lép be a szobába mosolyogva Cora, vállán nagy utazótáskával,melyet a földre tesz s  melynek nyitott száján át látom a néhány póló alá rejtett éles kések markolatát. Összeszűkített szemmel figyelem, ahogy kiveszi kezemből a fiolát és szemügyre vételezve még hozzáteszi –Fel kell frissítenünk a készleteinket. Lassan kifogyunk ebből-abból.-mosolyodik el, majd egy védettebb belső zsebbe helyezi a tárgyat. Az ágyra vezeti a tekintetét és fél szemöldökét felvonva konstatálja az én táskámat.-Készülsz valahova?-fordul felém, fél kezét csípőre téve.
-Leginkább Samhez.-bólintok egyszerűen-Levadászni azt a fészket, amihez segítséget kért.-közlöm a tényeket szinte félvállról.
-Csak elfeledkeztél arról a kis bökkenőről, hogy legutóbb is te mentél vele.-látom rajta, hogy mosolyog, de tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend, ami után a vita következik. Legalábbis következett volna, ha akkor nem ront be a szobába Rose, kezeit összeszorítva, amivel rögtön elárulja, hogy tart benne valamit.
-Nézzétek mit fogtam.-ugrándozik nagy örömmel és igyekszik úgy helyezkedni, hogy mindketten lássuk. Mivel másképp nem tudjuk kompenzálni apró termetét, Cora az ágyra ülve mosolyog rá kedvesen, én pedig leguggolok mellé, mire ő hatalmas vigyorral az arcán  elveszi az egyik kezét, mire tenyerében egy színes lepke kezdi rebesgetni szárnyait.
-Ügyes vagy!-simítom meg a kislány hosszú barna haját, ami pontosan olyan, mint az édesanyjáé, ő zöld tekintetét rám emelve felkacag, s így az ágyon ülő sem ereszti ki szemrehányó sóhaját, hiszen hányszor megmondta már a kicsinek, hogy nem fogdosunk össze bogarakat, mert azoknak kint van a helyük. A pillangó szép lassan felocsúdik, s immár szabadulva fogságából össze vissza röpköd a szobában, s kis idő múlva megtalálja a nyitott ablakot.
 A feleségem mindig ellágyul, ahogy a kislányunk ott van és talán meg is értem miért. Mert mind amellett, amin keresztülmentünk az elmúlt néhány évtizedben, ez a gyerek volt a reménysugár, a boldogságunk kulcsa. Ő volt az ok, amiért annak idején kiszálltunk. De miután Rose megszületett, rájöttünk, hogy a múlt mindenképpen utolér, még akkor is, ha egy csecsemővel a karunkon ülünk a kandalló előtt este, ahogy várjuk, hogy Sam és Eileen megérkezzenek a karácsonyi vacsorára. És mikor az öcsém olyan vehemensen mesélt arról a boszorkányról, melynek megölésekor kis híjján mindketten otthagyták a fogukat, Cora és én nem csak arra jöttünk rá, hogy nekik segítségre van szükségük, hanem, hogy nekünk is hiányzik ez az egész.
Na nem az a szenvedős része, amikor csak azon aggódsz, mikor kapsz egy telefont valamelyik vadásztól, hogy meghalt egy kedves ismerősöd. Nem. Az a része hiányzott nekünk, amiben felnőttünk. Az adrenalin és az izgalom. A szörnyek.
-Melyikőtök megy vadászni?-kérdi Rose olyan természetességgel a hangjában, mintha csak azt akarná kérdezni, kék-e az ég. Persze, hogy így tett, hisz hiába még csak hat éves, de nem akartunk előle semmit eltitkolni, ezért a kezdetektől arra neveltük, hogy mindenről tudjon, amivel majd egész életében vigyáznia kell.
-Én.-szólalunk meg egyszerre Corával, s ugyanakkor állunk fel.
-De hát a múltkor is te mentél Sam bácsival apu.-dönti oldalra a fejét kislányom, mire édesanyja győzelemittas mosolyt küldd felém, amolyan ’ugye megmondtam?’ pillantással kiegészítve.
-Megyek, szólok Samnek, hogy lassan indulhat.-vállára veszi a táskát és mielőtt kilépne a szobából  zsebeiben kutat a mobilja után.
-Akkor ma megtartjuk az apa-lánya napot?-vet rám Rose egy reményteli pillantást én pedig az ölembe kapom a kislányt, aki a nyakamba kapaszkodik.
-Igen, meg-mosolyodom el, miközben én is kilépek a hálószobánkból.

-Ne engedd, hogy sokáig fennmaradjon.-Cora ott áll előttem útra készen, mögötte Sam a lépcsőn ülve hagyja, hogy Rose a hajával babráljon. Néha szinte azt hiszem már élvezi is, bár mindig is imádta az unokahúgát a hajára mindig is háklis volt, de a kis tündérnek úgy látszik őt is sikerült megbabonáznia.
-Oké.-sóhajtok halkan.
-Ne adj neki fagyit reggelire.-húzza össze szemöldökeit az előttem álló.
-Rendben.-bólintok.
-Sem ebédre, sőt még vacsorára sem.-teszi csípőre a kezét én pedig visszagondolok a napra, amiért most ő annyira fontosnak érzi, hogy pontról pontra átvegye velem, mit ne hagyjak a gyereknek.  Amikor Sammel vadásztak egy rugarura körülbelül fél évvel ez előtt, csak néhány napra ment el és emlékszem milyen dühös volt, mikor visszajött. Rose olyan boldogan számolt be arról a csodás hétről, amit velem töltött úgy, hogy fel sem keltünk egész nap, vagy hajnalig mesefilmeket néztünk, miközben csak édességeket ettünk tonnaszámara normális étel helyett. Pedig ez nem volt igaz.. Vagyis hát de. Nagyon is az volt, csak én közben próbáltam nem sok sikerrel, de menteni a menthetőt. A fagyit ebédre azóta is rajtam maradt.
-És más édességekkel se tömd a fejét. Van normális kaja a hűtőben ellesztek vele amíg..-a mondat végén óvatosan hátrasandít Samre, aki most éppen ölébe húzva a kislányt csiklandozza őt, mire annak gyöngykacaja betölti a helyiséget. Tudom, miért nem fejezi be a mondatot. Tudom, mire gondol. Az jár az eszében, ami nekem is. Hogy Eileen és Sam is csak néhány napra búcsúztak el, mert a lány úgy érezte nem szorul segítségre azokkal a vérfarkasokkal szemben, így hagyta, hogy Sam Jodynak segítsen elkapni egy alakváltót, ami kifogott a seriffen. Csupán néhány napra búcsúztak el, de Eileen többé nem tért vissza, csak egy telefont kaptunk arról, hol és hogyan találták meg. És azóta segítünk mi Samnek, ha kell.
-Csak nagyon vigyázz magadra rendben?-közelebb lépek és kezeimmel átölelem derekát, mire felocsúdik kissé gondolatainak útvesztőjéből.
-Mikor nem jöttem még vissza épségben?-mosolyodik el halványan és óvatos csókot nyom az ajkamra. Én pedig látom a szemeiben bujdosó apró fényt, azt a kételyt, ami azóta ott ragadt az elméjében, mióta újrakezdtük. És valahogy minden alkalommal eljátszuk ezt. Csak hosszú másodpercekig nézünk egymás szemébe és fanyar mosollyal arcunkon zárunk magunkba minden szót és mozdulatot a másikból. Némán elbúcsúzunk anélkül, hogy kimondanánk, reménykedve abban, hogy feleslegesen tesszük meg.
-Zavarok esetleg?-kérdi Sam nevetve, s ahogy gyorsan szétrebbenve fordulunk hátra, rájövünk, hogy időközben ő már elköszönt a gyerektől, hisz Rose nagy örömmel nézegeti a nyakláncot, ami eddig Sam zsebében lapult.
-Vigyázz magadra öcsi.-ölelem magamhoz testvéremet, amíg Cora a lányunktól búcsúzik el éppen.-Vigyázzatok egymásra.

Csakhamar rájöttem, hogy az apa-lánya nap nem  mindig hozza meg a kívánt eredményt, vagy épp a hatást amibe oly nagyon merülni szeretne a csöppség, hisz akármennyire imádom is a lányom és bármit hajlandó lennék érte megtenni, nem vagyok az anyja. Bár a ’mindent megteszek érte’ részt azt hiszem a mai nap gyökeresen kimerítettem, ha úgy vesszük ezért is nézhetek ki úgy mint egy elfuserált bohóc, aki az identitásának eldöntésén vacillál.
Arcomon több réteg alapozóval, számon Cora legélénkebb színű rúzsával, szemeimen festékkel feszítek a nappali közepén miközben a Bolondos dallamok ismerős zenéje csendül fel, s a szürke nyúl jelmondatába -Ez van srácok!- mosolyogva beletörődve figyelem a kislányom aki nagy precizitással lakkozza ki a körmeimet.

A nap eltelik, s én a lehető legtöbb dologban igyekszem eleget tenni legféltettebb kincsem minden óhajának, de nem,nem adok neki fagyit vacsorára.

Este amíg Rose a lefekvéshez készülődik, felhívom Corát, aki helyzetjelentést tesz. Még csak a környékbelieket kérdezték ki, láttak-e fura alakokat az utóbbi időben.  Csak annyi derült ki, hogy jó néhány ember, és vérszállítmány tűnt el, semmi más. Még csak nem is sejtik mekkora a fészek.  A beszélgetést Rose szakítja félbe, aki haját tépve lép be a szobába. Pontosabban azt a hajkefét tépve, amit sikeresen belecsomózott. Néhány pillanat múlva, miután elbúcsúztam az anyjától és ő is odavetett neki egy ’szeretlek anyu’-t, felé fordulva konstatálom a helyzetet.
-Apu segítesz kiszedni a fésűt a hajamból?-les rám boci szemekkel.-Úgy néz ki beszorult.
-Jaj kicsim mit csináltál?-mosolygok, majd az ágyra ülve ölembe húzom a kislányt, aki vállat von.
-Csak olyan szép akartam lenni, mint a mami.-mondja egyszerűen, nekem pedig még nagyobb mosoly ül ki arcomra.
-Már most is vagy olyan szép.-megfogom a kefét és megpróbálom felmérni a helyzetet. Elég rendesen belecsomózta.
-Te ki tudod szedni?-kérdi ügyet sem vetve az előző mondatomra. Na tessék egy Winchester lánynak így bókoljon az ember.  Nagyot sóhajtva próbálok egyet húzni a kefén, mire egy kínos nevetéssel társuló ’aucs’ a reakció. Hosszú percekig bíbelődöm a bársonyos tincsekkel és megpróbálom úgy mozdítani a beleszorult hajkefét, hogy az Rosenak a lehető legkevesebb fájdalmat okozza, de mivel egy óra elteltével sem járok sikerrel, sőt ránézésre inkább csak annyit érek el, hogy több haj került oda ahova nem kellett volna, mint amennyi kiszabadult a béklyóból, inkább úgy döntök feladom.
-Kincsem, szerintem jobb lesz, ha ehhez inkább már nem nyúl a papa, hanem megvárjuk vele anyut.
-Oké.-bólint rá mosolyogva.-Ő mikor jön? 
Ahogy felfogom a kérdést rá kell jöjjek, hogy a feladat mégiscsak rám hárul, hisz ki tudja mennyi idő annak a fészeknek a kiirtása. Így ahelyett, hogy azt mondanám: Szivem a mama még csak ma ment el!,  ismét a hajcsomó felé nyúlok és próbálok mesteri pontossággal dolgozni.
Végtére is, elbántam én már szörnyek százaival. Nem foghat ki rajtam egy hajkefe.
Ugye?