Könyörögtem volna, ha a könnyeim nem állják útját hangomnak. A torkomban hatalmas gombóc képződött, a gyomromban egy óriási lyuk, kerülgetett a hányinger.
-Kérem... - suttogtam megtörten.
-Nem lehet Cleo. - válaszolt szomorúan Dumbledore.
-Igazgató úr! Nem érti! Meg kell mentenem őt. - találtam meg a hangom.
-Értem én és ha lehetőségem lenne rá, szemrebbenés nélkül odaadnám a szerkezetet, de jelen állás szerint lehetetlen.
-Biztos van rá valami megoldás! - dobbantottam a lábammal.
Sosem voltam életem folyamán ennyire kétségbeesett, mint akkor. Elveszítettem a szerelmem egy orbitális baklövés miatt. Egy jellemtelen, utolsó szemét tönkretette az életemet azzal, hogy elvette tőlem Őt.
Cedric Diggory teste, üveges szemekkel, holtan lebegett szemem előtt. Abban a pillanatban, mikor Tudjuk Ki parancsára testével felfogta a halálos átkot, a szívembe érthetetlen fájdalom nyilallt. Akkor még senki nem tudta mi történt a fiatal Hugrabugossal, később Harry Potter zokogva görnyedt élettelen teste felett.
Sosem fogom elfelejteni a pillanatot. Rohantam felé, ahogy a lábam bírta, de édesapja meggyötört hangjától megtorpanásra kényszerültem. Ott álltam tőle pár méterre és éreztem, ha megmoccanok, ellopják lábam alól a talajt.
Így kerültem az igazgatóhoz, egy időnyerőért könyörögve. Ő pedig hosszú, fehér szakálla és szokásos szemüvege mögül szomorúan nézett rám, fejét ingatva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése